Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)

Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199

rétében tehetségéhez mérten mindenki adakozott, elég jelentős összeg gyűlt öszsze. A láger parancsnoksága ekkor engem bízott meg a gyógyszerek felvásárlásával. Az érkezett hírek ismeretében elsősorban vitamintablettákat, szulfonamid-készítményeket, kötszereket stb. szándékoztunk beszerezni. Mint az eddigiek során, most is Tibor barátom volt segítségemre. Együtt először a passaui gyógyszertárakat kerestük fel. Itt nem volt éppen könnyű a dolgunk. A város lakossága a menekültekkel nagymértékben felduzzadt, a készletek erősen lecsökkentek. Több patika receptet követelt. Ez nem jelentett problémát, mert ott a hely színen, a gyógyszerész szeme előtt mi magunk írtuk fel a vásárolni szándékozott szereket. De Passauban csak szerény eredményt értünk el. Ekkor bejártuk a környékbeli nagyobb helyeket, végül egészen távoli településre is elmentünk, pl Straubingba. Itt volt a legsikeresebb bevásárlásunk. Receptet nem kértek, készletük is volt bőven, megértük a beszerzett mennyiséget hazavinni Passauba. De ez ekkor már vonattal nem jelentett problémát. Lassan sikerült elkölteni az összegyűjtött pénztjelentős készletet vásároltunk öszsze. Napokig tartott, míg a parancsnoki irodán afelvasarolt gyógyszerről leltárt készítettünk és a ránk bízott pénzről elszámoltunk. Hangay parancsnok összeüttetett egy erős ládát, amibe gondosan bepakoltunk mindent. Meglepetésemre közölte velem, a gyógyszert futárként én fogom hazavinni. Ellátott erről szóló hivatalos papírral, melynek az volt az egyik célja, nehogy valaki megpróbálja elvenni tőlem a szállítmányt. Végül anélkül, hogy kértem volna, adott egy igen elismerő hangú hivatalos igazolást arról a munkáról, amit a láger lóállományának a kezelése terén kifejtettem. Most már csak el kellett volna indulni hazafelé. Mintha megállt volna az idő, rendkívül idegesített bennünket, hogy nem tudunk egy biztos időpontot. Nap mint nap kijártunk a passaui főpályaudvarra, irigykedve néztük a már hazafelé tartó magyar szerelvényeket. Ismerősöket kerestünk, hogy hozzátartozóinknaküzenhessünk. Egyszer szerencsém volt, az egyik vonatról a nevemet kiabálták. Szeliánszky Zoli és Ángyán József, volt gimnazista osztálytársaim tartottak hazafelé. Nagy volt az öröm és megígérték, hogy szüleimet értesítik. Elkezdtem a búcsúzkodást. Mindenekelőtt kimentem Therese-ékhez. Nehéz volt tőlük elválni, annyi szépet, kedveset kaptam a családtól. A mama hoszszasan szorongatta kezemet és megismételte a már egyszer elmondottakat, náluk mindig otthonra találok. Resl szipogva borult a nyakamba. Kimentem Schaldingba Savanyú Teriékhez is. Az idősebbik nővér fejét félrehajtva huncutul rámnézett és csak annyit mondott: Ich bitté Magamülifürvier Personen. Tehát első perctől tudta, hogy a négy személyre kért sovány tej mindig az én gyomromba vándorolt. Nagyon kedvesen búcsúztunk el egymástól. Felkerestem az öreg ezredeséket is. Az asszony boldogan újságolta, hogy Johannesburgból megérkeztek a papírok, már csak a vízumra várnak és utána indulnak Dél-Afrikába. Még egyszer kifejtette, nagy hibát követtem el, hogy nem vettem feleségül a kisResl-t. Végül kimentem a tüdőszanatóriumba, vittem néhány szál virágot Annemarie sírjára, szegényke nem nyugodhat hazai földben. 287