Új Néplap, 2002. december (13. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-19 / 295. szám

6. OLDAL INTERJÚ 2002. December 19., csütörtök Otthona: ahol kultúra, csend és nyugalom várja Schiff András zongoraművésznek az irodalom és a festészet megerősítést és inspirációt nyújt- Schiff Andrást nagy tisztelet­iét és szeretettel várja haza a közönség, a hangversenye való­di ünnep. Köztudott, hogy so­kat utazik, világszerte koncer­tezik, hosszú ideje, több, mint két évtizede külföldön él. Való­jában hol érzi magát otthon, hol az igazi otthona, a hazája?- Otthon éfzem magam, ahol lakom, most Olaszországban, de tulajdonképpen Európában bár­hol. Sokszor utazom és szívesen járok Európán kívül is, de az már nem az otthonom, más kultúra. Tudja, ha az ember már minden­hol volt, akkor szeret többet ott lenni, ahol tényleg jól érzi magát, és ez a hely számomra Európa.- Európán kívül, a tengeren túl, az már más kultúra?- Igen, vagy a kultúra hiánya.- Hajói értem, otthon ott érzi magát, ahová a kultúra köti?- Igen, nekem a kultúra, a művészetek, az irodalom, a nyel­vek nagyon fontosak, és ezeken belül sok a lehetőség.- A békéscsabai hangverseny­ének műsorát ajánlva a közönség­nek, irodalmi párhuzamokat von, a hármas szám jelentőségé­vel kapcsolatban a vallástörténet­ből, a népmesék világából hoz példát, Beethoven szonátájával összefüggésben Thomas Mann Doktor Faustusára hivatkozik. Érdeklődéssel járta végig a Mun- kácsy-kiállítást. Hobbijaként em­líti az irodalmat és a nyelveket. Mit jelentenek Önnek a társművé­szetek? Kikapcsolódást, ellenpon­tot, megerősítést talál bennük?- Mindezeket. Kikapcsolódást talán legkevésbé, mert azt nem igénylem. Inkább kiegészítést, ta­nulást, összefüggéseket, asszoci­ációkat keresek, mert a zene na­gyon elvont művészet. Ez is egyébként az előnye: mindenki azt gondol zenehallgatás közben, amit akar; ugyanakkor nem any- nyira „össze-vissza” dolog a ze­November végén Schiff András Kossuth-díjas zongoraművész adott nagysikerű hangversenyt Bé­késcsabán, a Jókai színházban: Haydn, Beethoven és Schubert utolsó szonátáit játszotta teljes át­éléssel, lebilincselően, majd há­rom ráadással is megajándékozta a játékát kitartó tapssal ünneplő közönséget. A felejthetetlen esti koncert napján Schiff András a Munkácsy Mihály Múzeumban megtekintette a névadó festészetét és életét bemutató kiállítást, majd a tárlatvezetés és a fellépés előtti pihenő között időt szentelt arra, hogy beszélgethessünk. ne, mint esetleg sokan képzelik. A zenének is megvannak a maga szükségszerűségei, és én ezért keresek néha bizonyságot. Az ember sok mindent gondol a ze­néről ösztönösen, és kell, hogy bízzon az ösztöneiben; de utána jó, ha az ösztöneit tudatosan megerősíti. Ebben a folyamatban számomra nagy segítséget nyúj­tanak a társművészetek. S inspi­rációt nyújtanak. Ha én Uyen nagy művészetet látok, mint Munkácsy gyönyörű képei, az lelkesít, erőt ad. Minden város­ban, ahol játszom, elmegyek kiál­lítást nézni; nincs olyan hangver­senyem, hogy aznap ne látogat­nék el egy múzeumba vagy egy gyönyörű templomba, ahol az építészetet élvezem. Az is fontos társművészet; egy zeneműnek, egy klasszikus zongoraszonátá­nak ugyanúgy megvan a maga ar­chitektúrája, mint egy gótikus vagy román stílusú katedrálisnak. Ha nézek egy csodálatos épületet, ezeket az összefüggéseket próbá­lom megtalálni.- Magyarországon gyakran el­hangzik az a vélemény, hogy a hazai műveltség, oktatás, érdek­lődés túlságosan irodalomköz­pontú, az írókat, költőket többen ismerik, mint a festőket, a zeneművészeket. Mivel az irodalom konkrét, könnyebben érthető, gyor­sabban eljut a közönség­hez, a népszerűséghez, a sikerhez, ezért a társmű­vészetek képviselői mosto­hának érezhetik magu­kat. Egyetért ezzel a felfo­gással?- Tényleg van ilyen? Engem meglep. S mi az, hogy siker? Azt nem lehet szavakban megfogalmaz­ni, számomra egyébként lényegtelen. S azért lep meg, amit mond, mert én éppen az ellenkezőjét vé­lem. Mostanában Kertész Imre Nobel-díja gyakori beszédtéma; első ízben részesült a magyar iroda­lom üyen csodálatos, ki­magasló nemzetközi elis­merésben. S amióta az eszemet tudom, mindig azon lamentáltak az em­berek, hogy micsoda tra­gédia, egy Ady Endre, Jó­zsef Attila, Arany János, Karinthy Frigyes világhírű lehetett volna, ha nem magyarul ír, hanem an­gol, német vagy francia nyelvterületen! Szerintem az irodalomnak nagy át­ka, hogy le kell fordítani más nyelvekre; a zenének vagy a képzőművészet­nek viszont óriási előnye, hogy nem kell, az ország­határok ezekre a művé­szetekre nem érvénye­sek. Ugyanakkor megér­tem, igaza van, ha azt mondja, hogy egy or­szág népe általában nyelvileg, irodalmüag képzettebb, mint mű- vészetileg vagy zenei­leg. — Azt hiszem, Ma­gyarországon nagyon sok minden történt az elmúlt évtizedek alatt a zenei nevelést illetően, bár arról is sokat beszé­lünk, hogy lenne még mit javítani. A legjob­bakat tudom arról el­mondani, ami saját ma­gam és generációm ze­nei nevelését illeti. Nem az volt jellemző, hogy hazánk irodalom­központú ország lett volna, hanem Bartók és Kodály országa volt, ahol az ének- és zeneta­nítást az iskolákban is nagyon komolyan vet­ték, mindenki énekelt, ápolták a népdalhagyományt. A lényeg nem az, hogy nagyon sok hivatásos zenészt képezzünk egy országban, hanem az, hogy a ze­ne hozzátartozzon a mindennapi élethez, ahogyan egy jó könyv is hozzátartozik - vagy hozzá kel­lene, hogy tartozzon.- Hivatkozott a Bartók és Ko­dály állal fémjelzett hazai zene­oktatásra, ami a nagyvilágban mindig rangot, magas mércét je­lentett. így van ez napjainkban is?- Ez a rang óriási, miután sok jó zenész került ki Magyar- országról szerte a világba. De én úgy látom, hogy egy kicsit a budapesti Zeneakadémia a régi hírnevéből él, és amit most pro­dukál, az nem mérhető a koráb­bi színvonalhoz. S ez igazán nem gazdasági probléma. Nem szeretném azt mondani, hogy bezzeg a mi időnkben, mert az sem volt jó idő! A Zeneakadé­mia fénykora az 1930-as évek elejére tehető, amikor Dohnányi, Bartók, Kodály, Weiner Leó tanított! Nemcsak egy, hanem fél tucatnyi nagyon nagy egyéniség működött azo­nos időben az intézmény falai között, akik egy bizonyos szel­örülni, hogy mi van, majd lesz­nek nagy magyar festők meg gra­fikusok megint...- Magyarországról elég sok tudós, művész elmegy, kül­földön dolgozik, ott találja meg az ,,otthonát”, boldogulá­Békéscsabai koncertje előtt Schiff András zongoraművész megtekintette a múzeumban a Munkácsy Mihály festészetét és életét bemutató kiállítást. Felvételünk a Krisztus-tanulmány előtt készült D-FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER lemet terjesztettek és képvisel­tek. Sajnos, ha a nagy egyénisé­gek kihalnak vagy nyugalomba vonulnak, akkor az a szellem még egy ideig úgy megy magá­tól, de aztán nem. Én kicsit úgy érzem, hogy most ez történik a Zeneakadémián. Sőt, nemcsak a Zeneakadémiáról kell beszélni, hanem az egész országról. Na­gyon jó volt a hatvanas években az alsó fokú zeneoktatás, ami­kor az iskolákban rengeteg néni tanított, akik már akkor hatvan- hetven évesek voltak, s fanati­kusan éltek-haltak ezért az ügyért. Isten tudja, hogy na­gyon keveset fizethettek nekik, ami a létfenntartáshoz is éppen, hogy elég volt, de nem is a pén­zért csinálták. Nem lehet azzal elintézni, hogy ha ezeknek most sokat fizetnének... A Hofi Géza mondta: Maga tud úszni? Nem, és ha megfizetem?- Hajói értem, a színvonal esését kifogásolja a hazai zeneok­tatásban.- Nézze, tehetségek mindig voltak, lesznek, ugyanakkor ez hullámokban jön. Bartók igazi üstökös volt, Kodály is óriási ze­neszerző, aztán sokáig nem tör­tént semmi. Amikor a magyar ze­néről beszélünk a nagyvilágban, akkor mindig Ligeti György és Kurtág György neve merül fel, két óriási zeneszerző! S akkor az ember azt kérdezi, hogy hol van az utánuk következő generáció. Lehet, hogy most ötven évig megint nem lesz jelentős zene­szerzőnk. A mi úgynevezett zon­gorista generációnk is bizonyos évekre koncentrálódik, és biztos most is vannak nagyon jó zongo­risták. Talán jelenleg annak van itt az ideje Magyarországon, ‘ hogy kiváló írók alkotnak. Lehet, hogy voltak kiváló írók a hatva­nas-hetvenes években is, de arról nem beszél az ember, pedig vol­tak. Nem kell siránkozni azon, hogy mi nincs, hanem annak kell sát, ahogyan Ön is. Vajon mi­ért?- Munkácsy Mihály Munká­cson született, és 1871-ben Pá­rizsba költözött, ahol műtermet bérelt, pedig akkor még kommu­nizmus sem volt. A művészet nemzetközi, nem lehet helyhez kötni. Nem régen olyan világ volt, ahol az ember nem költöz­hetett csak úgy Párizsba, de ma már megteheti. Ezt mindenki maga döntse el, hogy hova akar menni, hol tud élni. Mint mond­tam, a zene nagyon nemzetközi; ha én író lennék, akkor nem len­ne ilyen egyszerű más ország­ban élni. Gondoljon Márai Sán­dor tragikus sorsára! Egy író nem írhat magyarul Kaliforniá­ban, mert kinek ír?! De zongo­rázni zongorázhatok Toscaná­ban, Párizsban, Londonban, és aztán eljövök ide, mert itt is nagy örömmel játszom. Az igaz­ság az, hogy nekem a hazai lég­kör alkatilag nem kedvez, én ezt tudom. Amióta nem Magyaror­szágon élek, jobb légkört alakí­tottam ki magamnak, amelyben nem érhet annyi intrika és táma­dás, rosszindulat. Persze ott is, máshol is van irigység, az embe­rek között akadnak rosszindula- túak. Kertész Imréről sokat be­szélek, mert nagyon szeretem. Ha egy magyar író Nobel-díjat kap, és még ennek sem tud min­denki egyöntetűen örülni, akkor én ezt nem értem... Sokszor mondtam, hogy Bartók Béla az egyetlen ember, akiről senki nem tud rosszat mondani, aki­nek az életén senki nem talált egy fekete pontot se. Bár meges­het, hogy még találnak... Ez ret­tenetes, és engem nagyon zavar. Ha kérdezi, hogy miért mentem el itthonról, miért élek máshol, hát ez a fő oka. De hangsúlyo­zom: örömmel jövök, ha van ke­reslet, és érzem a szeretetet az érdeklődést, ami boldoggá tesz. NIEDZIELSKY KATALIN Ajánlás a koncert elé ,,Milyen érdekes, hogy a hármas számnak kü­lönös jelentősége van kultúránkban. Vallása­ink, meséink, népművészetünk és műalkotása­ink telis-tele vannak hármas csoportokkal. Gondoljunk csak az Atya-Fiú-Szentlélek szentháromságára, a hit-remény-szeretet üze­netére, a mesebeli király három lányára vagy akár a francia forradalom Szabadság- Testvériség-Egyenlőség jelszavára! Három a magyar igazság, és ennek német megfelelője: Alle guten Dinge sind drei... Haydn, Beethoven és Schubert életművében a zongoraszonátának kulcsszerepe van. Ezen a műfajon keresztül végigkövethetjük személyisé­gük, egyéniségük szinte teljes evolúcióját, fejlő­dését. Haydn hatvankettő, Beethoven harminc- kettő, Schubert tizenegy befejezett és tíz befeje­zetlen darabot írt... Haydn-Beethoven-Schubert, három generá­ció, mint atya, fiú és unoka. Az utódok nem nőhettek volna fel az elődök nélkül. Beethoven zeneszerzést tanult Haydn-nál, és tagadhatat­lan, milyen sokat köszönhet neki, noha rebel­lis természete fellázadt mestere ellen. Schubert egész életét beárnyékolta Beethoven személye. A sors iróniája - és Schubert kishitű­sége az oka -, hogy egy városban, egy korban élve soha nem találkoztak. Mégis, szinte nincs jelentős hangszeres Schubert-mű, amelyen nem érezhetjük a beethoveni ihletést anélkül, hogy utánzásról beszélhetnénk... ” Reggel Bachot játszom- A feleségem nagyon szereti ünnepelni a kará­csonyt, én nem annyira. Én a csendet és a nyu­galmat szeretem, azt nem, ha az ünnepből üzlet lesz. Ilyenkor inkább elvonulok valahová, vagy otthon megvagyok. Karácsony napján reggel Bac­hot játszom, de az év többi napján is, szóval nincs nagy különbség... — A feleségem ugyan Japánban született, de rég­óta elkerült onnan, először Dél-Amerikában élt, aztán Európában, tehát nem tipikus japán, ha­nem nagyon kozmopolita. Ami nagyon jó a ja­pán kultúrában, az jellemző rá: csodálatos az ízlése, az ételeket remekül készíti és prezentálja, tálalja. Nagyon szeretjük a japán konyhát, azt műveli tovább Firenzében is, de nemcsak azt, hanem olasz ételeket is kiválóan készít, ünnep­től függetlenül is. Majdnem a Jézuska hozta... Schiff András 1953. december 21-én született Budapesten. Édesapja Schiff Ödön, édesanyja Csengeri Klára. 1987 óta nős, felesége japán, Yuuko Shiokawa. Az első zongoraleckét ötéves korában Vadász Er­zsébet tanárnőnél kezdte, tanulmányait a buda­pesti Zeneművészeti Főiskolán végezte 1968-tól 1975- ig. Itthon Kadosa Pál, Rados Ferenc, Kurtág György, Londonban George Malcolm ta­nítványa volt. 1976-tól 1979-ig az Országos Fil­harmóniaszólistája, 1975-től 1983-ig a Zenemű­vészeti Főiskola tanársegéde, 1983-tól 1995-ig a londoni Decca hanglemezkiadó szólistája. Lemezre játszotta Mo­zart összes zongoraszonátáját és zongoraversenyét, Bach zongora­műveit, Schubert zongoraszonátá­it. Koncertjein itthon és világszer­te Bach, Haydn, Mozart, Beetho­ven, Schubert, Chopin, Schu­mann és Bartók zongoraművei­nek színvonalas tolmácsolásával nyert elismerést. Több európai or­szágban zenei napok, fesztiválok művészeti vezetésével hagyo­mányt teremtett, nemzetközi hírnevet szerzett. Gyermekkora óta kedveli a kamarazenét, 1999- ben saját kamaraegyüttest alapított. 2000-ben, a Bach-évforduló tiszteletére vezetése alatt csen­dült fel számos előadásban a Máté Passió, illet­ve a német zeneszerző több más műve. 1976- ban Liszt Ferenc-díjjal, 1989-ben a Wiener Flötenuhr Mozart-díjával, 1991-ben a Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjjal tüntették ki, a Nem­zetközi Klasszikus Díjat 1993-ban, a Kossuth-d(- jat 1996-ban, a Léonie Sonnings-díjat 1997-ben kapta meg. A zongoraművész hobbijaként említi az irodal­mat, a nyelveket és a labdarúgást.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents