Új Néplap, 2004. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-17 / 14. szám

2004. JANUAR 18. 3 Ötezer óra egy ülésben A fedélzeti rádiós a műszerek sokaságában fotó: mészáros János A hazai katonai repülés­ben jártasak szerint a Ma­gyar Honvédség történeté­ben egyedülállónak szá­mít, ha valaki ugyanazon a géptípuson ugyanabban a beosztásban teljesít 5 ezer repült órát. A MH. 89. Szolnok Vegyes Szállí­tórepülő Ezred katonája, Hábensusz Zoltán száza­dos eddigi közel két évti­zedes pályafutása alatt éppen ennyi időt töltött le­vegőben az An—26-os re­pülőgép fedélzeti rádiós tisztjeként. ■ Hábensusz Zoltán szá­zados csak az elmúlt év­ben 530 órát töltött a gé­pen a rádiós műszerek bi: rodalmában. Ez nemzetkö­zi viszonylatban is kiemel­kedőnek értékelhető. Amennyiben ez így megy tovább, a ma még fiatal, 40 éves katonatiszt akár meg is duplázhatja repült óra­számát nyugdíjba -vonulá­sáig. Azt talán még a repülés terén laikus ember is köny- nyen megértheti, hogy a pi­lóták számára miért is le­het olyan vonzó a szakmá­juk, mitől tekintik hivatá­sukat annyira különleges­nek, ám azt a talányt, hogy a műszerek bűvöletében élő fedélzeti rádiós számá­ra mi jelenti a szakma élve­zetét, már nehezebb meg­fejteni. — Minden felszállás, minden repülés más és más. A repülés csapatmun­ka, főleg nálunk, ahol 5 fős személyzet dolgozik a gé­pen. Ahhoz, hogy a gépen minden rendben legyen, mindenkinek el kell végez­nie a saját feladatát — szol­gált magyarázattal a száza­dos. — A repülést ugyanúgy lehet szeretni a rádiós ülé­séből is, még ha nem is én tartom kezemben a kor­mányt - mondta. A fedél­zeti rádiós nem is titkolta: soha nem is kívánkozott a pilótaülésbe. „Jó ez nekem így, ahogy van. Amíg szük­ség van rám, továbbra is szeretnék ebben a helyzet­ben maradni.” - summáz­ta. A rendszeres repülésnek megvannak a kifejezetten csábító oldalai is. A száza­dos a közel 20 éves pályafu­tása alatt gyakorlatilag a fél világot bejárta az An—26-os különböző útjai során. Eu­rópán túlra is eljutott. Elre­pült Ázsiába, de Észak-Afri- kában is landolt már. Mivel egy-egy út több napig tart, így a visszaút előtt a célál­lomásokon van mód arra is, hogy a gép személyzete egy kicsit körülnézzen. Arra a kérdésre, hogy melyik volt számára a legszebb ország, amit látott utazásai során, némi gondolkodást követő­en így felelt: — Minden helynek megvan a maga sa­játos varázsa. Luxemburg egy csodálatos ékszerdo­boznak tűnt nekem, ám a legszebb ország számomra mégis Magyarország ma­radt. Az utazás azonban — minthogy katonai gépről van szó - esetenként nem éppen kirándulós hangula­tot varázsol a fedélzetre. Rendszeresen végeztek ko­rábban is olyan szállítási feladatokat, amelyek olyan területeket is érintettek, ahol nem éppen békesség­ben éltek az emberek. Most is olyan helyre szólította őket a kötelesség, ahol kife­jezetten háborús övezet fe­lett kell repülniük. Az Irak­ban szolgáló katonák váltá­sával kapcsolatos személy- és teherszállítási feladataik valóban nem kockázatmen­tesek, akár lőhetnek is rá­juk. Horváth Győző Hábensusz Zoltán 1964-ben született. 1984 augusztu­sától hivatásos katona. Őrmesterként kezdett, majd a katonai főiskola elvégzését követően kapott tiszti rend­fokozatot. Ezt követően több alakulatnál is szolgált, de mindenütt An—26-os repülőgépen töltött be fedélzeti rádiós beosztást. Az ötezredik repült óráját 2003 de­cemberében az ezred egyik bagdadi szállítási feladata során teljesítette. Műanyag pálmafák a sivatagban A cigányság sorsának, a magyar társadalomba való beilleszkedésé­nek kérdése egyik jelentős, orszá­gos gondunk. E probléma egyik le­hetséges megoldási kísérletéről beszél Hecker Róbert szolnoki me­todista lelkipásztor, akinek egész eddigi szolgálatát betöltötte a ro­mákkal való törődés feladata. ■ — Lelkész úr! Mikor, és hol kez­dett foglalkozni a romák közötti misszióval? — 1984-ben, Budapesten, teoló­gus koromban. Akkor kezdődött a cigánymissziós tevékenységem, ami Álsózsolcán teljesedett ki, ahol egy cigány gyülekezetnek lettem a lelkipásztora. Hat évig ez volt a fő munkaterületem, majd amikor át­helyeztek bennünket Szolnokra, ak­kor Abonyban folytattam ugyanezt. vetkeztében az alsózsolcai cigány­gyülekezetünk nagyon erőteljes közösséggé vált. A legutóbbi nép- számlálás adatai szerint 250 körüli azoknak a száma, akik Alsózsol- cán metodistáknak tartják magu­kat. — Abonyban hogyan kezdődött ez a munka? — Az alsózsolcaiakon keresztül. Amikor Szolnokra helyeztek, abo- nyi barátaim hívtak meg bennün­ket, hogy ott is hirdessük Isten igé­jét. Alsózsolcai cigány testvéreim­hez fordultam: „Gyertek velem, mondjátok el Abonyban is, milyen változásokat munkált bennetek az Úr!” Ők ott találkoztak az utcán ci­gány testvérekkel, meghívták őket. így kezdődött ez a kapcsolat, és az­óta is tart. Most négy családdal van kapcsolatunk és két helyen jövünk Hecker Róbert metodista lelkipásztor 1963-ban született. Nős, két gyerme­ke van. A budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián szerzett lelkészi dip­lomát, szolgálatát Budapesten kezdte 1982-ben. Jelenleg a szolnoki me­todista körzet vezető lelkésze. A cigánymisszió mellett a drogprevencióval is foglalkozik.- Az alsózsolcai gyülekezetét ön szervezte meg? — Nem, hanem az akkori elöljá­róm, Szuhánszky János. Ő az ötve­nes évek óta járt oda egy cigány­asszony hívásának engedve, aki arra kérte: hirdesse nekik is Isten igéjét, mert a falu végén meghúzó­dó cigánytanyában élőknek is szüksége van rá. így kezdődött ez a munka. Sokáig, egészen ponto­san 1990-ig egy-egy családnál tar­tottuk az istentiszteleteket. A lel­kész vezetésével együtt értelmez­tük a Bibliát, és alkalmaztuk a mindennapokra annak tanítását. Ez a családias modell mindmáig jellemzi cigánymissziós munkán­kat, természetesen karöltve a szo­ciális támogatással. Az így kitelje­sedő hit komoly változásokat munkált: ma már van olyan lel­készjelöltünk, aki egészen odáig jutott, hogy most teológiára jár. Is­tennek igéje tehát fokozatosan emelkedő kulturális szintet, egyé­ni igényességet is adott. Ennek kö­össze rendszeresen. Mostanra a közösségből kezd kinőni egy veze­tő, akire a többiek felnéznek. Ő az, aki már kicsit össze is fogja őket. Persze még hosszú idő fog eltelni addig, amíg olyan elismert oszlopa lesz a gyülekezetnek aki nemcsak Abonyban, hanem szolnoki anya- gyülekezetünben is képviselni tud­ja közösségét. Azt gondolom, hogy a fentiekből világosan kitűnik: va­lódi változások csak hosszú távon, hiteles emberekre építve érhetőek el. — Miben látja a romák közötti si­keres munkájának a kulcsát? — Azt gondolom, hogy minden ember vágyik egy olyan értelmes cél után, ami betölti őt, ami erőt ad neki a hétköznapok kihívásainak leküzdésére. A cigány testvéreink­nél az a sajátosság, hogy ők soha­sem voltak ateisták. Az a fajta felfo­gás, ami a magyarok között azért sokszor jelen van, „hogy hát ki tud­ja, van-e Isten egyáltalán, vagy ez csak valami babonaság!”, náluk is­meretlen. Inkább azok a problé­mák a súlyosak, amelyeket én szo­ciális problémáknak mondanék. Ezeknek a családoknak a többsége valóban a szegénység alsó küszö­béhez ért. — Mekkora jelentőségű az ön munkája a magyarországi cigány­ság integrációja szempontjából? — Az én munkám nagyon jelen­téktelen munka. Magam sem tarto­zom a jelentős emberek közé. Ép­pen ezért nem hiszem, hogy a tevé­kenységem valami nagy hatással bír. Eredménye akkor lehet, ha má­sok is törekednek arra, hogy a pici­ben, a jelentéktelennek tűnőben hűségesek maradjanak. Hogy ez milyen pozitív változást eredmé­nyez? Hadd szemléltessem mind­ezt egy példával: amikor a sivatag­ban valaki forrásra lel, akkor az a kötelessége, hogy' ott növényeket telepítsen. Ha ezt teszi, akkor ab­ban az oázisban a sivatag fokozato­san megszűnik. Ha más is így cse­lekszik, akkor ezek az oázisok las­san összeérnek, és a nagy, termé­ketlen sivatag egyre inkább termő­földdé válik! Számomra Jézus Krisztus a forrás, az éltető víz: én csak az Ő eszköze vagyok az „oá­zistelepítésben”. Az lenne jó, ha egyre több helyen végeznék ezt az oázistelepítő munkát, mert roma­ügyben a sivatag bizony nagyon szorongat bennünket... Ma a ci­gányság integrációja kapcsán na­gyon sok szó elhangzik, de nagyon kevés valósul meg belőle a gyakor­latban. Mintha műanyag pálmafák kihelyezésével akarnák sokan az oázis létét bizonyítani... Az újabb és újabb reformcsoma­gok helyett az emberekkel kellene foglalkozni, közöttük kellene élni, teljes közösséget fölvállalva velük. A házaikban fölkeresve őket, szív­ből odafigyelve az életük gyakorla­ti problémáira. Mert azt tapaszta­latból mondom, hogy cigány test­véreim sokkal hálásabbak mint a magyarok, és nagyon nyitottak minden őszinte szeretetre. Ahol ezt tapasztalják, ott óriási változá­sokra képesek! Szathmáry István KÖZELRŐL PORTRÉ A három asszonyból egy vált be . Faragó Sándor Tiszaföldvár-Homokon lakik. Egy kis házban, amely falára imitt-amott ráférne némi tatarozás, festés, meszelés. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik az: megindult az épület vége, hátrafe­lé a szomszéd portája irányába. A hasadék akko­ra, beleférne az ember keze. Erre gyűjt most Sán­dor, mert egyszer hipp-hopp, kidől a hátsó fal. ■ A 66 éves férfi jelenleg egyedül lakik, pedig há­rom asszonya is volt.- Egy vált be, a harmadik, akit az utcáról szed- I tem fel, mert prostituáltként szorgoskodott. A vele töltött tizennégy és fél év életem csúcsa — emlék­szik vissza a szép időkre. Túrkevén született, úgy is mondhatnánk: kevi kun. Nem tanult rosszul, elvégezte az általánost, leérettségizett a Ványaiban, és mivel munka arrafe­lé nem nagyon akadt, úgy döntött, nekivág a nagy­világnak. Ez 1956. december 14-én nála Budapestet . jelentette: ötven forinttal a zsebében érkezett meg a forradalom utáni, rommá lőtt fővárosba. — Vagy hajós vagy vasutas leszek — gondolta. Elhelyezkedett a mélyépítőknél, főleg romokat kellett lapátolni. Fizettek is, nem is, olykor meleg étel volt a bér, leves, főzelék. A sörgyár pincéjébe is bejutottak, ott úgy berúgtak, akár az albán szamár. Később munkásszálló is akadt, és 1957 májusában j a Ferencvároson vasutasnak vették fel. Elkapta a p sárgaságot is, akkor meglegyintette a halál szele, jj Másfél év teltével Szolnokra irányították. A vasút­Itt fűrészelték el ezt a gyönyörű fenyőt a bitang tol­vajok, karácsony előtt — mutatja Faragó Sándor FOTÓ: BAKOS JUDIT j nál lehúzott végül is 34 évet, de nem eseménytele­nül. Ugyanis közben 16 fegyelmit osztottak ki rá, de ő mindig fellebbezett. Egyszer igazat adtak neki, ti­zenötször ő húzta a rövidebbet. Ma nyugdíjas vas- í utas. Azért őkéimét nemcsak a menetrend, a zakatoló ■ vonatok, hanem a nők is érdekelték. Az első felesé­gével hét és fél évet töltött el, tőle született egy lá­nya. Miért, miért nem, kihunyt a szerelem és el­szürkült a kapcsolat. Komendáltak neki egy mási­Í kat, aki ugyan aranyos, jóravaló volt, de a szerelem­ben akadtak hiányosságok. — Nem szerettem, hogy másnaponként kell neki a szex. Tudja, mikor van egy évben másnap? Kará­csony másnap, húsvét másnap, pünkösd másnap. Azért lemorzsoltunk tizenegy és fél évet, de úgy voltam ezzel a kapcsolattal: akár impotens is lehe­tek, az se derülne ki. — Megismerkedtem egy másik nővel, aki hivatá­sos prostituált volt. Ha hiszi, ha nem, a szakmát na­pok alatt abbahagyta. No, itt nem szűkölködtem, mert az ágyban olyan figurákat mutatott egymás után, hogy a szám tátva maradt. A végén már én szóltam neki: Hallod-e, szívem, jó lesz már nekem a hagyományos póz is... Azért nyaralni külön jár­tunk, én a Balatonhoz, ő az NDK-ba. Nem félté- kenykedtünk, ez is belefért a kapcsolatba. A három nő közül már csak egy él. Sándor Ho­mokon talált otthont. Vannak testvérei, velük tartja a kapcsolatot, egyébként kevesen nyitják rá az aj­tót. Letesz egy hosszú vonalzót az asztalra, ame­lyen tízféle edény bóbiskol. — Látja, eddig olyan egyenes volt az életem, mint ez a vonalzó. Most kettévált, mert az orvosok sze­rint cukros vagyok, epe- és veseköves. Ezért diétáz­nom kellene, rengeteg gyógyszert szedni. Ez az egyik út. Én a másikon megyek. Se nem diétázók, se nem tablettázok. Belőlem ne gazdagodjon a gyógyszeripar. Igaz, már inni nem iszok, de szere­tek jókat enni. Ennyi kijár nekem, így kényeztetem magam addig, ami még hátra van. Egy év, kettő, kettőnél több, nem tudom. Amíg tart, jól akarok él­ni, a fájdalmakat elviselem. Elmenőben megmutatja a kertjét, hatalmas a bir­tok, tele fenyőfával. Van köztük osztrák, svájci, és kanadai fajta. Ő ültette, neveli őket. Néhány csirke­fogó két gyönyörűt december 20-án és 22-én kifűré­szelt közülük, ezért kiakasztott a kapura egy pa­pírt, hogy gyáva tolvaj, bitang ember, akj éjjelente idegen portáján tipor. Az első papírt négy nap múl­I va, a másodikat két nap után letépték a kiskapuról. Lehet, a gyáva tolvajok valamelyike volt. . D. Szabó Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents