Tolna Megyei Levéltári Füzetek 5. Tanulmányok (Szekszárd, 1996)

Ordas Iván: Egy család asszimilációja • 249

hiszem azonban, sok minden másnak is. így előbb némi összegezésről, majd a napjainkban elkezdődött és sejthetőleg, remélhetőleg még sokáig tartó folytatásról is szót kell ejteni. Összegezés és folytatás Az asszimiláció, az áthasonulás, minden bizonnyal a nyelvhasználat változásával kezdődik. Apai nagyapám, a későbbi bácskai alispán, sihederkorában vesztette el apját. Anyja újra férjhez ment, és ha nagyapám enged az egyébként nagyon rokonszenves mostohaapa, báró Bibra Frigyes örökbefogadási hajlandóságának, akkor utódainak - így nekem is - német katonaarisztokratái körből kellett volna elmagyarosodnunk. Vallás és család dolgában azonban a szelíd ember rendkívül kemény volt, így bármilyen kecsegtető is lett volna a hétágú korona, bárósodásunk elmaradt. Ő maga szükségszerűen magyar iskolába járt, így természetesen már gyerekfejjel tudott magyarul. Apja, anyja azonban odahaza egymás közt szerbül beszélt. Felesége Weindl-Fernbach családjában németül folyt a szó. Nem dialektusban azonban, hanem az irodalmi Hochdeutsch idióma szerint. Én is ezt beszélem, amit bármely nyelvjárás németje kifogástalanul megért, de ez fordítva már egyáltalán nem igaz. Ha a nyelvi különbségeket mérlegeljük, akkor a bismarcki és hitleri Német Birodalom egysége puszta fikció. A hamburgi, a brémai, a szász teljesen más kiejtésű, hangzású, mint a tiroli vagy a „ Wienerdütsch", a svájci németről nem is beszélve. Végképp mindegyiktől elütő a magyarországi svábság XVIII. századi emlékeket hordó, magyar elemekkel is tarkított beszéde. Tudok német nyelvész kutatóról, aki éppen ezeknek a rezervátumbeli sajátosságoknak a tanulmányozására rendszeresen látogat Magyarországra. Nagyapám a gyerekeivel, apámmal és korán meghalt öccsével, magyarul beszélt odahaza. Magyar állampolgárság tudata, köztisztviselő lévén, kétségtelenül volt. Se őt, se apámat - a császári és királyi huszártisztet - nem foglalkoztatta azonban különösebben a magyarsághoz tartozás. Kissé bonyolultan fogalmazva azt mondhatom, hogy „szolgálati tudatuk" volt, de nemzeti nyomokban sem. Az asszimilálódás folyamatában egyébként is felismerni vélek egy átmeneti állapotot, ami persze egy-két generáción át tarthatott. Amikor valaki már nem szerb, de még nem magyar, bár egyre inkább ezt az utóbbi nyelvet használja. Apám unokatestvére Maximovits. Férje lengyel, lányai Budapesten és Németországban élnek. Az itteni is ennek az átmeneti állapotnak a képviselője, míg a németországit már gyanítom, hogy csak a szülei ittléte köti a nem is biztos, hogy „anyanyelvéhez". Anyja ugyanis tán nyolc nyelven beszél, felsőfokon és igazán nehéz lenne megmondani, hogy anyanyelvként tudatosan tovább adta-e bármelyiket. Az az óriási, de történelmi gyökereikből következően természetes változás, ami a magyarságtudat, a nemzethez való tartozás terén a XVIII. század végétől, a XIX. sz. 266