Új Néplap, 2003. január (14. évfolyam, 1-26. szám)
2003-01-11 / 9. szám
4. OLDAL MEGYEI TÜKÖR 2003. Január 11., szombat Szarvas Lajos: „Akkor akad több munka, ha a buszok, vonatok késnek, s feltétlenül pontosan kell érkeznie valakinek” gunk és az utasok kényelme miatt. Az ablakok nagyon gyorsan lefagynának a melegítés nélkül. Ha beül az utas, vagy házhoz hívnak, már nem bíbelődhetünk az ablakokkal.- Könnyen boldogulnak az utakon? — A nagyobb utakon még csak- csak, de a kis utcákban már nehéz a helyzet. Van, ahol egyáltalán nem tisztítják, vagy ha igen, csak egy nyomon. Megfordulni, kitérni szinte lehetetlen. Ez igencsak kellemetlen. Egyébként meg inkább most legyen ilyen idő, mint márciusban vagy áprilisban. Most van itt az ideje. Ismét egy autóbusz fordult be az állomásra. Késve érkezhetett, mert két fiatal lány sietve száll le róla, s igyekeznek a taxihoz. A főiskolán rövidesen kezdődik az előadás, s szeretnének odaérni. Volt idő, amikor Jászberényben huszonhét taxisnak is elegendő munka akadt. Most összesen hatan vannak a városban, de a fuvarok mennyiségéhez képest talán még ez is soknak tűnik. Akik a pályán maradtak, már jó néhány éve ezt csinálják, s várják, talán ismét visszaszoknak az emberek. Ki tudja, de az már egy másik történet lenne... BANKA CSABA Téli napok a volán mögött Jászberény Azt túlzás volna állítani, hogy várták, de azért nem bánkódtak túlzottan a napokban lehullott nagy mennyiségű hó miatt a taxisok. Úgy gondolták, a zord időjárásban talán többen választják őket, mint saját autójukat. Csalatkozniuk kellett. Nemhogy több, de talán még kevesebb is a fuvar, mint korábban. Legalábbis Jászberényben. Budapesten érezhetően megugrott a taxik forgalma, amint leesett a nagyobb mennyiségű hó. A kisvárosban azonban épp ellenkező folyamat játszódott le. Még a korábbinál is kevesebb fuvarral számolhatnak. — Hét óra óta ez a második fuvarom — mondja egyikük. Épp szóba elegyedtem volna a középkorú férfival, amikor a buszmegállóból felé fordult egy hölgy, s kérdezte, szabad-e az autó. Persze hogy az volt, s már indultak is. Az átlagosnál jobbnak ígérkezett ez a fuvar, hiszen meg is kellett várni az utast. Előbbre gurul a következő autó. Megtudom, hogy Józsa István, a sofőr 1987 óta folyamatosan szállítja az embereket.- Ahogy mindennap, ma is beálltam már fél hétkor, de az első fuvarra egészen fél kilencig várni kellett.- Mindig így van ez?- Nem lehet azt mondani. Volt már olyan, hogy négy órát is várni kellett, míg akadt egy utasom, máskor meg reggel mindjárt reggel vihetem a későn ébredőket a gyárakba. Igaz, ilyen kevés alkalommal fordul elő, hisz mindenki félti a pénzét.- Azért a hidegben többen beülnek.- Mi is azt hittük, hogy majd így lesz, de egyáltalán nem. Talán még a korábbinál is kevesebb ember szánja rá a pénzét, inkább útnak sem indulnak, ha nem feltétlenül muszáj. Újabb busz érkezik, a leszállók közül egy a vasútállomáshoz sietne. A mögötte várakozó autóhoz lépek. Szarvas Lajos tizennyolcadik éve taxizik.- Valóban nemigen látszik az időjárás hatása a forgalmunkon. Az utakon nehezebben lehet közlekedni. Késnek az autóbuszok, késnek a vonatok. Akkor akad több munka, ha valakinek feltétlenül fontos időben érkeznie valahova. A mai napunk, úgy tűnik, jobb az átlagosnál. Ahogy látom, két-három fuvaruk volt a kollégáknak is. Péntekenként nem így szokott lenni, általában egymást nézzük itt, az állomáson, mert kuncsaft aligha érkezik.- Folyamatosan járnak a motorjaik...- Szükség van rá, működnie kell a fűtésnek. Nem csak a maJózsa István: „Azt hittük, a nagy hóban majd gyakrabban választják a taxit az emberek” FOTÓK: SÁRKÖZI JÁNOS Nézőpont HORVÁTH GYŐZŐ Jótékony havazás A mögöttünk álló hét a havazás jegyében telt. A hagyományos politikai csatározások helyett a hóval vívott küzdelmünk aktuális állása szerepelt nap mint nap a vezető hírek között. Mint mindig, most is számos tanulsággal szolgált a természet egyébként teljesen természetes „megnyilvánulása”. Először is megint csak váratlanul ért bennünket a havazás. Kit ezért, kit azért lepett meg a fehérség. Kezdetben káoszt okozott az utakon a hó, sokan talán nem akartak hinni a szemüknek, amikor fittyet hányva az alaposan megváltozott körülményeknek, mindenféle belső átalakulás nélkül kimerészkedtek az utakra. Meg is lett az eredménye: egy napon több mint száz bajba jutott gépjárművet kellett kimenteni a hó fogságából. Ugyancsak szokásos módon ki-ki vérmérsékletének megfelelően szidhatta a „közutasokat”, mert nem voltak elég gyorsak, és nem „ varázsolták szárazra nyomban az utakat mindenütt. Kapott eleget a megyeszékhely útjainak járhatóságáért felelős cég is a nehezen használható buszmegállók, a parkolókban felhalmozott hókupacok és a kisebb utak, utcák „elfelejtése” miatt. Ez utóbbi vállalat persze eleve a népharag középpontjában áll a fizetőparkolási rendszer működtetése miatt. Ilyen körülmények között nehéz is a közvélemény számára elfogadható szolgáltatást nyújtaniuk. Ha azonban pusztán a tényeket nézzük, ezúttal nem lehetünk elégedetlenek egyik céggel sem. A természet szeszélyén viszonylag gyorsan sikerült úrrá lenniük, és nem tartott sokáig az az áldatlan állapot, amit a hóakadályok jelentettek számunkra. A hólepel tulajdonsága, hogy képes sok mindent elfedni, de vannak olyan negatív vagy pozitív jelenségek, amelyek épp a nagy hó miatt kerülnek felszínre. Ilyenkor sokkal észrevehetőbbé válnak az épületek tövében magukat meghúzó hajléktalanok, közvetlenebb tapasztalataink lehetnek közútjaink évszakoktól függetlenül gyatra állapotáról. Ugyanakkor jobban megbecsüljük az egyre drágább energiát, jobban vigyázunk egészségünkre. Ahogy a forgalom nehézkessé vált, az élet is lelassult kissé. Ezzel együtt türelmesebbek lettünk egymás iránt, elnézőbbek vagyunk a csetlő-botló gyalogosokkal, a meg-megfaroló kocsik vezetőivel. Valahogy nagyobb hajlandóságot mutattunk a nálunk is esetlenebbül közlekedők segítésére. Talán ennek is köszönhető, hogy még a legcsúszósabb utakon sem történt annyi súlyos baleset, mint nyáron. Úgy tűnik, csak egy kis hó kell, ami kihozza belőlünk a jót. Vajon az igazi énünk mutatkozott most meg, vagy mint múló jelenség a jobb idők beköszöntével a hóval együtt ez is elolvad? Türelmesebbé váltunk egymás iránt Az aranykezű és -szívű iparosok emlékezete Nem kell ahhoz túl öregnek lenni, hogy az ember már most nosztalgiázhasson a városka főutcáján. Hajdan itt egymást érték a kis boltok, trafikok és az aranykezű mesteremberek üzletei. Ma is vannak üzletek, nem is kevés, de az összkép már elgondolkodtató az idegen nyelvű vagy idegen illetőségű feliratokkal. A kínai boltok, a nyugati érdekeltségű üzletek láttán adódik is a kérdés: mi lett az iparosdinasztiákkal, az órásokkal, ékszerészekkel, a szolgáltató iparosokkal, a fűszerillatú és ezerfakkú boltokkal? Ennek is kerestük az okát, amikor felkerestük a hajdan oly nagy tiszteletnek örvendő famíliák még élő leszármazottjait. Egy korabeli kép: Szegő Ernő bácsi szomszédjával, Kovács Péter édesanyjával, valamikor a hatvanas években FOTÓ: A SZEGŐ CSALÁD ARCHÍVUMA Tiszafüred Az 52 éves Kovács Péter, aki ma nyugdíjasként még karbantartóként dolgozik a református iskolában, így emlékezik családja óra- és ékszerüzletére.- Amikor 1971-ben meghalt apám, édesanyám vitte tovább a boltot. Mi hárman voltunk testvérek, s valahol természetesnek is tűnt, hogy ezt a szakmát választjuk, hogy segíteni tudjunk. Bátyám, aki most a Heves megyei SZDSZ egyik vezetője, hamarabb kirepült a családi fészekből,__ s Recsken dolgozott órásként. Én az öcsémmel, aki a közelmúltban sajnos elhunyt, Füreden maradtam. Modern világunk, amelyben jóformán csak az elemek cseréje jelenti az órásmesterséget, sajnos megölte ezt a gyönyörű szakmát. Jó tíz éve nekünk is be kellett zárni, ám ezzel együtt magam is gyakran nosztalgiázok, hiszen ha kiléptem a főutcára, jóformán csak füredi iparosokkal találkozhattam. Arról nem is beszélve, hogy ezeket a nagyszerű mesterembereket nem csak a helyi Kis- osz (Kisiparosok Országos Szövetsége) tartotta össze, hanem szakmájuk szeretete, tisztelete, s nem utolsósorban a helybeliek megbecsülése. Rajtunk kívül még Szerb Mihály bátyám és Nagy László is dolgozhatott órásként, de ugyanígy emlékezhetek Schwarcz Benedek bácsi és a fiatalok között csak öreg „Fixírnak” emlegetett Szabó Zsiga bá’ fényképészetére, a kötélgyártókra, a bőrművesekre, a labdavarrókra, a cipészekre, akik közül már csak Ferge Karcsi viszi tovább az apai örökséget. De említhetném a szomszédunkban dolgozó Szegő Ernő bácsi és az öreg Slezák szabóműhelyét, Rózsáék és a legendás hírű Koczog Karcsi bátyám gumijavítóját, Zelei néniék, Bíró Pista bácsiék, Rónáék, Rabinstei- nék kifogyhatatlan árukészletű boltjait, a csodatrafikokat, ahol még egy szál cigit is lehetett kapni, az illatszert, ahol még megérte centiliterre is mérni a kölnit, Menátovics bácsi cukrászatát, Lipcsei Elemér bácsi és felesége, Zsazsa néni virágüzletét, tánc- és illemtanóráit, Szegedi Márton, azaz Maki bácsi minden földi jóval ellátott zöldségboltját, Zelei bácsi háton és nyakában hordott mozgó áruházát, a szotyola-, tök- mag- és párosdebreceni-illatot árasztó piacot, Tuza bácsi pékségét, a rőfösboltot... A sor még nagyon hosszú lehetne, és félek, hogy ezért hiányos is, de az mindenképp elgondolkodtató, hogy ezekre a szolgáltatásokra úgy volt igény, hogy a helybeliek el tudták tartani ezeket a családokat. Most meg már itt vannak a kínaiak, a nyugatiak, azokkal az üzletekkel, melyekben alig találunk már idevalósi iparost vagy kereskedőt. Egy a lényeg: megértem én az idő szavát, de azt soha nem fogadom el, hogy a hajdan önellátó településen lassan már nagyobb szava lesz a messziről jött embereknek, mint nekünk. Kovács Péter kicsit kesernyésre végződött emlékezését követően folytattuk a „nyomozást”. Nagy László órásüzletébe a Szőllősi úton kopogtattunk be, s belépve hamar megtudtuk, hogy Nagyék- nál is csak úgy él tovább az almának és fájának elmélete, hogy két fiuk csak az órás apjuk hobbiját, azaz a „lemezlovaskodást” vitte tovább. Nem is rosszul, hiszen a 28 éves Krisztián és a 21 éves Gergő neve szinte már fogalom a Ti- sza-tó környékén. A 27 éves Zoli igazi középső fiúként pedig besegít a család minden tagjának, így édesanyjának is, aki egyfajta utolsó „mohikánként” és ezermesterként még az órásüzletben dolgozik.- Férjem elsősorban egészségi állapota miatt kénytelen volt felhagyni a folyamatos óráskodással. Ő most az egyik vezetője a megváltozott munkaképességűek varrodájának. Ám több mint 40 éves szakmai tapasztalatával, rutinjával mindig segít nekem, ha hazajön. A gyerekeink már másfelé orientálódnak, amit mi, szülők valahol meg is értünk, hiszen ebből az egyébként gyönyörű szakmából már nem lehet megélni. Kár, hogy ez így van, s azért is nagy kár, hogy a főutcáról is eltűntek az aranykezű iparosok, a meleg szívű és a szakmaszeretet csúcsát jelentő kereskedők - ad hangot véleményének a három- gyerekes anyuka, aki férjével vélhetően a városka utolsó órásának mondhatja magát. Orbánná dr. Szegő Ágnessel munkahelyén, a városi könyvtárban emlékezhetünk édesapja szabóműhelyére. Remélem, nem sértő a fogalmazásunk, ő szakavatott tudora lehet ennek a nosztalgiának, hiszen nem csak dokumentumfilmet készített, de már két olyan könyvet és tanulmányt is írt a térségi zsidóság történetéről, benne több fejezetben szólva a helybeli iparosokról és kereskedőkről, melyek már New Yorkban és a világ több pontján is olvashatók. — Nem akarok egy tudományos igényű értékítéletet alkotni - kezdi, majd így folytatja -, ezért elég, ha csak a gyermekkoromra szorítkozok. Ezek az iparoscsaládok úgymond együtt sírtak és vigadtak. Sorra alakultak a lottózó és totózó kisiparos kollektívák, szinte természetesek voltak a közös szilveszterek, a csoportos kávézások és teázások, de mégis talán az volt a legfontosabb, hogy üzleteink, boltjaink és műhelyeink részei voltak a városi közéletnek. Édesapámhoz is bejárt a főorvos, az ügyvéd, a pék, de még az utcaseprő és a templomszolga is, hogy kiöntse a szívét, megbeszélje a megbeszélhetöt. Persze ezek a mesteremberek, emberséges boltosok, a szolgáltatókkal együtt még tudták, hogy dolgozni valóban csak pontosan és szépen szabad. Tudom, más világ volt az, csendesebb és nyugodtabb, és legfőképp összetartó. Kár, hogy elmúlt, de a legnagyobb fájdalmam ezzel együtt talán mégis az, hogy nélkülük ez a város most nem igazán füredi. Persze gyerekként és a kor kutatójaként is az esik a legjobban, hogy még mindig nagyon sokan megállítanak az utcán, és legtöbbször így elegyednek velem szóba: Emlékszik, Agika... És nekem velük együtt most is nagyon jólesett ez az emlékezés. PERCZE MIKLÓS i L
