Tolna Megyei Levéltári Füzetek 5. Tanulmányok (Szekszárd, 1996)

Ordas Iván: Egy család asszimilációja • 249

közepéig a magyar középnemességben, így a bene possessionatus Vidosokban és Géczyekben végbement, családom apai ágát még (tudatosan valószínűleg sosem érzékelt) asszimilálódásuk közepén is érintetlenül hagyta, idegen maradt tőlük. A magyarsághoz tartozás, érdekeinek szolgálata, náluk nem alapult valamiféle ideológián. A hungarizmus torz tanától a családban mindenki érintetlen maradt. Sőt a frontvonalban tüzérosztályuk, illetve zászlóaljuk élén álló törzstisztek a nemzetvezetőre még csak fel se esküdtek. Nem akadt ugyanis nyilas pártszolgálatos, aki ezt velük meg merte volna kísérelni, állig felfegyverkezettt alakulataik élén, melyek ragaszkodtak parancsnokaikhoz. Anyám legfiatalabb bátyja mindehhez még m. kir. alezredesnél teljesen szokatlan módon viselkedett. Három „Dicsérő elismerés" (Signum laudis), ugyanennyi „ Tűzkereszt"és a „Magyar Érdemrend Lovagkeresztje "birtokában egyetlen német kitüntetést se fogadott el, bár a hozzá hasonló színvonalú magyar tiszteknek a németek előszeretettel osztogatták a Vaskeresztet. Besenyőtelek község lakói pedig valószínűleg máig se tudják, hogy falujuk neki köszönheti megmenekülését. A szovjetek ugyanis már benn voltak, amikor az illetékes német tiszt követelte, hogy a Poroszlónál álló magyar tüzérosztály mind a 16 lövegével kezdje el ágyúzni a falut. A magyar tüzérség közismerten kitűnő volt. Nagybátyám, aki természetesen kitűnően beszélt németül, ezt azzal tagadta meg, hogy nem lövet porrá magyar házakat, amikor a szovjetek úgyis kijönnek majd a két település közti sík területre. Ez megtörtént, lövetett és átmenetileg vissza is verte az előrenyomulókat. Ugyanő, amikor a visszavonulás során Pozsony mögött elérte a történelmi magyar határt, felrobbantotta féltett lövegeit és azzal, hogy ő csak Magyarország védelmére esküdött, feltette a kezét és el is ment háromévi hadifogságba. Ezt lehet formalizmusnak nevezni, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy helyesen. A háromévi fogságot egyébként pompás kondícióban vészelte át, mert bár alezredesként nem lett volna köteles, az első órától kezdve fát döntött. Ez a szovjet őrségnek imponált, amit viszonylag tisztességes élelmiszeradagokkal honoráltak. Elismerésüket másként aligha tudták volna kifejezésre juttatni, mert a nyelvükön Béla bátyám egyetlen szót se volt hajlandó megtanulni. Egyébként ezt a fajta tartást volt honnan örökölnie. Apja - nagyapám, a huszártábornok - 1919-ben Merseváton, már nyugdíjasként, de egyenruhában pofozott fel egy Prónay-tisztet. Az ilyesmi a tisztikarban nem volt szokás, Prónayék esetében pedig cseppet sem veszélytelen. A tisztecske a falu egyetlen boltosát, a zsidó Kohnt pusztán ezért a tényért akarta a termelési biztos mellé akasztatni, mert ő földesúri biztatásra, sőt hozzájárulással funkciót vállalt a kommün alatt. Ez szintén adalék az úr-paraszt viszonyhoz. Mindketten megmenekültek, amit nekem évtizedekkel később nagy elismeréssel meséltek öreg merseiek. Bár Kohn sorsában ez csak néhány évtizedes halasztást jelentett. 1944-ben gázkamrába hurcolták, de utolsó szabad útját Merséről a celldömölki gyűjtőhelyig, nagyanyám bátyjának, a helyi földbirtokosnak kocsiján tette meg. 267