Új Néplap, 2013. július (24. évfolyam, 151-177. szám)
2013-07-26 / 173. szám
2013. JÚLIUS 26., PÉNTEK 15 SÉTA - DIÁKVILÁG Ma inkább beszélgessünk! kommunikáció A neten sokkal könnyebb az érzelmekről nyilatkozni A fiatalok szeretik a csetelést, e-mailezést, de még szerintük sincs párja egy jó hangulatú, személyes társasági beszélgetésnek Nincs más választásom: még egy évig maradok a kukoricaföldön dilemma Diákokat keresünk - eddig nagyon jó. Fagyiárus munkakörbe - ez is oké. Tapasztalat nem szükséges - remek. Feltétel a betöltött 18. életév - na, ennyit erről. Már három éve minden nyár előtt azon vagyok, hogy munkát intézzek magamnak a szünetre. Ez tavaly és tavalyelőtt ment is. Kukoricát címereztem. Nem vetem meg a fizikai munkát, szeretek megdolgozni azért, amim van. Még tavasszal eldöntöttem: idén is elmegyek. Ezért hetekkel ezelőtt elkezdtem böngészni a gépen az apróhirdetéseket, a diákszövetkezetek oldalait. ■ Nem vetem meg a fizikai munkát sem, én szeretek megdolgozni azért, amim van. Büszke vagyok erre. Annyira szívesen végeznék valami újat - folyton ez járt (és még most is jár) az eszemben. Ám a diákmunka lehetőségek, amiket találtam, csak egyre inkább szítottak legnagyobb ellenségem ellen: ez pedig nem más, mint a kor. Amikor betöltöttem a tizenhetet, már tudtam, hogy utálni fogom ezt az évet. Elég idős vagyok már a felelősségvállaláshoz, de még fiatal vagyok a szerencsejátékokhoz, az alkoholvásárláshoz (persze egyiket sem akarom művelni). Viszont ez, hogy a szorgos, aktív, dolgozni vágyó diák nem kap munkát még nyárra slffi,Íífes!é*k'e^Víetlen és felháborítóJ BDítöS, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki elmondhatja magáról, hogy - ha akarok - jóval érettebben tudok viselkedni egy huszonéveseknél is. És az is meglehet, hogy nagyobb szükségem van a munkára, mint annak az egyetemistának, akit a szülei is „tömnek” pénzzel, és mégis vigyorogva áll egy áruházban vagy egy vendéglőben, mert viszonylag könnyű munkával megkeresheti azt a pénzt... Már csak egy év. Égy év, és megnyílik előttem a munkaerő- piac kapuja. Addig is maradok a kukoricaföldön, ahol ugyanazzal a lelkesedéssel dolgozom, mint eddig, és büszkén mondom el, hogy akárcsak a többi sorstársam, két kezemmel kerestem meg a zsebpénzem. ■ KÁNTOR KINGA A kommunikáció még mindig elengedhetetlen az emberi kapcsolatok működéséhez. Ebbe ugyanúgy beletartozik az érzelmek kimutatása, mint a gondolatok megfelelő kifejezése - és pont ezen a két téren küzdenek sokan nehézségekkel. H.L. Néha még én is azon kapom magam, amikor suli után hulla fáradtan buszozom haza, hogy szívesebben hallgatok zenét vagy merülök el a gondolataimban, mint hogy most bárkivel beszélgetnem kelljen. Úgy értem: beszélnem. Szórakoztatnom. Mindenféle üres témákat kitalálnom, udvarias kérdéseket feltennem, jópofa történetekkel előhozakodnom, hogy ne ragadjunk le a mizujs-sem- mi különös, és a milyen szép időnk van szinten - mert jó beszélgetőpartnert találni korántsem könnyű. Régen valahogy máshogy ment ez: amennyit a kedvenc orosz regényeimből sikerült kihámoznom, abból úgy tűnik, a társalgás alapkövetelménynek számított mind a szalonokban rendezett estélyeken, mind a bálokon, vagy akár a kézimunka-körökben. Lehet, hogy kicsit formálisabb volt az egész, mint most, de az emberek akkor is órákon keresztül el tudták szórakoztatni egymást, mindig volt valaki, aki vitte a beszéd fonalát, sosem fogytak ki a szóból. Ehhez képest manapság hány család tölti az estéit mondjuk beszélgetéssel vagy közös játékkal? Inkább leülünk a tévé vagy a számítógép elé, ahol a kapcsoló nyomogatásán kívül semmit nem kell csinálnunk, csak hátradőlünk és élvezzük, hogy a lehető legpörgősebb akciójelenetekkel vagy a végletekig csöpögős, romantikus egymásra találásokkal szórakoztatnak minket. Kényelmes, ugye? Biztonságban, egy puha fotelbe süppedve azt képzelhetjük, részeseivé válunk a világnak, letölthetjük a legújabb zenéket, sorozatokat, videókat, csetelhetünk, böngészhetünk a neten, cserébe mégsem várnak tőlünk semmit. Ez az elkényelmesedés azonban lassan odáig vezet, hogy az emberek nemhogy unják a „szürke hétköznapok" világát, és nem ismerik fel egy mosoly vagy egy mindent értő össze- nézés értékét, de nem tanulják meg, hogyan kommunikáljanak, nem képesek szemtől szemben megbeszélni a problémáikat, fogalmuk sincs, hogyan mutassák ki az érzéseiket, egyszerűen lusták figyelni a másikra, s így nem is értik meg egymást. Persze jogos a kérdés, hogy akkor mi van a cseteléssel, az msn-nel, az e-maillel: nem ugyanúgy kommunikáció az is? Természetesen megvan ezeknek is a jó oldala, mert segít az időhiány és a távolságok leküzdésében. Bárhol is vagyok, ha van internet, egyszerre „beszélhetek” az ösz- szes barátommal, vagy akivel csak akarok, sőt, ott vannak a smiley-k is, hogy érzelmeket csempészhessünk az egyhangú szövegbe - de kérdem én, tényleg helyettesítheti mondjuk egy leírt „szeretlek” azt a pillanatot, amikor a szemedbe néz, megfogja a kezed, és fölösen mosolyogva, egész lényében ragyogva mondja ki a bűvös szót? Helyettesíthető egy kiadós veszekedés néhány felkiáltójellel, kiabálás és hadonászás nélkül, vagy egy őszinte beszélgetés anélkül, hogy egyáltalán látnánk egymást? A kulcs talán a könnyebbség. Könnyebb úgy leosztani valakit, hogy nem kell a szemébe nézned. Könnyebb úgy érvelni, ha itthon, nyugodtan átgondolhatod az egészet. Nem jössz zavarba, nem látják, ha elpirulsz - egyszóval könnyebb okosan játszani az emberekkel. Könnyebb a kihívások elől egy monitor mögé rejtőzni, ahol semmi baj nem érhet, minden egyszerű, átlátható és irányítható. Képtelen monológ erjedt érzések unszolják egymásta lyukas idő poros üszkében és nem értem már magamat se, mert csak a hazugság özönlik felém a létezés önmeghasonlott univerzumában amint értelemért sóvárgok a puszta semmi centrumában és szakadatlan keresem azt, ami nincs és nem lehet, mert képtelen arra, hogy létezzen az alattomosság vibráló kereszttűzében és éljen akként, ami valójában. ■ SZABÓ NÁNDOR ZSOLT Nyaraljatok, s közben ínatok az élményekről! fiatalok! Tudjuk, hogy ezekben a napokban, hetekben leginkább a pihenésre, legfőképpen a nyaralásra koncentráltok, de mi most is nagyon számítunk ám rátok! Ha van egy kis időtök, lefekvés előtt leültök a számítógép elé (mert tudjuk, hogy leültök), vagy éppen egy esős napon a szobába kényszerültök, ne legyetek restek: írjatok! várunk minden rólatok szóló sztorit, számítunk arra, hogy küldtök értekezéseket titeket foglalkoztató témákról... írjátok le felejthetetlen élményeiteket is! Annak is örülünk, ha film- és könyvajánlókat küldtök nekünk (biztos mentek moziba, s reméljük, olvastok is)! Verseket is várunk! írásaitokat a szolnok.seta@ujneplap.hu címre juttassátok el! üdv: Séta-team Az oldalt összeállította: Rimóczi Ágnes tel.: 56/516-747 e-mail: szolnok.seta@ujneplap.hu Az oldalon megjelent írásokat teljes terjedelmükben olvashatjátok a SZOUON.hu hírportálon. AZ OLDALT TÁMOGATJA: Igazi kapcsolatokhoz igazi dumapartik kellenek megnyugtató, hogy a fiatalok többsége azért úgy gondolja, hogy az igazi kapcsolatokhoz bizony igazi kommunikációra van szükség. Mindehhez persze szükség van egy nagy adag bátorságra: mert ki kell mutatni az érzéseinket, szemtől szembe meg kell állni, na és elmondani azt, amit gondolunk. Mindez, akár a társalgás, csak gyakorlat kérdése. Fejleszthető és tanulható - de persze nem a gépektől. Azért jó tudni, hogy még mindig van valami, amit mi, emberek tudunk jobban. Ez pedig nem más, mint az érzelmekkel teli kommunikáció. Gyakoroljuk minden nap, minden órában, minden percben! Bátorságpróba: az első csapat visítása igazított útba minket tábor Bükkszentkereszten felejthetetlen élményekkel, ismeretekkel, s csodákkal gazdagodtak a diákok Felejthetetlen hetet töltöttem Bükkszentkereszten a szolnoki Verseghy Ferenc Könyvtár szervezésében megvalósuló tábor keretében. Mindennap egy-egy külön csoda várt ránk, és nagyon sok ismerettel gazdagodtunk. Nagyon nehéz volt el- döntenem, hogy miről, melyik „mozzanatról” írjak, végül arra jutottam, azt örökítem meg, amit mindannyian a legjobban vártunk: a bátorságpróbát. Eredetileg az első estére tervezték a szervezők, de olyan jégesőt zúdult ránk, hogy az áram is elment. Közben elbeszélgettünk, elemlámpával világítottunk és sokat nevettünk. Csalódásunk egyre nőtt, mert 1^ íme az egyik kép, amelyik a csapatot örökítette meg a bükkszentkereszti táborban minden este szakadt az eső. Végül az utolsó napon sikerült megtartani a bátorságpróbát. Fél tízkor indult az első csapat. Előtte eligazítás, óvintézkedés és szabályok hangzottak el. Mindenki egymás szavába vágva, izgatottan kérdezett valamit, emiatt néha már „röhögőgörcsöt” kaptunk. Volt, aki annyira félt, hogy csak ült a széken, és ide-oda figyelt. Szerencsére én a második csapattal mentem, így az előttem lévő csapat visításával néha útba igazított. Mentünk az úton, a lányok csapata bevárt bennünket, mert nagyon féltek. Mindenki szorongatta egymás kezét. Én a legjobban Andor bácsitól ijedtem meg, aki ült a fánál, egy csókos maszkkal a fején, és mozdulatlan volt. Az elemlámpával rávilágítottunk, amikor hirtelen megmozdult. Erre mindenki megijedt, és hátrálni kezdett. Miután mindenki beérkezett a táborba ismét nagy hangzavar támadt. Egymás szavába vágva meséltük az élményeket, ki mitől ijedt meg a legjobban. Milyen jó, hogy végül megvalósult ez a program is, mert ez volt a legizgalmasabb élményem. Soha nem fogom elfelejteni ezt a élménydús hetet, a barátaimmal töltött időt. Jó, hogy sok fénykép készült, így később is fel tudom idézni az emlékeket... ■ SZATMÁRI SOMA