Tolna Megyei Levéltári Füzetek 5. Tanulmányok (Szekszárd, 1996)

Ordas Iván: Egy család asszimilációja • 249

A már említett házak tulajdonosa, dédapám, fővárosi nagykereskedő létére természetesen tudott magyarul, de anyanyelve szerb volt. Az ő felmenőinek magyar nyelvtudása legalábbis kétséges. Az, hogy nagyapámat nyugdíjba vonulásakor I. Ferenc József 1913-ban újabb, sk. aláírásával ékes, birtokomban lévő nemesi címerrel, „bácsszentiváni" előnévvel és mindéhez még főrendházi tagsággal tüntette ki, már a maga idején is nyugodtan minősülhetett idejét múltnak. A diplomát nem a császár, hanem a király írta alá, így szövege természetesen magyar. Az anakronizmust, tulajdonképpen érthető módon, senki se érzékelte. Legkevésbé apám, akit ezzel élete végéig lehorgonyoztak a „törvényes"uralkodó mellett és sose ismerte el, hogy egy trónfosztás is lehet törvényes. Számára dr. Habsburg Ottó mindvégig „Ottó királyfi"maradt. Jóvoltából én azzal büszkélkedhetnék, ha büszkélkednék, hogy gyerekkoromban bekerültem a legitimisták albumába, melyet „királyhű" utódaik fényképével küldtek a fiatal dr. Habsburg Ottónak. Apám az I. világháborúban harcolt az orosz fronton, amit előléptetéssel és szép kitüntetésekkel honoráltak. De egyáltalán nem a hazáért, hanem az uralkodóért. Nagyapám olyan komolyan vette köztisztviselő, tehát királyhű mivoltát, hogy teljes vagyonát - kb. 350 kat. h. zsablyai föld -jegyezte hadikölcsönbe és az természetesen az utolsó fillérig elúszott. Apai nagyanyám - sváb és színkatolikus - ágáról vizsgálva az asszimilációs helyzetet, az apám révén szintén az én személyemben csúcsosodott ki. Politikailag az előbbiekre emlékeztető, de anyagilag egészen más feltételek között. A németek Apám anyja családjának esetében (Weindl, Fernbach stb.) még a korábbinál is kevésbé lehet asszimilációs szándékról beszélni. Bár igaz, hogy a Kollonich bíborosféle germanizációs és katolizáló terveknek se tettek eleget, mással voltak elfoglalva. Gazdagodással. A német ajkúak, esetükben svábok betelepítésének, betelepülésének körülményei ismertek. A törökdúlás, majd a Rákóczi-szabadságharc után elnéptelenedett táj természetszerűen kívánta a munkáskezeket. Mivel a korábbi birtokaik jogosságát igazolni képes magyar családok elenyészően kis számban maradtak, a császárhű főtisztek, elsősorban hadiszállítók, óriási földterületekhez jutottak. Ezeken nem a - szempontjukból érthetően, nem egészen indokolatlanul - „békétleneknek" minősített magyaroknak kívántak otthont nyújtani, hanem az uralkodóházhoz hű és kétségtelenül magasabb mezőgazdasági kultúrájú németeknek. Útvonalnak a Duna kínálkozott, közlekedési eszközül a javarészt Ulmból induló bödönhajók, célul pedig a folyó menti, eredendően is gazdag ártéri területek, vagy az ártól megkímélt, de mesebeli termőtalajú földek. Tolna és Baranya mellett elsősorban a Bácska. 254