Új Néplap, 1999. december (10. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-29 / 303. szám
Irány: Irán, azután Svédország Azt mondják, hogy a kínai szabók háromféleképpen szabják a kaftánt. A túlságosan magabiztos fiataloknak az elejét hosszabbra, hogy vízszintes legyen az alja, a középkorúaknak elöl-hátul egyformára, míg a sokat látott, tapasztalt, az élet súlya alatt meggörnyedt időseknek hosszabbra a hátulját. Bizonyára az utóbbi szerint készülne a szolnoki Dal kő Benő kaftánja is, hiszen munkája során harminc országban figyelte az élet alakulását. Kamionsofőrként Svédországtól Iránig, Angliától Líbiáig járta a világot. Beszélgetésünkben idézi fel főleg az első, ha úgy tetszik a kamionos életre „bemelegítő” útját: — Az első utam Teheránba vezetett. Négyezer kilométer oda, négyezer vissza. S milyen utakon! Ankaráig még csak elmegy, de azután nagyon kemény hegyek vannak. A törökök nyáron gépekkel összetúrták az úton a köveket, kocsikkal tömöritették, azután leszurkozták. Az így készített, viszonylagosan jó út télen felfagyott, s tavasszal olyan gödrök keletkeztek benne, hogy egy kutya azokban aludhatott. Volt olyan szakasz, amelynél egy kilométert fél óra alatt lehetett megtenni. Ráadásul a rossz kocsikat javítani kellett. A Rába gyártmányú- akkal sok baj volt. Száz ilyen típusból hetven „púpon”, azaz másik kocsin jött haza. Szerencsémre — két út kivételével — Mercedesszel jártam. Néha természeti csapások is lassítják arrafelé a haladást. Volt úgy, hogy tizenöt méter magas, az útra zúdult hótömeg jelentett akadályt. Ilyen esetekben a rendőrök nem engedik ki a kamionokat a parkolóból. Törökországban faekével való szántást is láttam. Előnye, hogy nem töri szét, hanem csak félretolja a követ. Temérdek birka van ott. Asszonyok és gyerekek gondozzák azokat, a férfiak meg naphosszat a teázóban váltják meg a világot. A vám is lassítja az előrejutást. Az iráni határon volt úgy, hogy négy nap, négy éjszaka araszoltunk előre. Az ottani határátkelő kétezer méter magasan van, az Ararát hegység lábánál. Mínusz 47 Celsius-fokot is mértek ott, de a mínusz 37 fok is igen gyakori. Nagy a hőingadozás. Ha éjjel mínusz 20-30 fok van, nappal megolvad a hó az út szélén. Iránban egyébként szorgos nép lakik, de nagyon szélsőséges időjárással kell megküzdenie. Huszonnégy óra alatt képes leesni 70-80 centi hó. Szétnéztem Teheránban is. Keleti részén magas, nyáron is hóval borított hegyek vannak. A hóié a kikövezett, fedetlen csatornákon áramlik. Békésen mosnak és mosogatnak azokban az emberek. A közlekedési szabályokat nemigen tartják be. Az egyirányú utcát arról lehet felismerni, hogy kevesebben jönnek szembe. Ha az út háromsávos, akkor hat kocsi halad egymás mellett. Ha elütnek valamilyen jószágot, kikerülik, de senki nem takarítja el őket — legfeljebb a kóbor kutyák. A sah elűzésével sok minden megváltozott ott. Arra hivatkozva, hogy igaz hitű ember nem eszik fagyasztott húst, felégették például a hatalmas hűtőházakat. A nőknek el kellett fedni az arcukat. Afrikában kétszer jártam. Akkoriban Líbiában az egyik férfi azért volt egyenruhában, mert rendőr volt, a másik meg azért járt civilben, mert titkosrendőr volt. Tapasztaltam ott, hogy a fiúgyermek szent, a lány meg semmi. Kisteherautón a fiú a vezető mellett ül, a lány pedig a platón. A szállítmány is megizzasztotta néha az embert. Németországból például huszonkét tonna gáznemű anyagot szállítottam Irakba. A lelkemre kötötték: vigyázzak, mert nagyon veszélyes. Máskor meg ugyanoda Mercedes alvázakat kellett vinnem. Négy méter magas volt a rakomány. A hegyi utakon sokszor mondtam, hogy jaj, Istenem! Megérkezésem után a csupasz platóra visz- sza kellett raknom a ponyvát tartó vasakat. Olyan meleg volt, hogy kesztyűt kellett húznom, mert különben a vas megégette volna a kezemet. Annyira szomjaztam, hogy ittam a kocsi fülkéjénél, de mire a kocsi hátuljára értem, kiszáradt a torkom. Sok minden megesett tehát velem, mire elértem a nyugdíjkorhatárt. A szeretet és a békesség órái A szeretet és a békesség órái című — immár hagyománnyá vált — rendezvényen látta vendégül a napokban a szolnoki Városi Művelődési és Zenei Központ a megyeszékhely nyugdíjasainak népes csoportját. A vendéglátás szívbéli melegségét fokozta a Bartók Béla Kamarakórus, a Bartók Béla Zeneiskola fuvolaegyüttese és a Kodály Zoltán Ének-Zene Tagozatos Általános Iskola tanulóinak nívós műsora. Vass Lajos ügyvezető igazgató köszöntő szavaiból több csendült ki a szeretetnél és a békességnél. Kimondatlanul is érződött belőlük az idős emberek iránti megbecsülés és tisztelet. A művelődési központ ennek egész éven át kézzelfogható tanújelét adta azzal, hogy több nyugdíjasklubnak helyiséget, a „Derűs órák” rendezvényeivel pedig kikapcsolódást is biztosított. A nyugdíjasközösség egyértelmű köszönetét fejezte ki ezért Kiss Béla Vass Lajosnak címzett, rímekbe faragott mondandója és Az ének-zene tagozatos iskolások kórusa több felszólaló is. Ezen a rendez- n vényen köszöntötték a kilenc- k venéves Prajner Lajosnét, akinek fe a hosszú élet titkáról vallott né- is zete felemás sikert aratott. Azzal z: mindenki egyetértett, hogy sokat kell dolgozni, de jó néhány férfi dörmögött a „nem szabad iszákoskodni” vélemény elhangzásakor. A derűs, vidám hangulatú ösz- szejövetel a VMZK jóvoltából kedélyes koccintással és több cég ajándékaiból összeállított csomag szétosztásával zárult. Segítenek a nyugdíjasok Amikor a Szolnok városi nyugdíjasklub tagjai értesültek arról, hogy a törökszentmiklósi és a mezőtúri testvérklubjaik segítik a törökszentmiklósi értelmi fogyatékosokat és a többszörösen hátrányos helyzetben lévő gyermekeket nevelő Hunyadi Mátyás Általános Iskolát, elhatározták, hogy ők is csatlakoznak a támogatók táborához. A közelmúltban három zsák télikabátot s négy zsákot megtöltő különböző ruhaneműt és játékot juttattak el nemcsak a törökszentmiklósi gyermekek, hanem a szülők számára is. A nyugdíjasok örömmel végzett gyűjtőmunkája mellett köszönhető ez annak is, hogy egy magát megnevezni nem akaró szponzor 17 zsák használt holland télikabátot adományozott a szolnoki klubnak, amely az ajándékból juttatott a török- szentmiklósiak mellett a társkluboknak, s négy zsákkal az újszászi idősek otthonának is. Az oldalt írta: Simon Béla Fotó: Mészáros János „Partneri együttműködést szeretnék” ✓ Uj elnök a megyei egyesületben A nyugdíjasok megyei kulturális és érdekvédelmi egyesülete a közelmúltban tartott tisztújító küldöttértekezletén Demény István- nét, az egyesület eddigi titkárát, a Szolnok városi nyugdíjasklub vezetőjét választották az elnöki posztra. Azt kérdeztük tőle: milyen feladatokat tűzött maga elé? — Közel tíz éve fennálló, jól működő egyesület vezetését vettem át — hangzott a válasz. — Nem felforgatási szándékkal kezdtem a munkát, nincsenek korszakalkotó ötleteim. Azt a két vonalat — a kulturális és az érdek- védelmi munkát — szeretném erősíteni, ami az egyesület nevében is benne van. Kulturális vonatkozásban évek óta jelentős eredményeket könyvelhet el az egyesület. Ezen a területen az elnökséggel együtt erősíteni kívánjuk a már hagyománnyá vált szavalóverseny nemzetközi jellegét. Hiányérzetünk van viszont az érdekvédelmi tekintetben. Az ilyen tevékenységünk gyakorlatilag kimerült abban, hogy egy jogászunk ingyenes jogsegélyszolgáDemény Istvánná latot biztosított a nyugdíjasoknak. Ezt a vonalat mindenképpen erősíteni szeretném. El akarom érni azt is, hogy jobban megismerjük egymást, tudjuk, hogy számíthatunk egymásra. „Kifelé” pedig demonstráljuk az összefogásban rejlő erőt. Úgy érzem, a jelenlegi helyzetben nagyon szükséges, hogy egységes és szervezett legyen a nyugdíjas-társadalom. Egyszóval humánusabbá szeretném tenni kapcsolatainkat. Az elnökség egységes célja ezért az, hogy felkeressük a megyében lévő nyugdíjasklubokat, s élő kapcsolatot alakítunk ki velük. Az érdekvédelem javítása érdekében szeretnénk az önkormányzatokat megnyerni a nyugdíjasklubok fokozottabb támogatására. Nemcsak anyagi szponzorálásra gondolok, hanem a velük való kapcsolat rendszeresebbé tételére. Arra is, hogy bízzák meg őket olyan közhasznú feladatokkal, amiket szívesen vállalnak. Gondolok például az idei diófa-ültetési mozgalomra. Értelmes célért, tartalmasabb munkára, úgy vélem, bármikor megmozgósítha- tók a nyugdíjasok. S ne feledjék: tömeget alkotnak. A már meglévő ötvenhárom nyugdíjasklubunkkal partneri alapokon nyugvó kapcsolat kialakítására törekszem. Szívesen látjuk egyesületünkben azokat a klubokat is, melyek még nem tartoznak tagjaink sorsába. Igyekszünk azokkal is tartalmas együttműködést kialakítani, s klubvezetőiknek gyakorlati útmutatását adni. „Rádi Jóska a legjobb rádióska” Repülőtiszt a roma katedrán Rádi tanár ár és a diákok óraszüneti eszmecseréje A herényiek vágya ádi József nyugállományú mérnök alezredes fizikát és technikát tanít a szolnoki Roma Esély Középiskola, Szakiskola és Kollégiumban Hosszú út vezetett idáig. Ember legyen a talpán az, aki életútja kisebb sorsfordulóit is nyomon akarja követni. Csongrádban töltött gyermekkorában egyszer megpillantott egy kivilágított Schmoll pasztareklámot vivő repülőgépet. — Szeget ütött a fejembe — emlékezik —, hogy se alátámasztva, se felkötve nincs az a repülőgép, hát akkor hogy a mennykőben marad odafenn? S mivel betegesen kíváncsi, ráadásul buldog természetű vagyok, ez odavezetett, hogy kezdtem eljárni a szentesi sportrepülőtérre. Gürizhetett heteken át a csörlőkötél visszahúzásával, s ráadásul az iskolában harmadfokú igazgatói megrovást kapott ezért. Ötvenegyben aztán felvirradt az ő napja. Dunakeszi-Alag- ra került, repülőiskolába. — Az volt nekem a mennybemenetel. Repülésbe szerelmesedet! emberek között éltem. A világ teteje volt számomra. Esztergomi motorosrepülőképzés következett, majd alig tizenhét évesen a szolnoki repülő- tiszti iskola, ahol minden vizsgája kitűnőre sikerült. — Avatás után azt hittem, egyenes út vezet számomra a repülés felső szintje felé. Amikor Kunmadarasra, a korszerű harci gépekkel rendelkező ezredhez került, madarat lehetett volna fogatni vele: — Életem ragyogó, csillogó, briliáns állomása volt. A hal hozzám képest rosszul élt a vizben. Az akkor repült típuson - huszonegy évesen — Magyarország legfiatalabb oktatója lettem. Az ötvenhatos forradalmi események után nem folytathatta a repülést. Különböző okok miatt — átképzés után — műszaki pályára került. Rádióstiszt lett. S hogy nem akármilyen, bizonyítja társai mondókája: „Rádi Jóska a legjobb rádióska”. Kíváncsi és buldog természete ekkor is többre ösztönözte. A lehetőségeket kihasználva elvégezte a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karát, majd a gépészmérnöki kar pedagógiai intézetében tanári oklevelet is szerzett. Egyéves orosz nyelvű előkészítő után továbbképzésre az akkori Zsukovszkij akadémiára küldték. Ott aztán — korábban szerzett ismeretei alapján — előadások tartására is felkérték. NDK- beli tiszteket oroszul oktatott. Hobbija is mi más lehetett, mint a repülés. Társaival hőlégballont épített, és azzal furikázott — többek között — a Bükk felett. Az első magyar építésű légballonnal amerikai versenyen is részt vett. A szolnoki repülőtiszti főiskola tanáraként került nyugállományba. Mindebből kitűnik: sosem volt magába zárkózott ember. Amikor a ' Roma Esély Alapítvány Gimnáziumot és Szakiskolát szervezték, szóltak neki: „Gyere, segíts, mert nincs, aki fizikát tanítson!” Hallgatott a hívó szóra. így indokolja vállalását: — Nemes célkitűzésű iskola ez. Ezeknek a gyerekeknek nagyon nehéz életkezdés jutott. Arról senki nem tehet, hogy hová született, de arról igen, hogy mivé lesz. Borzalmasan nehéz itt a tanárok munkája. A derékszíj már lötyög rajtam. Szerencsére kötélidegzetem van. Azt szeretném, ha ezek a gyerekek talpra állnának, boldogulnának, s idővel gyermekeiket taníttatnák. Az iskola egyik osztálya „kedvenc tanárom” címmel szervezett felmérését Rádi József nyerte meg. Úgy tűnik, hallgatnak rá a diákok, és egyetértenek célkitűzéseivel. Persze, itt is kettőn áll a vásár... A jászberényi szakszervezeti nyugdijasklub huszonöt éves múltra tekint vissza. Először Szakmaközi Bizottság néven szerveződött, mivel kis létszámú munkahelyekről tevődtek össze a klub tagjai. Amikor helyiségüket elvették tőlük, felbomlott a klub. Tíz évvel ezelőtt Bánfalvi Endréné szervezte újjá. Most a kilencvenhat idős embert összetartó klub azon munkálkodik, hogy visszakapja a Kossuth úton lévő régi helyiségét, Az élet reális szemlélete csendül ki a tiszakürti nyugdíjasklub nevének megválasztásából: „Hulló levelek”. Bizony-bizony, idős korban már nem nagyon legénykedik az ember. Mint azt Kovács Endréné klubvezetőtől megtudtuk, jó hírű népdalkörük betegség miatt oszlott fel. No de azért senki se gondolja, hogy a tiszakürtiek búnak eresztik a fejüket, és nem csinálnak semmit. Nosztalgiatriójuk például a nyugdíjasok számára kétévenként megrendezett „Ki mit tud?” vetélkedőn mindig nívódíjas lett. A klub minden évben szervez kirándulást. Sárospataktól Gyuláig, Debrecentől a Kékesig sok helyen megfordultak már. Lakóamit a földhivatal birtokol, s évek óta csak raktárnak használ. Ha visszakapnák a régi helyüket, más nyugdíjasklubok elhelyezési gondja is megoldódna ezáltal. A szakszervezeti nyugdíjasklub az önkormányzattól hetvenezer forint támogatást kapott az idén. A személyi jövedelemadó részükre felajánlott egy százalékából pedig 33 ezer forinthoz jutottak. Programjaikhoz nagy segítséget jelentett ez, többek között a kirándulás megszervezéséhez. helyükön kiveszik a részüket a község rendezvényeiből. Kovács- né szerint az önkormányzat számíthat és számít is rájuk. Ez azért is természetes, mert Kovácsné tagja a képviselő-testületnek. Mivel ő a szociális bizottság elnöke is, jól ismeri a nyugdíjasok gond- ját-baját. A klubvezető sérelmezi, hogy a megyei egyesület vezetői csak a „nagyágyúkat”, a nagyobb klubokat keresik fel. Van egy jó ötlete: szép Tisza-partjuk, messze földön híres arborétumuk van. Ha a jövő évi nyugdíjaspikniket ott rendeznék, a szomszédos településekkel összefogva, önköltséges alapon szívesen vállalkoznának a házigazda szerepére. Tiszakürt randevúra vár
