Tolna Megyei Levéltári Füzetek 5. Tanulmányok (Szekszárd, 1996)

Ordas Iván: Egy család asszimilációja • 249

mint a mellette álló, ahol nagyapám született. Dédapám, akinél a vagyoni felemelkedés a csúcsára érkezett, szintén vászonkereskedő volt. Ami az anyai ágról egyáltalán nem mondható el, esetükben nyoma sincs annak, hogy kötődtek volna a magyar szabadságmozgalmakhoz, vagy akár csak a szele is meglegyintette volna őket a felvilágosodásnak. Igaz, az ellenkezőjének sincs. Az éppen kereskedő hívei miatt nagyon gazdag görögkeleti szerb egyházhoz azonban igen. Erre a már említett, nagyon drága, belvárosi házak megvásárlására is utal, hiszen saroknyira vannak a műemlék Szerb utcai görögkeleti templomtól. Maga az egyház a háború előtt még nagy bérházak sorának tulajdonosa volt. A szüleimet összeadó, engem keresztelő, majd hittanárommá vált néhai Bikár Radivoj főesperestől tudom, hogy a templom mennyezetének újrafestése - amit azóta remélhetőleg restauráltak - dédapám költségén történt. Az anyanyelv is adalék az asszimiláció történelmileg tulajdonképpen rövid idő alatt végbement folyamatához. Én ismerem a nyomtatott cirill betűket és elemista koromban belém sulykolták az ószláv Miatyánkot (Ocse nas), amit ma is bármikor elmondok. Anélkül, hogy egy szavát is értettem volna. Szerbül, tán tucatnyi szó kivételével, nem tudok. Hittanáraim: a már említett Bikár Radivoj és utóda - a nagyhírű Vujisity testvérek apja - Vujisity Dusán esperes; mintha ezzel számot vetettek volna. Hittan, ezen belül a vallástörténet (= a szerbség története) oktatásom mindenféle házilag előállított gépelt jegyzetekből, nagy alapossággal ugyan, de magyar anyanyelvemen történt. Apám, a volt cs. és kir. 10. sz. huszárezred kapitánya, Weindl anyja révén először németül tanult meg. Szigorúan véve tulajdonképpen ez volt az anyanyelve. A magyar csak ezután következett, majd a francia. Szerbül ugyan értett, de beszélni sosem hallottam. Pesten nem szerb környezetben élt, nem volt rászorulva. Nagyapám, Bács-Bodrog vármegye század eleji alispánja, kitűnően beszélt ugyan szerbül, magyarul és németül, de mindennapi nyelvhasználata magyar volt. Itt megemlíthető talán, hogy a szerbek (ezt később több osztálytársam példája is igazolta) szinte mindig kifogástalanul, idegenes akcentus nélkül tanultak meg magyarul. Ami a német ajkúakra nem vonatkoztatható. Magas rangú magyar köztisztviselőként valószínűleg magyarnak is érezte magát, de ezt sosem hangsúlyozta. Feleségével történt otthoni beszélgetéseik eléggé sajátosak voltak. Nagyanyám ugyanis következetesen németül szólt hozzá, amire csak magyar nyelvű válaszokat kapott, annak ellenére, hogy férje a legkisebb grammatikai hiba nélkül, tökéletesen beszélt németül. Valószínűleg nem osztozott feleségének általam is többször hallott véleményében, mely szerint a magyar nyelv durva, a német finom, előkelő, ő pedig csak az előkelő dolgokat szereti. Nagyapám rendszeres templomjáró volt. Szvecsárkor, vagyis védőszentünk ünnepén, a görögkeleti pap rendszeresen eljött a lakásba megszentelni Szent Mihály arkangyal nagyméretű festményét. Buzgó katolikus feleségének reverzálist nem adott. Egyébként apám se, evangélikus anyámnak. 253