Tolna Megyei Levéltári Füzetek 2. Tanulmányok (Szekszárd, 1991)

T. Mérey Klára: Mai dunántúli kisvárosok a dualizmus idején különös tekintettel Tolna megyére. • 5

ra, egy bizonyos oktatási szint, az utánpótlás nevelési igénye) általában jellemző a mai kisvárostípusok elődeinek nagyobb csoportjára. További fejlődésüket azután sok külső tényező befolyásolta (pl. határmentiség, közigazgatásban, idegenforgalomban betöltött szerep, stratégiailag előnyös vagy hátrányos fekvés stb.). Ezek nyomon követése nem e tanulmány feladata. Az azonban igen, hogy felhívja a figyelmet annak fontosságára, hogy ezek a kisebb közösségek területileg kötődően egy vidék központjai voltak általában, s azzal együtt voltak csak képesek alakítani sorsukat és keresni boldogulásukat. S e vonatkozásban tekintsük át még egyszer Tolna megye négy, illetve akkor még öt települését a jelzett időszakban. A múlt század kilencvenes éveinek elején három közülük járási székhely. Paks a dunaföldvári, Tamási a dombóvári és Bonyhád a völgység), járás központja, főszolgabíróinak székhelye. Dombóvárwiszont vasúti csomópont már akkor, és a környezetében fekvő, hajdan jeles mezővárosokat messze elhagyja fejlődésben. A legfontosabb vasúti vonalak 1872-1908 között készültek el. A századfordulón már felvetődött a túl nagy dombóvári járás kettéosztásának kérdése. 1896-tól Dombóvár is járási székhely lett, sőt 1914-től már járásbíróság is működött területén. A Tolna megyei mai kisvárosok mindegyike tehát a századfordulón nemcsak gazdasági, piaci, közlekedési, hanem közigazgatási centrum is volt. Mindegyikben voltak olyan magasabb iskolák, amelyek kulturális vonalon is centrum jelleget kölcsönöztek a településnek. A népesség növekedése és a lakosság foglalkozási szerkezete nem mindegyik Tolna megyei mai kisvárosban mutat ekkor jelentős elmozdulást az ipar és a kereskedelem irányában. De ehhez hozzá kell tennünk - amiről az előzőekben már ejtettünk néhány szót, hogy - e nagyhatárú településekben - Bonyhád kivételével - a kor legnagyobb birtokosainak uradalmai találhatók a maguk szétszórt, de közigazgatásilag e településekhez tartozó majorságaival, pusztáival. Mindegyik településben megtalálható már ekkor a gyáripar csírája, bár ezek nagyon eltérőek. Bonyhádon a dominó, majd abból kifejlődő zománcgyár, Dombóváron az Ivanits-féle gépműhely, majd az 1914-ben felépült MÁV fatelítő telep, a vajgyár és Dőryék kezdeményezése: a konzervgyár kis csírája működik. Pakson és Tamásiban téglagyár és gőzmalom jelentette a jellegzetesnek mondható gyáripari „kezdeményezést", illetve gyárat. Mindegyik település - sokvallású és soknemzetiségű - lakosságával kimagaslik környezetéből, bár nem annyira, hogy településkategóriája kereteit és akkori jellegét túllépné. Tolna megye kisvárosi szerkezete - lényegében - már az első világháború előtt készen állott. Ez az öt, illetve négy település jól illik Dunántúl későbbi kisvárosainak sorába, sőt - bizonyos mértékig - kimagaslik közülük szilárd piacával, egyértelműen kimutatható kulturális vonzásával, a kiépült, jó közlekedési hálózattal. A legfontosabb problémáik már ekkor megoldottnak tűnnek, de ugyanakkor megvan hozzá a belső erejük, szorgalmas polgáraikban az összetartó erő, hogy közösségi célokért harcolni tudjanak. S ebben a korban ez valóban jelentős előrehajtó erőt jelent. A hagyományokhoz való szoros ragaszkodás nemcsak öntudatukat emelte idővel valóban városi rangra, hanem meg tudta teremteni a várossá alakuláshoz szükséges belső, infrastrukturális fejlődésüket is. És az nem közömbös sem a jelennek, sem a jövőnek, hogy mindehhez az erőt milyen múltbeli tartalékból voltak képesek felszínre hozni, meg- és újrateremteni. 37