Szekszárd város történeti monográfiája II. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD EGÉSZSÉGÜGYÉNEK TÖRTÉNETE

Dr. Sztanó Sándor, az ideg- és elmeosztály főorvosa 1937. január l-jével nyugdíjba vonult, de utódja kinevezéséig tovább vezette az osztályt. Az országos pályázatra 10 szakorvos jelentkezett, akik közül szeptemberben Dr. Thuránszky László főispán Dr. Piroth Endrét, a budapesti egyetem tanársegédét nevezte ki, aki 4 éven keresztül fejtett ki igen értékes orvosi tevékenységet. Ezt követően a kórház szerkezetében és évenkénti beteglétszámában lényeges változás nem történt.

45 Az elmebetegek gyógyítása és gondozása Szekszárdon A szekszárdi kórház az elmebetegek gyógyítása és ápolása terén nagy múltra tekint vissza. Már 1897-ben Dr. Niedermann Gyula min. tanácsos Szekszárdon járva, tanulmányozta az itteni tébolydai viszonyokat. Ennek eredményeként azt tanácsolta, hogy célszerű lenne ezen intézetnek „egy psychiátriával szakszerűleg foglalkozó orvost" is alkalmazni, a nagyszámú elmebetegre való tekintettel. Ezen észrevételen túlmenően, nemcsak egy új psychiater alorvosi állás meghirdetését határozta el a kórházra felügyelő választmány, hanem a minisztérium hozzájárulása alapján, a kinevezett, beosztott orvosoknak étkezést biztosítva, számukra kötelezővé tette az intézeti bentlakást. 1904-ben pedig kinevezték a már 5 éve itt, alorvosként dolgozó Dr. Sztanó Sándort az elmebetegosztály főorvosává, akit egyúttal azonban - új státusz nem lévén - megbíztak az alorvosi teendők ellátásával is. A kórház 1895/96. évi jelentős bővülése után is a betegforgalom emelkedése okozta a legtöbb gondot. Különösen az elmebeteg osztály túlzsúfoltsága volt tűrhetetlen. Ezt az eredeti tervek szerint 100 beteg fogadására építették, azonban a Belügyminisztérium utasítására itt 150 „tébolyodottat" is el lehetett helyezni. Ezek után az ország különböző részein létesült állami intézetekből összesen 93 beteget szállítottak ide ápolásra. így tehát az itt gyógyított és ápolt betegek száma csakhamar meghaladta a 150-et is. Hiába kérte az igazgató főorvos a szekszárdi osztály tehermentesítését, az állami, ilyen célú intézetek annyira zsúfoltak voltak, hogy legfeljebb adni tudtak beteget, de fogadni nem. Az I. világháborúval kapcsolatos válságos idők és a rosszabbodó élelmezési viszonyok a kórház vezetőit arra ösztönözték, hogy a gazdasági udvarban egy sertéshizlaldát alakítsanak ki és az intézet konyhakertészetét is még belterjesebben műveljék. Már itt igen nagy segítséget nyújtottak a kórház élelemmel való ellátásához a munkavégzésre alkalmas betegek. A bérbe vett Stann-féle kertben, majd később Ebes pusztán is nagy szolgálatot tettek az itt dolgozó elmebetegek az intézet fennmaradása érdekében. Ezen válságos időben „...betegeink csapatostul, a férfiak és nők külön-külön (20 plus-10) kocsikkal vagy kísérőikkel gyalog mentek kora tavasztól késő őszig ki a három és fél kilométernyire fekvő farmra, ahol a mezőgazdaságban, a majorépületek körül bőven adódó tetszésszerinti munkával, a tehenészetben (12-16 tehén), sertéshizlaldában és tenyészdében, baromfiudvarokban és lóistállókban (9 pár ló) foglalatoskodhattak. A határban levő nagy kút, lóval vontatott járgyános berendezésével még bolgárkertészetet is űztek... "

47 Ezek után az elmebeteg osztály jövőjére és további fejlődésére jelentős mértékben kiható intézkedések, események következtek. Dr. Fabinyi Rudolf, a budapesti lipótmezei Állami Elmegyógyintézet igazgatója azzal a javaslattal fordult - a népjóléti- és munkaügyi miniszer képviseletében - a kórházi bizottsághoz, hogy a sikeresebb gyógyítás céljából létesítsen egy családi ápolási telepet, ahol „a betegek gondozás szempontjából megbízható családoknál lennének elhelyezve." Dr. Fabinyi Rudolf kifejtette a megyeháza kistermében tartott értekezleten, ahol megjelentek a környékbeli falvak elöljárói is, az elmebetegekről való gondozás ezen módjának előnyeit. Az eredeti terv szerint Dunántúl összes családi ápolásra alkalmas elmebetegét egy helyen kellett volna összegyűjteni és központilag ápolni