A főlevéltárnok. - Dr. Hadnagy Albert élete és munkássága [Tolna Megyei Levéltári Füzetek 1.]- Tolna Megyei Levéltár (Szekszárd, 1991)

VÁLOGATÁS DR. HADNAGY ALBERT MUNKÁIBÓL

vármegyén kívül még Szlavónia és Horvátország ifjúságának a nagyrésze is itt találná meg a lehetőséget a tudományok alapismereteinek a megszerzéséhez anélkül, hogy e szolid erkölcsű és csendes városban más városokkal ellentétben, erkölcsi tekintetben veszélyeztetve lennének. A királyi akadémiának Pécsről Győrbe történt áttétele következtében Tolna megye ifjúsága a tanulás szempontjából még roszszabb helyzetbe került, mert Győr városa igen messze van és a szabad királyi városokban szokásos nagy vendéglátások okozta költséges életmód miatt a szegényes helyzetben lévő nemesi származású szülők számára még kevésbé jöhet számításba, a közelebb fekvő Kalocsa pedig a már említett természeti nehézségeken túlmenően szálláshelyek hiánya miatt alkalmatlan a nemesi ifjak befogadására. „Az akadémiának Győrbe való átvitelével az itt élő ifjak megfoszttattak a filozófiai tanulmányoktól, de ezen keresztül attól a lehetőségektől is, hogy Felséged hiv alattvalóivá és jó honpolgárokká neveltessenek, írja feliratában Tolna vármegye. A gimnáziumnak megvalósítása esetén a tanulni vágyó ifjak, ha magasabb tanulmányokra esetleg nem is vágyódnának, megszerezhetnék legalább azokat az ismereteket, amelyek a kézművesek számára feltétlenül szükségesek, az ifjúság pedig e romlástól és kilengésektől mentes városban az Isten iránti kegyességben, az uralkodó iránti hűségben és a haza iránti szeretetben volna nevelhető," fejezi be kérelmét a vármegye. Ugyanilyen értelemben nyújtott be az uralkodóhoz felségfolyamodványt a vármegye főispánja, gróf Apponyi Antal is, megtoldván a már ismertetett érvelésüket azzal, hogy a terv valósulása esetén őfelsége hadserege is hasznát látná a gimnáziumnak, mert a hadsereg altiszti karába az adózó nép köréből nagy számban jutnának be művelt és tanult ifjak annak idején és ez a folyamat mindenesetre a hadsereg javára válna. A főispán ezt az 1803. évi március hó 30-án keltezett folyamodványát személyes kihallgatáson nyújtotta át az uralkodónak kérve annak kedvező elhatározását. A városi tanácsnak tehát a kezdeményezés 10. évében sikerült a szekszárdi gimnázium ügyét olyan közüggyé tenni, amellyel most már a legfelsőbb állami szerveknek komolyan és érdemben kellett foglalkozniuk és ugyancsak sok erőfeszítésükbe került, hogy ezt a nemes szándékú és a közművelődésünk ügyére olyan döntően kiható tervet elgáncsolhassák. A helytartótanács e fordulat után igen kellemetlen helyzetbe került, mert a gimnázium ügyét, mely a vármegye főispánja révén az uralkodó színe elé került, többé nem lehetett néhány soros és semmitmondó kijelentéssel elintézni és eltemetni. A helytartótanács 1803. április 21-én még arról értesítette a vármegyét, hogy a szekszárdi gimnázium megépítéséről szó sem lehet és az alapítványi tanulmányi segélyeket továbbra is az addigi szokásoknak megfelelően kell kiosztani. A helytartótanács a magyar udvari kancelláriától értesült arról, hogy az uralkodó jelentést vár a gimnázium ügyében. Megkezdte tehát azt a részben bürokratikus, részben határozott célt követő hivatali eljárást annak bizonyítására, hogy a segítségül kiszemelt alapítvány kamatai nem használhatók fel a szekszárdi gimnázium építési céljaira, mert ez egyrészt merőben ellenkezne a hagyományozó gróf végakaratával, másrészt pedig az alapítvány nincsen is abban a helyzetben, hogy az előírt alapítványi célok megvalósításán felül még erre a célra is igénybe lehessen venni. Természetesen a magyar udvari kancelláriát is ilyen értelemben tájékoztatták azzal a céllal, hogy az uralkodó is tudomást szerezzen a helytartótanács által célzatosan kiszínezett és a terv megvalósítását gátló nehézségekről. A főispán erről értesülvén sietett tudatni a vármegyével, hogy a szekszárdi gimnázium ügye veszélyben van, mert a főkormányszékek az ő legnagyobb meglepetésére már dűlőre vitték ezt a kérdést az uralkodó előtt. ígéri a vármegyének, hogy igyekszik a döntést elodázni és kedvező elhatározást kieszközölni. 127