Új Néplap, 2016. január (27. évfolyam, 1-25. szám)

2016-01-16 / 13. szám

2016. JANUAR 16., SZOMBAT INTERJÚ 11 Csak duma, hogy már nem akar játszani. Szakbarbárnak tartja magát. „VONZ, AMI TELE VAN ÉLETTEL” Kern András színművésszel leg­újabb filmje kapcsán a „ker­nes” mozi legfőbb ismérveiről, a humorról, a szűnni nem aka­ró közléskényszerről és egy a nappali közepén álló szobabi­cikliről is beszélgettünk. Szűcs Anikó kozpontiszerkesztoseg@mediaworks.hu- A hazai mozik január 21-étől vetítik a Gondolj rám című filmet, amelyet ön társ-forgatókönyvíró- ként, rendezőként és főszereplő­ként is jegyez. Tizenhét évvel ez­előtt állt utoljára a kamera túlol­dalán: hiányzott a filmrendezés?- Igen! Gyerekkoromban film­rendezőnek készültem, aztán a sors úgy hozta, hogy végül szí­nész lettem. Játékfilmből két és felet készítettem (az A minisz­ter félrelép című vígjátékot Kol- tai Róberttel közösen rendezte - a szerk.), de előtte rendeztem té­véjátékokat, amatőr koromban kisfilmeket forgattam, szóval, fil- mezgettem én, csak nem annyit, amennyit szerettem volna.- Új filmjének a főhőse egy sike­res sebészorvos, aki miután meg­tudja, hogy gyógyíthatatlan be­teg, úgy dönt, hogy megkíméli a szeretteit attól, hogy a halála után a fájdalomtól megrendültén gyá­szolják, és ezért a hátralévő ide­jében módszeresen megutáltat- ja magát mindenkivel. Dr. Borlai véghez is viszi a bizarr tervet, míg­nem a történet váratlan fordula­tot vesz... Miért áll közel önhöz ez a keserédes komédia?- Ahogy múlik az idő, egy­re inkább úgy érzem, hogy ez a film abszolút rólam szól, már ha ez nem hangzik túlságosan sze­rénytelenül. A Gondolj rám-ban rendkívül sok van belőlem, te­hát aki rám kíváncsi, vagy aki kedveli azt a humorba oltott fáj­dalmasságot és a szkepticizmus­ba oltott humort, ami talán rám jellemző, az nem fog csalódni. A koncertjeimen a dalaimban mesélek magamról, itt és most egy filmben teszem ugyanezt. Nagyon személyes, mondhatni, nagyon „kernes” lett ez a mozi. Még úgy is, hogy a forgatóköny­ve Vámos Miklós Halhatatlan cí­mű novellája alapján született, és egy olyan történetet mesél el, ami velem egyáltalán nem tör­tént meg. Ennek a mozinak van humora, még ha nem is egy na­gyon röhögős vígjáték. Van ben­ne némi gondolat, életérzés, fáj­dalom, könnyek és nevetés: egy- remélem - ember- és nézőbarát mozi, ami érthetően és szeretet­tel beszél erről a pasasról.- A humor mennyire játszik fontos szerepet az ön életében?- Erre nehéz válaszolni, mert számomra valahogy természetes, hogy van némi humorérzékem. Hiszek abban, hogy ez minden élethelyzetben fontos, mert gye­rekkoromtól fogva tudom, hogy ami nem humoros, az száraz, és engem mindig jobban vonzott az, ami tele van élettel. Általában ne­hezen teremtek kapcsolatot azok­kal, akiknek nincs humoruk, a száraz emberekkel nem igazán tudok egy hullámhosszra kerülni.- Legújabb filmje elméletileg a vi­lág bármelyik pontján játszódhat­na, az ön számára mégis magától értetődő volt, hogy egy pesti törté­netet mesél el nekünk. Miért?- Attól, hogy Ragályi Elemér operatőr fényképezte, én ren­deztem, magyar színészek sze­repelnek benne és itt játszódik, ez egy igazi pesti sztori lett pes­ti humorral, pesti dumával, pes­ti helyzetekkel. Minden pesti benne, de spéciéi maga az alap­történet tényleg lehetne akár kí­nai is.- Egyik legismertebb dalában, a Pesten születtem címűben így fo­galmaz: „Az élet kaland itt ezen a helyen, de maradok, mert kaland­vágy tombol bennem.”- Tősgyökeres budapestiként borzasztóan kötődöm a szülővá­rosomhoz. Szeretem a hangula­tát, a múltját és a jelenét, a nyüzs­gését, az éjszakai fényeit, a sok­színűségét. Az életem során sok­felé jártam a világban, de sosem merült fel bennem, hogy máshol jobban érezném magam. Mindig örömmel tértem vissza ide: haza­húzott a szívem, mert ez a kötő­dés az egész létemnek a lényege és az alapja.- Úgy tudom, hogy legkedvesebb kerülete is van Budapesten.- Újlipótvárosban nőttem fel, és 28 éves koromig ott is éltem. Sok szép emlékem fűződik ah­hoz a kerülethez. A mai napig gyakran sétálgatok a gyerek­korom kedvenc utcáin és tere­in. Szeretem azt a környéket, és időnként kifejezetten jólesik nosztalgiázni.- Szerencsés ember, hiszen a má­sodik otthona is ehhez a kerület­hez köti: az idei a 46. szezonja a Vígszínházban. Időnként belegon­dol abba, hogy milyen régóta űzi a hivatását?- Nem szoktam ezen morfon­dírozni, mert valahogy termé­szetesnek érzem, hogy ennyi év után is ezzel foglalkozom. Az iga­zat megvallva, egy kicsit szakbar­bárnak tartom magam. Gyakran megkérdezik, hogy mi a hobbim. Nos, nincs hobbim, nekem a szak­mám a szenvedélyem. Ugyanak­kor néha panaszosan megjegy­zem, hogy „jaj, de unom már ezt az egészet!”, vagy azon kesergek, hogy „Nem kéne már játszani”, de ez persze csak duma.- Tehát nem gondolja komolyan?- Negyvenhatodik éve vagyok a pályán, az egész életem abból áll, hogy szórakoztatom a közön­séget. Négy és fél évtized eltelté­vel néha úgy teszek, mintha ebbe bele lehetne unni és bele lehetne fáradni egy kicsit. Időnként meg­kérdezem magamtól, mi a frász­nak csinálom én ezt, aztán elő­adás után, a színpadról lefelé jö­vet rendre megválaszolom a kér­dést: mert ebben lelem a legtöbb örömömet, és mert ezt szeretem a legjobban csinálni. Úgyhogy per­sze hogy kell játszani (mosolyog)!- 2012-ben súlyos betegségen esett át, ami után életmódot vál­tott, és kényszerűségből ugyan, de lemondott az összes szenvedé­lyéről. Most hogy érzi magát?- Igazából nem vagyok jobban, mint azelőtt. Pontosabban, én na­gyon jól éreztem magam akkor is, amikor cigarettáztam és it­tam, de az orvosaim azt mond­ták, hogy jobb lesz ez így, és biz­tosan igazuk van (mosolyog). Névjegy KERN ANDRÁS, SZÍNMŰVÉSZ 1948. január 28-án született Budapesten. Az 1962-es Ki mit tud?-on tűnt fel először egy paródiával. Há­rom évvel később a Mi lesz? című amatőr filmjével elnyer­te a XIII. Országos Amatőrfilm Fesztivál fődíját. 1970-ben vég­zett a Színház-és Filmművésze­ti Egyetemen Várkonyi Zoltán osztályában, majd a Vígszínház­hoz szerződött, amelynek azóta is tagja. Mintegy 70 filmben és tévéjátékban szerepelt, szink­ronhangját az egész ország is­meri, rendezőként több tévéjá­tékot- és mozifilmet jegyez. Fontosabb díjai: Jászai Ma­ri-díj (1978), érdemes művész (1989), a Magyar Köztársasá­gi Érdemrend tisztikeresztje (1996), kiváló művész (2003), örökös tag a Halhatatlanok Tár­sulatában (2003), Kossuth-díj (2007), Vígszínház-díj (2015). Úgyhogy leszoktam a dohány­zásról, és egész jól megvagyok ci­gi nélkül. Ha időnként mégis ked­vem támad rágyújtani, akkor ezt a műdolgot szívom - mutat a ke­zében lévő elektromos cigarettá­ra. - Gyógyszert nem szedek, ci­kóriakávét használok, alkoholt egyáltalán nem iszom. Nem mon­dom, hogy nem hiányzik egy ki­csit, de így is lehet élni.- Mi a helyzet a testmozgással?- Már öt-hat éve jár hozzám egy gyógytornász hölgy, 6 java­solta, hogy vegyek otthonra va­lamilyen edzőgépet. Megfogad­tam a tanácsát, és szert tettem egy olyan masinára, ami bicikli­zésre és nordic walkingozásra is alkalmas.- És használja is?- Igen, pedig az elején azt hit­tem, hogy majd gyorsan túladok rajta, vagy legalábbis jól eldu­gom a lakásban. Aztán többen is mondták, hogy ne dugjam el, sőt, tegyem inkább a szoba köze­pére, hogy belebotoljak. Úgyhogy most a szoba közepén áll, és min­den nap biciklizem rajta. Meglát­ja, hamarosan baromi erős fickó leszek (mosolyog)!- Az év utolsó és első napjaiban sokan készítenek leltárt a mögöt­tük álló esztendőről, míg mások inkább előre tekintenek, és terve­ket szövögetnek. Ön melyik tábor­ba tartozik?- Egyikbe sem. Az igazat meg­vallva nem olyan nagyon érdekel­nek az ünnepek. Mi, színészek olyan sokszor ünnepelünk ilyen­olyan apropóból, hogy a saját név­napomat, vagy éppen a szilvesz­tert sem igazán tartom számon. Nem vagyok oda ezekért az alkal­makért. Újévi fogadalmakat sem teszek, és év végén sem tekintem át az életemet. Ezt egyébként sem teszem, nem vagyok egy „rendra­kó típus”. Az idei évem egyébként jól kezdődött, mert január 2-án újévi koncertet adtam a Kong­resszusi Központban, ami iga­zán jól sikerült. Közeleg a film- bemutató, márciusban pedig egy színházi premier vár rám a Pes­ti Színházban: Shylock szerepét játszom az A velencei kalmár cí­mű darabban. Úgyhogy sok min­den történik körülöttem, és ezt borzasztóan élvezem. A zene bűvöletében Kern András mosolyogva meséli: annak idején a Színművészeti Főiskolán azt mondta neki az egyik énektanámője: „András, maga nem tud énekelni”, ami akkor kisebbfajta sokként hatott rá. Azóta megannyi sikeres lemezzel, koncerttel cáfolt rá erre a kijelentésre. „Annak ellenére, hogy soha éle­temben nem voltam zeneértő, nem tanultam zeneelméletet, ösztönös módon valahogy hihetetlenül vonzódom a zené­hez. Nagyon megszerettem ezt a műfajt, bár a koncertezésre elég nehezen szántam rá ma­gam. Hosszú évekig -csak« lemezt készítettem, de nem vállaltam énekes fellépéseket, mert féltem attól, hogy ki kell állnom a sanpadra, és ott élőben kell előadnom a dalokat. Most már nem félek annyira..." I Kern András nagyon kötődik a szülővárosához. Szereti Budapest I hangulatát, múltját és jelenét, I a nyüzsgését és a sokszínűségét.

Next

/
Thumbnails
Contents