Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)

Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199

nadrágban iddogáltunk és beszélgettünk egyre nehezülő nyelvvel, ki az asztal mellett, ki az ágy szélén ülve. Elmúlt már este 10 óra is, amikor kívülről rohanó lépéseket hallottunk. Kivágódott szobánk ajtaja, berohant rajta Bodnár zászlós és elordította magát: Riadó, itt vannak az orosz páncélosok. Teljes menetfelszerelésben gyülekező az iskola előtt. Pillanatok alatt kijózanodott mindenki. Gyorsan magunkra rángattuk a ruhát, csizmát, puskát, felszerelést. Csatlakoztunk a már gyülekező századhoz, itt éles töltényt és nyeles kézigránátot osztottak ki közöttünk. Ellenségnek színét sem láttuk, igen sötét volt. Járőröket küldtek ki Kisbér irányába. Megtudtuk, hogy Mór felől egy szovjet páncélos ék tört át és Kisbér vonalán is túlhaladt. Szó sem volt arról, hogy felvesszük a harcot, ehhez nem is volt meg a felszerelésünk. Máder százados bevárta a kiküldött járőröket, majd elindultunk ellenkező irányba, „tervszerűen visszavonultunk". Pápa irányába mentünk, természetesen gyalog, a tisztek lóháton, családjaik és az ifjú asszonyok lovaskocsin. Annak ellenére, hogy harci érintkezésbe nem kerültünk, halottunk mégis lett. Alig indultunk el, közvetlen közelünkben robbanás hallatszott. Pillanatok alatt az árokban hasaltunk, fedezékben. Jajkiáltásokat hallottunk, de fogalmunk sem volt, mi történt. Azt gondoltuk, a sötétben oroszok közelítettek meg bennünket és kézigránátot dobtak közénk. De nemjöttfolytatás, teljes volt a csend, a jajgatás is megszűnt. Lassan visszamentünk az útra és ott találtuk vérében fekve, már eszméletlenül Dányi Zolit, a szakasz tréfamesterét, az örökké mosolygó szőke fiút. Rövid vizsgálat után kiderült, hogy szegény fiú valószínűleg az újonnan kapott kézigránáttal játszadozhatott és azfelrobbant a kezében. Tehetetlenül álltuk körül, nem volt segítség, Zoli fél óra múlva meghalt. Nekünk tovább kellett menni. Ezt a szegény fiút is hiába várta valaki. Szerencsére a hó világított, de így is botorkálva haladtunk, az utakon elég magas hó állt. Utunk végcélja felől fogalmunk sem volt. A meglehetősen rendetlenülhaladó menet közepén foglaltak helyet a lovaskocsik, előttük-mögöttük a század haladt. Néhány lovaskocsi katonaládáinkat, hideg kosztot és takarmányt vitt. A század mögött biztosító járőr haladt, időnkint ellovagolt mellettünk egy-egy tiszt, a tisztesek most nem emelt hangon, csöndben nógatták a lelemaradókat. Később már ez is eredménytelen volt. Mentünk egész éjjel, hátunkon a puska, hátizsákban az éles lőszer, nem volt sétamenetelés. Jóval elmúlt már éjfél, amikor észrevettem, hogy lábamat nyomja valami, ez a kellemetlen érzés idővel fokozódott, majd komoly fájdalommá változott. Hamarosan rájöttem az okára. A riadó alkalmával a nagy sietségben kapkodva csavartam be a lábamat a kapcával és az a gyaloglás közben elcsúszott, majd összegyűrődött és minden lépésnél nyomta a talpamat. Szó sem lehetett arról, hogy kiállják az út szélére, levessem a csizmát és megigazítsam a kapcát. Hadi területen meneteltünk, minden elmaradóról vagy kilépőről azt hihették, hogy szökni akar. Könnyen lehetett volna egy ideges felebbvalótólgolyót kapni, így hát egyre óvatosabban, egyre hegyesebben lépkedtem, a lábam mindegyre fájt, amint lépést igyekeztem tartani a többiekkel. Mellettem kutyagolt szaka205