Tolna Megyei Levéltári Füzetek 5. Tanulmányok (Szekszárd, 1996)

Ordas Iván: Egy család asszimilációja • 249

A magyarok Itt az előbbieknél hosszasabban tanácsos megállni egy szóra. Családom magyar többségének ugyanis soha eszébe se jutott, hogy bárkit asszimiláljon. Persze valószínűleg senkinek se, hiszen ez épelméjű közösségben nem tudatos tevékenység. Egyszerűen csak megtörtént, és mert apám esetében, vagy közvetítésével, így meglehetősen pontosan tudom, hogy milyen furcsa úton. Az okok elejére, e soraim írásakor még „csak" 88. életévét taposó anyám, fényképekkel bármikor dokumentálható csodálatos szépsége tartozott. Több mint valószínű, hogy ha ugyanilyen szép, de történetesen zsellérvagy cselédivadék, apámnak a házasság gondolata meg se fordul a fejében. A folytatásba később részletezendő gazdasági viszonyokat nem számítva, itt elsősorban apám szépérzéke, de főleg sznobsága játszott szerepet. Tehát mielőtt a családom túlnyomó többségét képező magyarok elemzéséhez fognék, más is részletezendő. Ebből a mai olvasó számára elsősorban a nemesség súlya és jelentősége lehet rejtélyes. A nemesség az uralkodó által adományozott, gyakran tetemes földbirtokokkal is honorált, öröklődő megkülönböztetés. A régiségével arányosan egyre értékesebb. így az Árpád-korban - többnyire hadi tettekért - kapott mindenképpen különb a frissebbeknél. Én még ismertem a valamikor bánokat és főispánokat adó Ostfy család utolsó sarját, Ostfy Lajost, akinek famíliája benne kihalt ugyan, de a családnév Ostffyasszonyfa község formájában szerencsére ma is él. Kriptájukban nyugszik távoli atyjafiuk, a kivégzett Bárdossy László egykori miniszterelnök. Vas megyében közvetlenül utánuk a koltai Vidosok következtek, máig léteznek. Valamennyien a zárt koronának kijáró tisztelettel tudomásul vették ugyan a sárvári várat és uradalmat megszerzett bajor királyi hercegeket, de semmiképp sem érezték őket idetartozóknak, csak afféle jöttmenteknek. Az persze, hogy nem érintkeztek egymással, cseppet sem csak az Ostfyak és Vidosok nem mindennapi gőgjén múlt. Gőgben nem szűkölködtek és ez is adalék az apámék famíliáját lenyűgöző tényekhez. Amikor dédapám testvérét, a kemenesmihályfai koltai Vidos Józsefet beinvitálták Celldömölkre, az akkor újsütetű kormányzó nagybányai Horthy Miklós fogadására, elutasította a megtiszteltetést. „Az a Horthy (aki egyébként nála fiatalabb, de mindenhogyan államfő volt) még sosem járt nálam Mihályfán." Egy régi címer az esetek többségében mindig egyszerű. Anyáméknál három nyíllal átlőtt csatakürtöt ábrázol. Aligha véletlenül, bár már senki nem tudja, hogy melyik felmenőm micsoda vitézi tettére utal. Apámék első címere (a XVIII. századi) hat, deréktól más-más színű oroszlánt ábrázol, kardokkal és koronákkal bonyolítva. Jól álcázva azt a kevés oroszlános bátorságra valló tényt, hogy a császári lovasoknak már említett, eladott takarmányért kapták... Az öröklődő megkülönböztetés természetesen sok veszélyt rejt magá257