Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)

Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199

helyszínen ezeket a szörnyűségeket. Feldúlt, zokogó emberek jöttek onnan ki. Vajon tényleg nem tudott a német lakosság arról, mi zajlott le a kerítésen belül? A velünk jött hölgyek már nem mertek a vetítővászonra nézni, eltakarták arcukat, vagy a mellettük ülő háta mögé bújtak. Sose gondoltuk, hogy a XX. században ilyen megtörténhetett. Felejthetetlen, rémséges élmény volt. Közben kapcsolatom megszakadt Kissnével és lányával olyannyira, hogy leköltöztem az alsó lágerbe. Apró vitákkal kezdődött, mely lassan elmérgesedett és szakításhoz vezetett. Nekem az alsó láger kellemesebb volt, mert itt voltak a kezelésemre bízott lovak. Változatlanul jártam Heiningbe, Therese-ékhez, kellemes estéket töltöttem náluk, a kislány merevsége is teljesen feloldódott, de nagyon vigyáztam arra, hogy kapcsolatunk túl ne lépje ajópajtási viszonyt. A család mindinkább kedves lett hozzám, különösen a mama és Therese bátyja, aki ha hétvégekre hazajött a szanatóriumból, mindig harsányan, nagy parolázassal üdvözölt. Lassan egészen családtagnak számítottam. Hálás voltam ezért, hiszen ismét érezhettem a családi kör melegét. Ez annál is inkább sokat nyomott a latban, mert időközben közölték velünk, hogy az amerikaiak a hazatelepítő vonatokat csak tavasszal indítják újra. Ez azt jelentette, hogy még egy telet kell Németországban töltenem. A tábor lakóit nagy csalódás fogta el. Közben leesett az első hó, megérkezett a tél. Egy alkalommal öreg barátom, Józsi bácsi megkérdezett, nem kísérném-e el Münchenbe, ahol az ottani magyar központtal van hivatalos elintéznivalója. Természetesen igent mondtam. Egyik r ggel azután négyen indultunk útnak, ugyanis velünk jött két fiatalasszony is. Az egyik a doktor tolmácsaként jött velünk a hivatalos megbeszélésekre, a másik pedig mint ezen asszony barátnője. Már elöljáróban meg kell említenem, hogy az út teljesen eredménytelen volt, semmit sem sikerült elintézni, amit az öreg doktor akart. München óriási háborús károkat szenvedett, romhalmazvároshoz hasonlított. A pályaudvar teljesen szét volt bombázva. De járt már a városban a villamos, a romok alatt éltek az emberek és változatlanul megvolt a müncheni kedélyesség (Gemütlichkeit), ami csak a bécsihez hasonlítható. Meglepetésünkre plakát hirdette, hogy a városi nagycirkusz megkezdte előadásait. Mivel úgyis itt kellett aludnunk, ezt a cirkuszi előadást nem hagyhattuk ki. Remek előadást láthattunk. Volt egy szám, ami különösen felkeltette figyelmünket. Egy deszkahintán hintázott egy ló és egy növendék elefánt. A hinta játékát le és fel az erőkarok megváltoztatása eredményezte azáltal, hogy hol az egyik, hol a másik állat ment a deszkán előre vagy hátra. Megaludtunk egy éjszakai Asylban és másnap visszamentünk. A lágerben elmeséltük élményeinket, természetesen nem hagyva ki belőle a cirkuszi előadást sem. Hát ebből óriási patália lett, öreg orvosunk felesége nagyon kiosztott bennünket. Lehordta férjét és boldog-boldogtalannak mesélte, hogy férje és állatorvos-barátja felcsípett két nőcskét és elmentek Münchenbe a cirkuszt megnézni. Szegény öreg dokival egy hétig nem beszélt a felesége, de nekem sem volt tanácsos egy darabig betennem lábamat a rendelőbe. Pedig most tényleg ártatlanok voltunk. 277