Tolna Megyei Levéltári Füzetek 5. Tanulmányok (Szekszárd, 1996)

Ordas Iván: Egy család asszimilációja • 249

úgy, mint segédmunkásság a Kőbányai Gyógyszerárugyárban. Mindenesetre, amikor 1957-ben, munkástanácstagságom után (ahová persze nem osztályidegen sorstársaim, hanem a korábban már emlegetett nép választott Mezőfalván) kiszabadultam sokadik börtönömből, ingyen se véltem volna, hogy ez egy megyei pártlap pártonkívüli főmunkatársaként és írószövetségi tagként következik be velem. Sokakkal együtt persze nekem is az életem ment rá a fennmaradásra, de az egyik fiam már tanár, a másik igen jómódú magánvállalkozó. A személyemben teljessé vált családi asszimilációban egyaránt nagy szerepet tulajdonítok anyámék népközeli és mégis úri mentalitásának; kitűnő tanáraimnak, elsősorban a premontreieknek; de a vad és ostoba russzifikáció ellentétes előjellel működő összekovácsoló erejének és a fentebb vázlatosan felrajzolt társadalmi elnyomatásnak is. Tény, hogy amennyire sikerült szerb családom minden kényszer nélküli asszimilációja egészen az én névmagyarosításomig, amit apám egyébként sose bocsátott meg nekem -, ez az államilag és pártvonalon szervezett asszimiláció tökéletesen csődöt mondott. Ami egyébként apai felmenőim sorában elképzelhetetlen lett volna, az én első feleségem Kiskunmajsáról perkátai belső emigrációba kényszerített basaparaszt család leánya lett. A második, hétgyermekes Sopron megyei kisparasztcsaládból származik. Házasságkötésekor persze épeszű embernek ilyesmi eszébe se jut, de jobban meggondolva ezt is a magyarsághoz kötődésem jelének mondhatom. írói, elsősorban történelmi regényírói működésem pedig a személyes gyönyörűségen túl nagyon tudatos tevékenység volt a russzifikáció ellen. Az asszimilációnak azonban folytatása is van, hiszen a família nem velem ér véget. Korombeli unokatestvéreim közül az egyik 1946-ban Kanadába, később az Egyesült Államokba került. Nagyon bölcsen, mert volt rá lehetősége, hogy idehaza hosszú éveket töltsön börtönben, ha ugyan halálra nem ítélik. Három gyereke holland asszonytól származik, odakinn élnek és egy szót se tudnak magyarul. Ők immár az amerikaiasult Géczyek, amit gyerekkoromban még lázálomban is bajos lett volna elképzelni. Az apjuk viszont kifogástalanul, a legkisebb akcentus nélkül beszéli ma is anyanyelvét. Egy másik, ugyancsak Géczy, unokahúgom süldőlány fejjel ment az akkori NSZK-ba. Ő viszont majdnem szándékosan felejtett el magyarul, hazáját ostobán azonosította a pillanatnyi rendszerrel és tulajdonképpen megtagadta. Amivel elérte, hogy közös keresztanyánk - Géczy Julianna - semmit se hagyott rá. Egyébként a hazát elhagyott másik családtagjára se, hangsúlyozottan ezért. Hazalátogatásaikor pedig a németül vízfolyásként beszélő alezredes nagybátyám (a gépkocsivezető) nem volt hajlandó másként szólni hozzá, mint magyarul. A hölgy nem ment férjhez, egy olasz embertől származó lánya van - Géczy Vanezza -, aki újabb asszimilációs fordulatként, nagy buzgalommal tanulja napjainkban ősei nyelvét: - a magyart. A tanulmányomban felvázoltaktól függetlenül helyénvalónak érzem befejezésül a kitűnő olasz riporternőt, Oriana Fallacit idézni a „Ha meghal a nap" című kötetéből: 269