Új Néplap, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-24 / 249. szám

1998. október 24., szombat Körkép 5. oldal Nézőpont Kitántorgók József, bár szakácsnak tanult, benzinkutas lett. Szerény, értelmes, nyílt huszonéves fia­talember. Éppen Franciaországba készül szerencsét próbálni. Vehemensen tanulja a nyelvet. A műszak után hazamegy, alszik két-három órát, harap valamit, majd ráveti magát a nyelvkönyvekre. Mint a fuldokló a mentőövre. Újra műszakol, pihen, eszik, biflázik. Amint az utcán állva diskurálunk a felfelé bámészkodó őszi nap alatt, rossz érzés fog el. Elmennek a fiataljaink. A szakmun­kások, az érettségizettek és a diplomások. Németországba, Olaszországba, Francia- és Angolhonba. Szinte mindegy, hová, csak el innen. Érveik meggyőzőek. Se munka - ha van is, leg­többször csak az élelemre fiitja a kereset -, se lakás, kétes kime­netelű jövőkép, bizonytalan perspektíva. Mi, negyvenesek, ötvenesek, a legbölcsebb dolog, amit tehe­tünk, ha hallgatunk. Vajon az úgynevezett középnemzedékhez tartozók körében hányunknál marad az élethosszig tartó hűség a szülőhely iránt? Gyanítom: ha a napi megélhetésről van szó, nem sokan ragaszkodunk a gyerekkori játszóterek látványához. A csa­ládi, baráti kötődések, a gyerek(eink) megszokott iskolái - és nem a középkorúaknái még kevésbé jellemző rugalmatlanság - az oka annak, ami e korosztályt leginkább visszatartja a szerencse megkísérlésétől, legyen akár a szomszéd városban is egy jobb egzisztenciával kecsegtető álláshely. A fiatal független azonban máshogyan mérlegel. A mai kitán­torgók - miként régen is - csak megélni szeretnének. A létfenn­tartás, az önmegvalósítás iránti szükséglet pedig külföldre szip- kázza fiataljainkat. S aztán ott vernek gyökeret legtöbbször, ahol boldogulnak. Ahol uzsorakamat nélkül vehetnek, bérelhetnek au­tót, lakást, ahol a fogyasztói társadalom egyéb javaihoz szüksé­ges pénzt tisztességes, becsületes, mindennapi munkával belát­ható időn belül meg tudják keresni. A hazai népességfogyatko­zásnak ha nem is döntő, de egyik oka a kivándorlás. Nem is oly rég a hazafiság, nemzettudat, közösségi kötelék sű­rűn hangoztatott szavak voltak. Ha majd a megélhetést és bizton­ságot jelentő polgári világot sikerül felépítenünk, ha majd újra lesznek megtartó családi, munkahelyi és egyéb közösségek, min­den bizonnyal újra értelmet kapnak e fogalmak. Addig azonban a magyarságunkhoz, nemzethez fűződő gondolat- és érzelemvilá­gunk tovább sekélyesedik. Gyermekeink külországi kitántorgá- sához pedig csak kényszeredetten asszisztálhatunk. József, mivel imád főzni, kiutazása előtt egy kiadós bogrács­partit szervez. A marhalábszárpörkölt után aztán jöhetnek h fran­cia ízek. Bár vallom, szívet cseréljen az, ki hazát cserél, mégis megértem a fiatalokat, ha úgy érzik, menniük kell. Legyenek csak kovácsai saját szerencséjüknek. Ha tetszik, ha nem, most ilyen időket élünk. Forradalmi költő a diákoknál Pesti József az 1956-os forra­dalom és szabadságharc köl- tőjeként ismert. 1952-56 kö­zött 236 versében kiáltotta szét a csalódás minden fáj­dalmát, és jósolta meg a for­radalmat. A költő csütörtö­kön a szolnoki Széchenyi Körúti Általános Iskola ven­dége volt. Négy éve települt haza, addig az Egyesült Államokban, Virginia államban élt, ahová az 1956-os eseményekben ját­szott szerepe miatti üldöztetés elől menekült. Tavalyelőtt je­lent meg a forradalmi verse­ket tartalmazó kötete, A vul­kán peremén címmel. Az iskolában Vadonné Pan- kotai Tímea tanárnő szervezé­sében a költő verseiből össze­állított és irodalmi színpad- szerűen előadott műsorral, il­letve más látványos progra­mokkal fogadták Pesti Józse­fet. A poéta ezt követően író­olvasó találkozón mesélt ka­landos életéről, költészetéről, és válaszolt a gyerekek kérdé­seire. -molnár­A Jász-Nagykun- Szolnok Megyei Baleset-megelőzési Bizottság által szerve­zett, „A nyár örömei és veszélyei” elneve­zésű rajzpályázatra összesen 322 gyer­mekrajz érkezett. A csütörtökön megtar­tott ünnepélyes díjki­osztón a legjobb eredményt elért gye­rekek ajándékot vehet­tek át a rendőrségtől. Eredmények: 1. Fekete Nikolett, 2. Csibra Barbara, 3. Pozsonyi Katalin a kicsik kategóriájá­ban, míg a nagyok kö­zött 1. Sándor Réka, 2. Tóth Eszter, 3. Bögre Krisztina. FOTÓ: ILLYÉS A kunhegyesi iskolából a börtönbe került Elismert művészként, főiskolai tanárként ment nyugdíjba Bényi Árpád festőművészről, aki két évig a rajztanárom, egy évig az osztályfőnököm volt Kunhegyesen, rengeteg emlé­ket, élményt őrzök. Az egyik, amikor rajzórán szomszédom felborította az ecsetestálat, és a lé ráfolyt a rajzlapomra, őszi tájat kellett pingálni, és ebben az edénykében megvolt az ősz minden színe: a rozsdásvörös­től, a feketétől kezdve a pisz­koszöldig, sárgáig. Nem volt hátra több, mint fél óra: jobb híján elmázoltam, és száradás után még egy csupasz gallyú faféleséget is odabiggyesztet­tem a háttérbe. Gyanítva, ak­kora elégtelent kapok rá, hogy taligával cipelhetem haza. Óra vége felé a tanár úr mögém állt, hosszasan nézte a munkát, majd felém fordult. /- Ezt te festetted?- Igen - feleltem bizonyta­lanul.-Nekem adod? Egyébként csillagos ötös... Boldogan váltam meg az al­kotástól, miközben az egész osztály engem irigyelt. Min­den bizonnyal ez lehetett raj­zoló-festői pályafutásom csú­csa. Ezt követően elérkezett 1956. október 23-a. A Dicső- szentmártonban született, ak­kor huszonöt éves tanár urat korábban szókimondó modora, származása miatt nem vették fel a képzőművészeti főisko­lára. Pedig Bemáth Aurél di­csérte tehetségét, de hát ott is rosszat szólt, elmarasztalva a szocialista realizmust. így lett rajztanár. 1956 októbere után az egyik fametszetéből plakát készült. A Golgota kompozíció bizo­nyította elkötelezettségét a szabad Magyarország iránt. Bujdosott, de végül 1957 ele­jén letartóztatták. Több helyen raboskodott, de az első hat­vannégy nap számított a leg- szömyűbbnek, amelyet Szol­nokon töltött, a Ságvári úton. Rendszeresen verték őket, sőt, még a vécére is huszonnégy óránként úgy mehettek, hogy ott állt valaki, és ütötte gumi­bottal a fejüket. Végül is a népköztársaság megdöntésére irányuló szer­vezkedésért négy évre ítélték, amiből több mint kettőt letöl­tött. Minden ember találkozik egyszer az életében az égő csipkebokorral, állítja. Neki a fegyház jelentette az égő csip­kebokrot, az ott raboskodók a sorsfordulót. Kiszabadulása után egy ideig segédmunkás, majd ta­níthatott. Sőt, Debrecenben az egyetemen bölcsészdiplomát szerzett. 1966-os legelső kiál­lítását még botrányok köze­pette bezáratták, de azóta har­minchat fontosabb hazai és nemzetközi egyéni tárlata volt. Negyvennél több újságcikk, kritika, elemzés foglalkozott művészvilágával. 1980-tól a nyíregyházi főis­kola rajz tanszékének tanszék- vezetője, illetve kilenc évig ta­nított a Kossuth Lajos Tudo­mányegyetemen is. Főiskolai tanárként került nyugdíjba, ti­zenhat kitüntetés, művészi el­ismerés birtokosaként. Hajdani verőlegényeire nem haragszik, nincs a szívében tüske. Két gyermeke, két unokája van, a második feleségével él.- A párom pedagógus volt - mondja -, és még mindig azt hiszi, hogy belőlem rendszerető embert lehet faragni. Pedig tudhatná, hogy majd negyven éve ellenállok ennek - mondja a bölcs emberek derűjével. Bényi Árpád negyvenegy év után, hosszabb időre, Kunhe­gyesre visszatért. A megnyitóra a város vezetőin kívül érkeztek Budapestről, Egerből, Pécsről is. Állítása szerint öntörvényű festőtanár: munkáiban sok a sárga, a vörös, mintegy a kion­tott vér jelképe. Vissza-vissza- térő motívumok a rácsok: hol az abrosz mintáin, hol a ruha díszítésén. Úgy tűnik, a börtön­korszak nem múlt el nyomtala­nul a festő életéből, akit a mi­nap fogadott a Parlamentben Göncz Árpád, köztársasági el­nök is. D. Szabó Miklós Bényi Árpád és egyik alkotása. A tárlat a kunhegyesi művelődési ház pódiumtermében november 8-ig tekint­hető meg. FOTÓ: M. j. A tévé képernyője előtt Van egy műsora a televíziónak, a köz- szolgálatinak - ezt ma már hangsú­lyozni kell -, amelyet anélkül is mindig szívesen tekintek meg, hogy erre külö­nösképp invitálni kellenék. Reklámra nincs szüksége. Akkor is maradok nála, ha nem mondják: maradjon ve­lünk, ahogy az mostanában oly gyak­ran elhangzik egy-egy program kap­csán. És ez a Szomszédok. „Szomszédolni” jó Ritka pillanatához érkezett csütörtök este, háromszázadik folytatásával je­lentkezett a Szomszédok a képernyőn. Csaknem példátlan jubileum egy ma­gyar teleregény életében, amely da­colni képes az idővel, túléli a rendszer- változást, és a manapság előállott vi­szontagságos anyagi helyzet sem tudta megingatni létét. Vitathatatlan sikerét pedig főképp annak köszönheti, hogy hangja, hangvétele végtelenül emberi, ami bizony jólesik ebben a zűrzavaros, kakofóniás, televíziós filmek sokasá­gában; annak, hogy olyan gondokról, örömökről, szomorúságokról, netán szorongásokról beszél, amelyek a mi érzéseink, a mi gondolataink. Nem a nagy drámák - a hétköznapi esemé­nyek, kis konfliktusok regénye ez for­más, képi tálalásban. Szereplői is kis­emberek, ismerőseink. Ami történik velük, akár Takácsékkal, akár a doktor családjában, avagy Vágásiéknál, netán Julcsiikkal, a fiatalokkal - az velünk is megtörténhet. De nemcsak figurái ők egy cselek­ményfolyamnak, jellegzetes típusai is a mai magyar társadalomnak, a nyugdí­jasként is taxizó Takács úr, a két idős jó barát örökös zsörtölődésével, a szá­mítógépes, tehetséges, újra fogékony Feri, és sorolhatnám. Említhetném a fess Dezirét is, akiről épp most derült ki, e részletben, hogy vállalkozása fuccsba ment, s aki még tegnap az élet császára volt, ma váratlanul koldus­szegény lett. Az ő sorsában is mai vi­lágunk jellegzetes jelensége jelenik meg, s alakja is közismert a hétközna­pokból. A folyton ügyeskedő Gábor Gábor sem ismeretlen a számunkra. De főleg az idős Takácsék állnak közel hozzánk, már-már a görög mesebeli, boldogéletű Philemonra és Baucisra emlékeztetőén, hisz oly kedvesek, ro­konszenvesek, hogy be kellene ara­nyozni őket, de hát így is ragyognak ők emberségükkel. S ha van üzenete e te­levíziós regénynek, az többek között az a derű, ami e házaspár életszemléleté­ből árad, hogy igenis kell elegendő életerőnknek lenni ahhoz, hogy a ne­hezebb pillanatokat is el tudjuk viselni, még hajlott emberi korban is. Van még egy jó tulajdonsága e tévé­filmnek, nem politizál, pláne nem di- rektben, ha teszi, csak tapintatosan te­szi, és mondhatni, pártsemleges. A közélet történései iránt viszont soha sem érzéketlen, a jelentős közéleti események mindig megérintik. Ahogy most is, amikor az ’56-os forradalom évfordulója kapott helyet benne, igen személyesen, a szereplők egyéni sor­sába szőve. Lám, Etus félje (ő a kera­mikus), akkor, negyvenkét éve halt ép­pen meg, s vált ő korán özveggyé, s a közös képviselő is, aki részt vett az eseményekben, akkor veszítette el sze­relmét a nagy „felfordulásban”. De ugyancsak az évfordulóhoz kapcso­lódva vetődött fel az iskolában a forra­dalmi események ismertetésének, tör­ténelmi tálalásának problémája is. Szóval, együtt él életünkkel Horváth Ádámék Szomszédok-ja - rendezőként ő jegyzi, szelleme fölött is ő őrködik -, és igazán jó szórakozás minden egyes alkalommal ez a kedves „szomszédo­lás”. Reméljük, még sokáig maradnak velünk. Nem úgy, mint Friderikusz, Kepes, meg a többiek. Apropó, Friderikusz, bevallom, hét­főn este „elcsábultam” és az RTL-re kapcsoltam, lássuk, mit produkál új munkahelyén a mi volt Sándorunk. (Ami igaz, igaz, a vele párhuzamosan az 1-es programjában szereplő ameri­kai tévéfilm, a Teljes biztonsággal, nem is igen tartóztatott. Valahogy nem tudok megbékélni ezzel a se hideg, se meleg bűnügyi sorozattal, főleg sava­nyú képű, fanyar mosolyú főnyomozó­jával.) Tehát Fridi: a Meglepő és Mu­latságosban semmi olyat nem találtam, amivel ennek előtte a jeles showman ne szolgált volna. Régi műsorainak egyes elemeit csomagolja újra, talán az eddiginél valamivel fényesebben, szta- niolba. A templom egere Volt az elmúlt napokban egy ritkaság is, televíziós vígjáték, magyar kivitel­ben, magyar szerzőtől, magyar színé­szekkel: À templom egere. A dráma, amelyből a tévéjáték vétetett, ügyes munka. írója, Fodor László, a színpad kiváló ismerője. Vígjátéka azonban magán viseli korának, a ’20-as évek­nek bélyegét, azok közé a szórakoz­tató művek közé sorolható, amelyek igyekeztek kiszolgálni a kor ízlését, hamis illúziókba ringatván a nézőt. Ténylegesen itt azzal, hogy lám, a kis gépíró kisasszonyból is lehet egyszer méltóságos asszony, gazdag feleség, az is elérheti vágyainak netovábbját. A kis Nagy Zsuzsinak sikerül besur­rannia (ez az ő specialitása) nem csak a bankelnök szobájába, de még mé­lyebbre is, annak az ő szívébe.(Egy besurranó szívtolvaj.) Hogy ez az alapjában érzelmes történet elviselhe­tővé vált most, 1998-ban is, az a ren­dezésnek - Málnay Levente, és a ki­tűnő színészeknek köszönhető. Száműzetett belőle az érzelgősség, keményebb lett a hang, ironikus, és olyan színészi teljesítményekkel ta­lálkozhattunk, mint az igen markáns Oszter Sándoré, s még inkább a cím­szerepet játszó Für Anikóé, aki egy­szerűen zseniális a rámenős, ravasz, számító kisasszony szerepében. Mégis, kérdem én, nem lehetett volna választani témát a hozzánk kö­zelebb álló valóságból, netán napja­inkból, nem búsat, hanem szórakozta­tót? Ha már egyszer televíziós játékra nyílott lehetőség? Valkó Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents