Tolna Megyei Levéltári Füzetek 5. Tanulmányok (Szekszárd, 1996)

Ordas Iván: Egy család asszimilációja • 249

sebb volt, mint egy sváb. Ezt tételesen bizonyítani persze nem tudom, csak a már említett magas korú felmenőim egybehangzó állítására hivatkozhatok. Később majd sort kerítek az általános műveltségre is, melyben szintén különböztek a kevéssé formalista, de nagy realitásérzékű szerbektől. Mindkét nemzetiségnél közös volt azonban az uralkodóház iránti abszolút hűség. Meglehetősen ingatag értékű pártokért később lelkesedő évtizedeinkkel szemben ez abszolút biztos pontot jelentett. A nagyon népes családban csak egyetlen oldalági szereplőt, a volt tapolcai királyi közjegyzőt tudom felmutatni, aki szélsőségesen jobboldali, sőt nyilas és gettóteremtő volt. Annyira mindenesetre hű önmagához, hogy az általam is látott szobája ablakából golyós vadászpuskával lövöldözött a benyomuló szovjetekre. Kitűnő céllövő lévén, felteszem, hogy eredménnyel, de még mielőtt kivégezték volna, önmagát lőtte agyon. (Pongyeloki Róth Aurél.) Végigkövetve az idáig említett két família nemzedékrendjét, még véletlenül se fordult elő köztük sváb-szerb házasság. Nem hinném, hogy vagyoni okokból, hiszen már említettem a Mihajlovityok anyagi módját is. Az első kivételt - egyébként az egyetlent - apai nagyapám szolgáltatta, minden kétséget kizáróan szerelmi házasságával. A szerelem azonban a Weindlek szemében édeskevés szerepet játszott volna, ha ő ugyanakkor nem földbirtokos és zsablyai főszolgabíró, tehát a korabeli megyerendszerben eléggé magas rangú potentát. A karrierjébe vetett reményeket beváltotta. Néhány évvel apám 1895-beli születése után már a nagyon fontos vármegye első embere volt, a közigazgatásban elérhető legmagasabb fokon, mint alispán. Jugoszlávia egykori létrejöttekor a Weindlekhez hasonló módú családokat semmilyen atrocitás nem érte. A királyi Jugoszlávia nagyon sokban különbözött a mai utód-utódállamától. Nem mondtak le ugyan magyar állampolgárságukról, de felvették a jugoszlávot és háborítatlanul gazdálkodtak az ekkor kb. 800 kh-ra rúgó birtokukon. Nagyapám, a volt magyar köztisztviselő, Budapesten élt. Sógorát, nagyanyám bátyját azonban rendszeresen, minden nyáron meglátogattuk, aki húga birtokrészét is irányította - kitűnően. A svábok II. világháború utáni elűzetését és a mészárlásokat már nem élte meg, a földet még jóval Titóék bejövetele előtt eladták. Az uralkodó iránti hűséget a legújabb korban, legalább a Fernbachok, Horthyra is tovább vitték. Említettem már az Újvidéken rövid úton agyonvert főispánt. Ezzel végéhez értem a családom azon ágai felvázolásának, melyeket - személyemben végképp elkezdődően és leszármazottaimban folytatandóan - a sokkal kiterjedtebb, régibb, de összehasonlíthatatlanul kevésbé jómódú, viszont annál büszkébb magyar rész asszimilált. Kimutatható őseim 64 százaléka, bár ennek nem hiszem, hogy sok jelentősége lenne, közéjük tartozik. A hogyan magyarázata nem könnyű. Megértéséhez kérni kell az Olvasót, hogy próbáljon, ha nem is beleilleszkedni egy már végleg eltűnt életformába, de legalább nagy vonalakban megérteni azt. 256