Új Néplap, 1999. november (10. évfolyam, 254-279. szám)

1999-11-18 / 269. szám

4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1999. november 18., csütörtök A megyei könyvtárnak nem feladata az alapellátás Egy felröppent hír margójára Pusztító várakozásban A közelmúltban hallottunk a televízióból egy új kezelési eljárás­ról, a rákbetegségre alkalmazható hypertermiás módszerről, amely reményt adhat betegek ezreinek. A műsorból megtudtuk, Németországban már rutinszerűen alkalmazzák a magyar eljárást, s a kezelés eddig közel négyezer rákos betegnek hozott átmeneti vagy végleges javulást. Természetes emberi magatartás, hogy a hír hallatán ezrek kezd­ték kutatni az eljárás magyarországi elérhetőségét. Mint kiderült, Budapesten másfél éve rendelkezésre áll ugyan egy ilyen gép, de az előírt engedélyek hiányában nem működhet. Másfél év! Az egészséges ember elképzelni sem tudja, mit jelent ez az idő egy rákbeteg számára. Rendszeresen ismétlődő, embert próbáló kemoterápiákat, su­gárkezelések sorozatát, reményteli és reménytelen várakozásokat. Olyan fogalmakat kellett értékelnünk, amelyeket betegségünket megelőzően másképpen használtunk. Most újra reménykedünk, hogy életminőségünk megváltozhat, hogy meggyógyulhatunk - de várni kell! Csakhogy betegségünk okán az időnk véges. Az egészségügyi államtitkár a közeli napokban egy műsorban arról beszélt, hogy nem a minisztériumon múlik a szóban forgó terápia bevezetése, hanem az Egészségügyi Tudományos Tanács III. fázisú kipróbálási eredményein, szakvéleményén. Azonban a szakvélemény még nem lesz elég a hypertermiás módszer alkal­mazásához (ami heti három órás kezelést jelent a beteg számára), mert bőven vannak már most megválaszolatlan kérdések, mint például: finanszírozza-e az egészségbiztosítás e feltehetően nem olcsó kezelést, melyről annyi már tudható, hogy külföldön törté­nő alkalmazása több millió forintba kerül? Kik döntik majd el, hogy mely rákfajták esetében és milyen stádiumban eredményes és javasolt a terápia? Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy nálunk jelenleg egyetlen gép van (ára körülbelül ötvenmillió fo­rint), szemben e betegcsoport igen nagy számával. Hogyan lehet majd felkerülni a kezelésre várakozók listájára? És lehetne sorolni a kérdéseket... Amíg a beteg számára ezen újabb túlélési lehetőség sorsáról az arra hivatottak döntésre jutnak, nekünk marad a pusztító várako­zás... Egész-Ember-Ség Alapítvány Rákbetegekért, Szolnok Nemzeti kulturális örökségünk része Méltóan az olimpiai bajnok emlékéhez A csoda negyedik napja Október végén civil emléknapot tartott a munkástanácsok me­gyei szervezete és a szolnoki Közérdek Alapítvány az 1956- os forradalom és a munkásta­nácsok megalakulásának évfor­dulója emlékére. Az esemény­ről a megyei sajtó is beszámolt október 30-ai számában. Úgy vélem, okfejtést kiván, hogy miért éppen október 26-át és miért a munkástanácsokat méltattuk a civil emléknapon. Az 1956-os forradalom pár napja értelmét illetően tagolha­tó. Huszonharmadika az elége­detlenség visszafojthatatlan ki­törése volt: a forradalom ka­masz-éretlen, csodalátó, szikrá­zó lendülete. Huszonnégy-hu- . szonötödike a minden lomot ki­dobni kész felnőtté érés lázas, zavaros ismerkedése saját köve­teléseivel és a körülötteTévő vi­lággal. És a negyedik napon, hu- szonhatodikán ott állt a felnőtt, huszadik századi európai em­ber: kezébe vette jövőjének irá­nyítását. Megválasztotta vezető­it, kicövekelte útját, és megfo­galmazta teendőit. Megterem­tette a demokrácia alapintéz­mény-rendszerét: kormányzatot és önkormányzatokat, amit munkástanácsoknak nevezett. Ez a nap a forradalom győzel­me. Tiszta, egyértelmű okos, eu­rópai, civilizált győzelem. Ezen a napon nem keveredett kolla- boráció a forradalomba, tiszta, egyértelmű képlet volt, ki, hol áll. Ezen a napon nem volt kü­lönbség választók és választot­tak között. Döntések születtek - és bizalom. A döntések a vér­áldozatok elkerülését célozták. A negyedik napi győzelem a fő­városban és a nagyvárosokban történt. Szolnokon is. Ez váro­sunk demokratikus városalkotó pillanata. Ez köti össze az idő sokszor tragikus történései és ellentétei fölött 1956-ot és 1999- et. Ez az a nap, amely bűnök és bűntelenség összemosása nél­kül egyértelműen az emlékezet tiszta forrása, és önazonossá­gunk, civilizált döntésképessé­günk, városi egységünk felmu­tatható és zavaros indulatok nél­kül tovább örökíthető ünnepe lehet. Ezért választotta a Közér­dek Alapítvány október 26-át minden szolnoki át- és túlélő és a jövőben születendő ember ci­vil emléknapjává, az értelmes emberi életbe vetett egyetemes hit és annak megvalósítására al­kalmas legegyszerűbb és legha­tékonyabb közös eszközünk, a választás képességének és győ­zelmének ünnepévé. Palotay Judit elnök Közérdek Alapítvány November 5-én, pénteken kelle­metlen meglepetés fogadta a Ver­seghy könyvtárba igyekvőket. A bejárati ajtóra ragasztott közle­ményben az állt, hogy aznap csak a földszinti helyiségek állnak a könyvtárlátogatók rendelkezésére, (vagyis a felnőtteknek számára a kölcsönzés és folyóirat-olvasás szünetel), és szombaton is zárva lesz az intézmény. Mindennek okaként az őszi nagytakarításra és számítógépes állományrendezésre hivatkoztak. Természetesen - mint már megszokhattuk - a me­gyei könyvtár vasárnap és hétfőn teljes körűen zárva tart. Fel kell vetnem néhány kérdést: eme nevezetes őszi nagytakarítás előtt alig két hónappal nyitottak ki - egy hónapos nyári szünet után. Nem volt elegendő ez az idő egy komolyabb takarításra, hogy leg­alább fél évig kibírta volna (és az olvasók)? Továbbmenve: a rend­szeres vasárnapi, hétfői zárvatartá- sok nem elegendőek (esetleg két részletben) egy nagytakarításra? Netán ezentúl számíthatunk téli, tavaszi, nyári takarításra is pénteki Még mindig irritál, ha eszembe jut az idei nyugdíjemelési manő­ver: a hosszú évtizedeket becsü­lettel végigdolgozott, megfáradt nyugdíjas jogos járandósága má­sok zsebébe vándorolt. Sok a kárvallott, akik a 11 százalékos emeléssel rosszabbul élnek, mint bármikor eddig. Jövőre a 7,7 százalékos eme­léshez 6 százalékos inflációt ter­veznek (ígérnek). Ez utóbbi szám mese és álom világába tar­tozik. Ha folyton emelkednek az árak (a lakás fenntartásáról nem is szólva), akkor vajon minek a 6 és szombati napokon? Ilyen mó­don meddig lehet még csökkente­ni a könyvtári munkanapok szá­mát, eljuthatunk a három vagy négy napos átlagos nyitva tartás­hoz? Nem inkább a földszinti olvasó­terem fűtésén, illetve hővesztesé­gein kellene javítani, miként azt az igazgató már az elmúlt téli szezon végén ígérte? A könyvtár rendezvényei és programjai egyébként elismerésre méltóak. Már csak az alaptevé­kenységet kellene megfelelő időke­retben ellátni. Pintér László, Szolnok A Verseghy Ferenc Könyvtárat, mely típusát tekintve megyei könyv­tár, a megyei önkormányzat tartja fenn. Tevékenysége elsősorban a megye önkormányzati könyvtárai­nak segítésére irányul. Ahhoz, hogy ezt a feladatát jól láthassa el, részt vesz a megyeszékhely lakosságának ellátásában is, jelentősen szolgálva ezzel az itt élők igényeit. A feszültsé­get az itt lakók elvárása (a hosszú és mindennapos könyvtári nyitva tar­százaléka lesz jövőre infláció? Még a jövő évi költségvetés kép­lékeny állapotában hozzák hely­re az idén elkövetett hibát, és a mindenkori bérkiáramlás mérté­ke szerint emeljék visszamenőle­gesen a nyugdíjakat. De erre nincs készség, politikai akarat meg végképpen nincs. Hajat és idegeket borzoló nyilatkozatokra annál inkább. Az Alkotmánybí­róság is húzza, halogatja az állás- foglalást nyugdíjemelési manő­verről. Országunkban minden előbb- revaló, mint a hárommillió (kö­tás) és a könyvtárunk lehetőségei között az okozza, hogy a köztudat­ban városi könyvtárként tartanak számon bennünket, holott az alap­ellátás a városi könyvtár feladata. Ezért működteti a szolnoki önkor­mányzat önálló városi könyvtári há­lózatát. A megyei önkormányzat könyvtá­runk nyitva tartását az idei évre szó­lóan is az előző évek szintjén állapí­totta meg. Az eddigi elért szintet nem kívánja csökkenteni, de új for­rásokat sem kíván a városi szolgál­tatások bővítésére fordítani. Szolno­ki olvasóink ugyanakkor maguké­nak érzik könyvtárunkat, és rajtunk kérik számon a kötelező könyvtári alapszolgáltatásokat. A helyzeten csak a két önkormányzat segíthet, ha a felelősséget és az önkormány­zati forrásokat ennek az olvasói igénynek respektálásával osztják meg egymás között, és a megyei könyvtár ezáltal több pénzt kap a vá­rosi ellátásra. Sajnos ingyenes közszolgáltatás nincs, valakinek fizetnie kell! Bertalanná Kovács Piroska könyvtárigazgató zöttük több mint egymillió) meg­rövidített nyugdíjas járandóság­nak rendbetétele. A nyugdíj annyi, amennyi, az élelmiszer és rezsiköltség meg hetenként emelkedő. Rosszabb helyzetben vagyunk, mint a „Bokros”-csomag idején. Észre­vétlenül veszik ki a lakosság zse­béből a pénzt, ami napról nap­ra amúgy is egyre kevesebbet ér. Valaki hozza helyre az igazság­talan döntést! Az a legtisztább, ha a kormány teszi meg ezt. Szabari Pál, Jászapáti A közelmúltban emlékeztünk dr. Boros Ottó olimpiai és Európa- bajnok halálának tizedik évfor­dulójára. A neves sportszemélyi­ség kiemelkedő teljesítményei közismertek, a nemzetközi sportvilág is számon tartja. Mél­tatlannak érzem, hogy Szolnok, az a hely, ahová kötődött, ahol megalapozta sikereit, nem gon­dolt még arra, hogy maradandó­an emlékezzék meg róla, mint ahogyan Kanizsa Tivadarral tet­te, akiről tanuszoda kapott ne­vet, és mellszobor is idézi nagy­ságát. Sokat beszélünk mostaná­ban nemzeti kulturális öröksé­günk ápolásáról, megőrzéséről és tiszteletéről. Úgy vélem, dr. Boros Ottó világhírű sporttelje­sítménye is ebbe a kulturális örökségbe tartozik. Megérdemli, hogy a millennium évében mell­szobor készüljön a nagy sport­emberről, aki nevet és rangot szerzett városunknak, hogy tisz­telői, barátai egy-egy szál virág­gal bármikor adózhassanak em­lékének. Bízunk abban, hogy vá­rosunk önkormányzata is foglal­kozik a gondolattal. Szép Sándor, Szolnok A levelekből válogatunk. A kiválasztott írásokat - a szerző előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával - feldolgozzuk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin A szolnoki Jó­sika úti óvoda a Mini-maci cso­portja névadójára macikiállítást ren­deztek, amelyre minden gyermek elhozhatta legked­vesebb dörmögő- jét. Százharminc különböző állatfi­gura gyűlt össze. A névadó ünnepsé­gen megjelent ven­dégeket és szülő­ket az óvodások kis műsorral is megör­vendeztették. (BEKÜLDÖTT FOTÓ) A jövő évi kilátások sem kedvezőbbek A „milliós praxisjog” és az „eladott kórház” Az elmúlt hetekben három feltűnő cikket is olvashattunk az egészségügyben terve­zett változásokról: a Milliókat érő pra­xisjogot kapnak a háziorvosok és a Szol­noknak sok két kórház címűt a megyei újságokban, míg a Szolnok megvenné a MÁV-kórházat címmel megjelent cikket a Népszabadságban. Az írások szélsősé­ges érzelmi kitöréseket és félremagyará­zásokat indukáltak mind a polgárok, mind az ágazat művelői között. Katona Kálmán miniszter kategorikusan cáfolta a kórház eladását, de még a szándékot is, Búsi Lajos, a megyei közgyűlés elnö­ke pedig „... elítélően szólt a kérdésről az országos sajtóban megjelent hisztéri­kus... reagálásról”. Sajnos az egészségügy állapotát szem­lélve, esetleg szenvedve, a polgárnak minden oka megvan a „hisztérikus rea­gálásra” és szakmai körökben sincs ok a felhőtlen derűre. A „milliókat érő praxisjog” megérté­séhez vissza kell mennünk a „vállalko­zó családorvos”-i intézmény kialakulá­sának kezdeteihez. A háziorvosi praxis havi jövedelme az orvoshoz leadott be­tegkártyák számától függ. Az egészség- biztosítási pénztár tehát nem a jó vagy rossz minőségű gyógyító munkát finan­szírozza, hanem az aktuális kártyaszá­mot. A degressziós szabály bevezetésé­nek eredményeképpen (amely meghúz­ta az orvos még finanszírozható kártya­számának felső határát), az a kezdeti naiv elképzelés sem érvényesült, mely szerint a jól gyógyító orvos majd több kártyát kap, így aztán jóval magasabb lesz a jövedelme. Ilyenformán alakult ki tehát a háziorvosi praxis meglehető­sen merev határú szervezési-pénzügyi kerete. Ebben a finanszírozó egészség- biztosító pénztár nyomasztó erőfölény­ben van: annyi kártyapénzt fizet, amennyit jónak lát, újabb és újabb bü­rokratikus kötelezettségeket írhat elő az orvos számára, és állandó frusztrált állapotban tarthatja a szolgálatot. A színvonalasabb tevékenységet nem pre­ferálja, a rossz orvoslást nem bünteti. Legjobb szürkének lenni és időben pos­tára adni a jelentéseket. Manapság a családorvosok 85-90 százaléka vállalkozási formában látja el feladatát, a jövedelemnövelés kemény jogi és üzleti korlátái között. Ez a stá­tusz az orvos számára sokkal inkább nyűgöt jelent, semmint szakmai kitelje­sedést vagy anyagi előrehaladást. A há­ziorvos havonta megkapta 250-350 ezer forintját, amiből megpróbált gaz­dálkodni. Fenntartotta a rendelőt, a műszereket, gyógyszert vásárolt, számí­tógépet üzemeltetett, fizetette a béreket és az azokat terhelő adókat. A praxis kulcsszemélyisége - nota bene - a könyvelő lett, aki a könyvelési prakti­kák naprakész ismeretével fondorkod- va megpróbálta leírni, eldugni és men­teni a menthetőt. Az infláció - és ezen belül a lényegesen brutálisabb egész­ségügyi árrobbanás - néhány év alatt felfalta a névértékben azóta alig válto­zó finanszírozási összeget. A családorvosok többsége ez alatt a takarékoskodás végső határához érke­zett: már csak egy munkatársa van, ma­ga takarít, munkatársai minimálbérre vannak bejelentve. Fájdalmas kimon­dani, de sajnos igaz: jóval többet törő­dik a számláival, mint a betegeivel. Nehéz megérteni, hogy a kiutat kere­sők jó szándékú és tekintélyes szemé­lyiségei a megoldást kizárólag a teljes privatizációban látják. A gondokat ugyanis a működés tartós alulfinanszí­rozottsága okozza és nem az, hogy az orvos tulajdonában van-e vagy nincs az infrastruktúra. Ha a többnyire lepusz­tult rendelők és a szolgálati lakások akár a jelképes egy forintért is az orvos birtokába kerülnének és ezt nem kísér­né a működtetés igen jelentős javítása, a bajok csak növekednének. A „praxisjog” feltalálása körüli ujjon- gással, a „milliós érték” meghatározás­sal egy kicsit még várni kellene, mert egynéhány kérdés tisztázatlan: milyen lesz például a praxisjog és az önkor­mányzatok kapcsolata; kell-e, vagy le­hetséges lesz-e ebben a parlamentben módosítani az önkormányzati tör­vényt; hogyan oszlik meg majd a terü­leti ellátási felelősség; ki vehet praxisjo­got és honnan lesz rá pénze; hány éves korban kötelező eladni; milyen szerv és milyen szempontok szerint választ, ha több jelentkező van (azok esetleg egymásra licitálnak?); hol, mennyit ér ez a jog; mi lesz azzal a kistelepüléssel, ahol senki sem kívánja megvásárolni; akad-e finanszírozó bank etc, etc... Az egészségügyi szektorban van egy cso­port, amellyel szükséges és tanulságos volna foglalkozni: a hatezer családor­vos, illetve családi gyermekorvos közül becslések szerint közel négyszázan ér­ték el vagy érik el a közeljövőben a nyugdíjkorhatárt. Ezek között sokan vannak, akik minimálbér után fizetnek nyugdíjjárulékot, így aztán várhatóan minimális nyugdíjjal búcsúznak el a hi­vatástól. Ide kell sorolni természetesen a körzeti ápolónőket, orvosírnokokat is, akikkel az említett négyszázas szám a többszörösére nő. A praxisjog eladha­tósága - ha egyszer megérjük - az or­vosoknál valamit enyhíthet a nyuga­lomba vonulás anyagi gondjain, a meg­fáradt ápolónőn azonban nem segít. Nagyon valószínű, hogy a praxisjog megszületésében komoly része volt en­nek a tragikus csapdahelyzetnek, de sú­lyos hiba lenne, ha most félkészen, ha­tástanulmányok és modellkísérletek nélkül törvényerőre emelkedne. Az egészségügy most robbanásig fe­szülő, fájdalmas kelevény. Hozzányúlni csak nagy felelősséggel, óvatossággal, előrelátással és sokkal több szakisme­rettel szabad. Dr. Király Ferenc orvos Tiszaföldvár

Next

/
Thumbnails
Contents