Tolna Megyei Levéltári Füzetek 5. Tanulmányok (Szekszárd, 1996)

Ordas Iván: Egy család asszimilációja • 249

Bizonyított tény, hogy az idegen ajkú telepesek, például Pécsett, a magyarokénál összehasonlíthatatlanul nagyobb kedvezményekhez, pénz-, felszerelésbeli és jószágsegélyhez jutottak, a többieknél sokkal előnyösebb feltételek mellett. Eredeti otthonukat az ígért „Kánaánért" nem feltétlenül a legértékesebb családok tagjai hagyták el. Sokan visszamenekültek. Se az eljövetel, se a - nem jellemző - visszatérés okainak részletezésére itt nincs szükség. Felmenőim nem a kiinduló helyükre visszatértek számát szaporították. Valószínűleg azért sem, mert már eleve jómódúakként; a Weindlek esetében 1608-ban szerzett birodalmi nemesekként; érkeztek. Nagy valószínűséggel a XVII. század végén, de legkésőbb a XVIII. század elején. Utóbbi elsősorban dédszüleimre, a később bácskai nábobokká vált, Fernbachokra vonatkozik. Ők a Weindlek „weinbergi"előneve után az itteni fontos sváb településsé vált „apatini" predikátumot kapták. Nem úrbér- és dézsmafízetésre kötelezettek voltak, hanem eleve birtokosok. Méghozzá jelentős területeken, a Fernbachok esetében a múlt század derekán már 10 000 katasztrális holdon, ami az áldott Bácskában más magyarországi nagybirtokok sokszorosát felérő földterület volt. A magyar nemes - ilyenekről a következő fejezetben bőségesen lesz szó - elsősorban földbirtokos volt. Nem sokkal a naturálgazdálkodás színvonala fölött, terményeinek csak tört részét vitte piacra java részét felélte. Bármilyen furcsának tűnhet ez a XX. sz. utolsó évtizedében, de én 1945 előtt ilyen életmódnak még szemtanúja, sőt részese voltam. A svábok a földbirtok használatát összehasonlíthatatlanul modernebbül fogták fel, elsősorban termelő- és így hasznot hajtó tevékenységnek tekintették. Termeivényeiket gabonát és jószágot egyaránt - maguk vitték piacra és a kereskedelem más ágazataitól se idegenkedtek. Dédapám uszályai Apatintól Bécsig hordták a gabonát és visszafelé ott beszerezhető árukkal látták el az egyre nagyobb felvevőképességű bácskai piacot. Weindl Mór dédapám semmi visszatetszőt nem lelt abban, hogy nemesember és földbirtokos létére nagy vaskereskedést tartson fenn. Óriási háza, melyben gyerekkoromban többször megfordultam, az apatini községházával átellenső sarkon állt és tudtommal áll ma is. A mezőgazdálkodás a Bácskában megszokott szállásrendszer szerint, esetünkben Szondon (később a jugoszláv időkben Szonta) folyt. Majorgazdálkodás tehát, kastélynyi méretű otthonnal, óriási magtárral és nagy kiterjedésű homoki szőlővel. A svábok - Apatinról beszélek - éppúgy egymás közt éltek és összetartóak voltak, mint a szerbek. Csak esetükben a buzgón gyakorolt, de majdnem államvallás katolikus hit ebben sokkal kisebb szerepet játszott, mint amazoknál a görögkeleti vallás ilyetén sokszázados múltja. Gazdagságuk, ez talán érthető is, nem keltett különösebb rokonszenvet Bácska magyar lakói között. Az sem, amire már utaltam, de magyarázni nem tudom, hogy összehasonlíthatatlanul nehezebben tanultak meg magyarul, mint a szerbek. Használva ezt a már remélhetőleg teljes joggal idejétmúlt kifejezést, a magyar „úri" családok számára egy jómódú szerb família mindig rokonszenve255