Új Néplap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-23 / 302. szám

■ 6. oldal Nyugdíjasok Fóruma 1994. december 23., péntek December Lassan az utolsó lapjára fordí­tunk az 1994-es naptárnak. Ilyenkor az ember - különösen az idős ember - visszatekint a múlt időre. Milyen volt, s ta­pasztalatai alapján milyen lehet a következő, amit ugye meg kell, meg kellene érnie mind­annyiunknak. Már közhely, úgy elkoptat­tuk, hogy nehéz esztendő van mögöttünk. A nyugdíj - még ha minden évben törvény szabja is az emelését - változatlanul ke­vés, sokan nem élnek úgy, mint kellene, úgy meg még keveseb­ben, ahogy szeretnének. De hát ezt megszoktatták már velünk az előző évek. Sajnos azt is: családjainkban sem találunk sok vigasztalást - segítséget meg már el sem fogadhatnánk, hisz van bennünk jóérzés, a gyerekeink is nehezen élnek. Mi tartozik még erre a bú­csúzó esztendőre? Bánat is, öröm is, kinek mi jutott. Mari­kának, a kedves nyugdíjasnak hosszú betegség után örökre elment a férje. A jászsági csa­lád, a nagyszülők is, ifjú leányt sirattak a vasúti katasztrófa után. Piroska, a rákóczifalvi nyug­díjasok lelke, mozgatója, élő lelkiismerete az őszön váratla­nul gyászba öltözött. Férje, év­tizedeken át hú társa kinn nyugszik a sírkertben, csak vi­rágot vihet karácsonykor a sír­jára. Rozika, a világéletében szemével dolgozó kicsi özvegyasszony a legdrágábbat, a szemét féltette, nagy műtéten esett át. Juliska a gyerekeit si­ratta, mind a kettő odáig jutott ebben a cudar világban, hogy bíróság elé álltak, felbontották házasságukat, s már talán ők is tudják, nem csak a nagymama, hogy árvák, félárvák lesznek, ha képletesen is, a gyerekek, akik mindezt elszenvedik. Kati, a kedves, élete végéig szorgal­masan dolgozó nyugdíjas ott­maradt egy őszi estén az or­szágúton. Halálos baleset érte, pedig olyan életkedve volt, amilyen talán sok nyugdíjasra ráférne. És ki ne emlékezne a szajoli tragédia azonosításra képernyőn is bemutatott idős áldozatára? És ebben az 1994-es eszten­dőben van öröm is. Marika, a friss nyugdíjas a nyáron örült: megszületett a második uno­kája. Magda váratlan szeren­csének örült, lett egy jó négyese a lottón - igaz, pár százezer fo­rint csak, de neki ez nem „csak”, mert szétosztotta a gye­rekei között, akikre ráfért, ő tudja, mennyire. Zsóka összegyűjtötte egész évben, amit az idén nyugdíj- emelésként kapott, és szilvesz­terkor pár napos külföldi útra megy. Erzsiké ugyanabból té­lire való fát, szenet vett. Jenő bácsiék egész évi takarékosko­dásból - hihetetlen, mit tud spórolni az idős ember - szép karácsony reményében várhat­ják az unokákat. Hogy közben nem tellett új kabátra, hogy sok nyugdíjas egész évben nem látott egy egész csirkét, nyakastól, lábas­tól? Hogy a magányos nénike az idén sem vesz fenyőfát - majd hoz a szomszéd a kertjé­ből két gallyat, megteszi az is a hangulat kedvéért? Természe­tes. Sajnos, már minden ilyesmi természetes. Mondják az oko­sok, pár év, és kilábal az ország a bajból, lesz még jó is az éle­tünk. Lehet, de hány mai idős ember, hány nyugdíjas éri meg azt a jólétet? S hány család neveli föl ad­dig szegényesen a gyerekeit, hány szegény gyerek előtt ma­rad zárva a tudás, középiskola, a főiskola, az egyetem, még ha tehetséges is? Nohát, ezt is látja a mai nyugdíjas, aki csak azt várja, áhítja: ha már az ő éle­tébe nem is hoz javulást a ke­gyetlen idő, legalább a gyerekei élvezzék még a jólétet. December. Utolsó napját la­pozzuk a naptárnak. Holnap szenteste. Ki családjában, ki egy szál magában - ki család­ban, de mégis magányos szív­vel a Megváltót várja. Jőne már, jöhetne!-S­A VMK a klubok pártfogója Évek óta, de különösen az idén, mást se hall a nyugdíjasklubok rendezvényének résztvevője, mint a Szolnok Városi Művelő­dési Központ dicséretét. Vannak, akik azt mondják: gondoskodása nélkül szegényebbek, sőt otthon­talanok lennének. A művelődési centrumban Vass Julianna kö­zösségfejlesztő vállalkozott arra, hogy elmondja, mi az idős emberek, a nyugdíjasklubok el­ismerő véleményének oka. Elsősorban az, hogy a város művelődéséért felelős vezetők felismerték, sok tenniakarás, közösségi érzés van a nyugdíja­sokban. Ezért feltérképezték, s már tudják, 29 nyugdíjasközös­ség van a megyeszékhelyen, a 29. épp a közelmúltban alakult. Rájuk szinte egyformán ügyel a ház - persze attól függően, me­lyik klubnak mi a fontos. Nos, a város nagyüzemeinek privati­zációja után több klub feje fölül a tetőt is „elvitték”. A művelő­dési központban már négynek van otthona. Arra is ügyeltek, hogy a földszinti helyiségekben legyen, a fájós, öreg lábak nem szeretik a lépcsőt. Tudják, há­romnak az MSZP Tófenék ut­cai városi központjában van he­lye, de működik klub a kertvá­rosban, Szandán, a Zagyvaparti sétányon s a Széchenyin is.- Mit segít ezenkívül a ház? - kérdeztük Vass Juliannát.- Valamennyi klubbal együttműködési megállapodá­sunk van, főleg szakmai segít­séget nyújtunk, például, hogy egyet említsek csak: ingyen kapnak helyet a házban, sem­miért nem fizetnek, s ha vala­milyen pályázatot fölfedeznek (vagy mi hívjuk föl rá a figyel­met), segítünk eligazodni a pá­lyázati kiírásokra jelentkezők­nek. Ha valamilyen ügyben in­tézkedniük kell, akár egy klub­tag érdekében is, akkor is mel­lettük vagyunk. Az év végi ün­nepségeiknek, a névnapoknak is helyet adunk - bár sokszor nagy jubileum idején, ami az idén több klubban is volt -, ét­teremben együtt ünnepelnek, vacsoráznak. Különben a ház­rend szerint a hét minden nap­ján van nálunk klubélet, hétfőn a Te meg Én Klub találkozik, amely nem kizárólag az öre­geké, de sok a tagok között a nyugdíjas. Szerdánként - igaz, minden második héten - a pe­dagógus nyugdíjasoké a terem, csütörtökön a Kohói Anna Klub van itthon nálunk, pénte­ken a Déryné, aztán havonta egyszer a papírgyáriak - sze­rény becslés szerint hetente legalább kétszáz nyugdíjas megfordul nálunk.- Kapnak erre támogatást? Föltűnt, hogy a nyugdíjasklu­bok jubileumi ünnepségén rendre megjelenik Kiss Györgyi igazgató is, csokor virággal és borítékkal, pénzt hoz a közös célokra az öregeknek.- Ezt a ház „gazdálkodja ki”, nem kapunk rá külön semmi­féle támogatást. A létszámtól függően három-ötezer forint van abban a borítékban.- Hallottuk, hogy van egy lassan hagyományos rendez­vény is az időseknek, amelyen a város minden nyugdíjasa meg­hívott.- Általában Mikuláskor, most december 5-én volt az idősek információs és szolgál­tató napja. Ez a mostani fó­rummal kezdődött, az érdekvé­delmi szervezetek és intézmé­nyek képviselőivel. Volt ked­vezményes vásár öt-negyven százalékos engedménnyel, élelmiszerrel, ruha- és cipő­árukkal, ágyneműkkel, egye­bekkel. Akadtak orvosok és egészségügyi dolgozók, akik koleszterin-, vércukor- és vér- nyomásméréssel álltak a betérő szolgálatára. A Kontrax szalon ezen a napon ingyenes kompu­teres szemvizsgálattal várta a nyugdíjasokat. Nem egy, ha­nem sorozat volt a házban egészségügyi előadásokból, s természetesen volt jogi tanács­adás is. Különben most, a kará­csonyi vásár idején helyet kap­tak nálunk azok a klubok, ame­lyeknek tagjai saját készítésű szép kézimunkákat árulnak. Mit mondjak még: már a jövő évi együttműködési megálla­podások aláírása is megkezdő­dött. Nem kórus, dalkör A dalkör nemrég megalakulása ötödik évfordulóját ünnepelte. Mégis, csaptak akkora ünnepet, hogy hét határból - de szó sze­rint ám - vendégeket is hívtak, vagy százötven személyre terí­tettek ünnepi vacsorára. És a dalkör akkor is, ott is énekelt. Nótákat és népdalokat, operett­részleteket - ahogy egy dalkör­től elvárható. Mert a dalkör nem népdalkor, nem is kórus ­Klárika Ha azt mondom nyugdíjasok körében, hogy Klárika, senki másra nem, csak Sülye Károly- néra, a Törökszentmiklósi Mű­velődési Központ igazgatójára gondolnak. Hogyne gondolná­nak: 1988 óta Klárika a nyugdí­jasok „Ki mit tud”-jának első és mindmáig egyetlen nagyasszo­nya (bár ő ezt a jelzőt elhárí­taná, de igaz, ami igaz ...). Az idén már a hatodik megyei ren­dezvényt szervezte, rendezte, vezette ez a fiatalasszony, aki bizonyítja, ha van türelem, sze­retet az idősek iránt, van ered­mény is. Klárika magánéletében édes­anya, aki nem is akármilyen család fenntartója. Harmadik gyermeke születése után özve­gyen maradt - ennek már las­san tíz éve, s azóta éli a három- gyerekes özvegyek életét. Két nagy fia közül az egyik már be­fejezte egyetemi tanulmányait, a másik még tanul, s csak a ki­a dalkör daloló kedvű ember- csoport, s előadhat mindent, ami neki tetszik, nótát, slágert kupiét, sanzont. Kár számon kérni, mit és miért tűz műso­rára, hisz a maga kedvére nótá- zik. Nos, a mi dalkörünk ott a Ti­sza távoli partján ezt gondolta, amikor megalakult. Ok szóra­kozva szórakoztatni akarták mindig társaikat. Ráadásul, ha esi Klárika osztja meg az édes­anyjával a családi élet minden­napjait. Talán mindezt nem tud­ják sokan Klárikáról, s e sorok írójára is megneheztel kicsit magánélete közreadása miatt, de ha megkerestük volna, Klá­rika tiltakozott volna a legjob­ban, nem, őróla nem kell írni, neki ez a munkája. Aki csak egyszer is járt a miklósi művelődési házban, amikor minden terme, folyo­sója, alagsora tele volt nyugdí­jassal, amikor zene szólt, táncot roptak, szavaltak, kórusok éne­keltek, csoportok próbáltak, csak az tudja elképzelni, mi, mennyi munka van mindezek mögött. És mennyire maga mellé tudta állítani Klárika a ház sok fiatal dolgozóját, akik legalább annyi szeretettel szer­veznek, rendeznek, szolgálnak, mint igazgatójuk a nagy ren­dezvény előtt, alatt és után. Klárika - ahogyan sokan szólítják, ha róla beszélnek: a mi Klárikánk - szerencsére még messze van az 50. évétől is. így sokáig remélhetjük, nem hagyja el a szép szó, a dal, a zene szerelmetes öregjeit. Jolika Egy kedves, csupa mosoly nyugdíjas pedagógus Ferencz Tibomé, akit Egyed Julianna néven anyakönyveztek Tisza- püspökiben. Tanított falun és legutóbb másfél évtizednél to­vább a megyeszékhelyen, föl­nevelt két gyereket, ápolja las­san tizenöt éve nagybeteg fér­jét, és fiatalon eltemette a fiát. Talán ezt sem volna szabad eb­ben az írásban közzétenni, de az igazságért Julika nem szo­nyugdíjasok alkotják a dalkört, ők az ifjúságuk emlékeit eleve­nítik föl, s eldalolják mindazt, ami az ő fiatalságuk idején „di­vatos” volt. Mármost a dalkört megróni, mert nem csak „értéket” állít műsorába, hiábavaló, s nem is méltányos-dolog. Énekeljen mindent, ami' neki szép - re­mélhetőleg közönségének is szép lesz az. kott megharagudni. Az anya fájdalma ennél, ami őt érte, nem lehet nagyobb. Gondolhatná bárki, beleke­seredhetett volna a sok bajba. Nézzék a mosolygós, életvidám arcát: ilyen akkor is, ha nyugdí­jasklubjában vagy az általa ve­zetett pedagógus-nyugdíjas- szakszervezetben társai között van. Két éve elnöke a nyugdíja­sok megyei kulturális egyesüle­tének. Olykor Pestre is utaznia kell, ugyanis a pedagó­gus-szakszervezet nyugdíjasta­gozatának, valamint a nyugdí­jas-egyesületek országos szö­vetségének is elnökségi tagja. Szinte fáradhatatlan a mun­kában - és kiapadhatatlan az öt­letekben. Lelke volt a nyugdíja­sok országos szavalóversenyé­nek az idén, aztán az őszön többnapos kárpát-medencei nyugdíjas-találkozó házigaz­dája az ugyancsak nyugdíjas Dénes Pállal együtt. Advent utolsó hetében jártam nála. Aki azt gondolná, hogy otthonára ideje se marad, csalódna. Szép kis városközponti otthona olyan tiszta, olyan rendes, mintha a háziasszony mást se tenne, csak otthonát babus­gatná. Julikának azonban fér­jén, lányán, négy unokáján kí­vül a nyugdíjasok nagy családja is a szerettei között van. Akiket nagyon szeretünk Szerencsére élnek közüttünk olyan emberek, akik közszeretet­nek örvendhetnek - mert rengeteget dolgoznak a közért. Kis közvélemény-kutatás szerint a megyében és a megyeszékhelyen 1994-ben két ilyen polgárunk volt, akiket a nyugdíjas olvasók tisztelnek, szeretnek, akik közismertek áldozatkészségükről, kedvességükről, közösségteremtő erejükről. Martfűi nyugdíjasok Érdemes figyelni a helyi kis újságokra. Ezt bizonyítja a következő cikk is, amit a MÁS című közéleti lapban olvastunk november végén. Áprilisi ősz: fényes napsütés és borongó idő váltakozik szeszé­lyesen, mint a szépasszonyok kedélye, pedig már a vénasszo­nyok nyara is régen elmúlt. Bo­káig gázolunk az avarban, mégis itt-ott még lengedez a fák koronáján egy-egy színes levél. A csupasz ágak csontvázujjai azonban már mementót írnak az opálos égre. Mégsem szomorú az ősz! Hiszen ez az évszak a betakarításé és a számvetésé. Ezért érezhettük mi is, a Tisza Cipőgyár - most Tisza Cipő Rt. - nyugdíjasai, akik november 19-én találkozóra gyűltünk, amelynek létrejöttét Berényi Ferencnek, a Tisza Cipő Rt. ve­zérigazgatójának és Kovács Já- nosnénak, a szakszervezeti ta­nács vezetőjének köszönhetjük. Ők vázolták hajdani munkahe­lyünk jelenlegi helyzetét, gaz­dasági körülményeit. Válaszol­tak a felvetett kérdéseinkre, és ismertették elképzeléseiket; amelyekkel rajtunk, idős embe­reken segíthetnek. A számok sokaságán túl, mindennél fontosabb szá­munkra a mögöttük meghúzódó emberség, amellyel megbecsü­lésüket fejezték ki irántunk, régi dolgozók iránt. Beszédükből kiérződött, hogy erős az a köte­lék, amely a múltat a jelennel összeköti. Itt egy kissé el lehet töprengeni a környezetünkben észlelhető egyes jelenségekről. Nemegyszer hallunk itt-ott olyan kijelentéseket, hogy mit akarunk mi, idős emberek. Mi­ért hallatjuk olyan gyakran elé­gedetlen hangunkat? Hiszen nekünk a 'nyugdíj biztosítja a megélhetésünket. Mit szóljanak a munkanélküliek, a nagycsalá­dosok, a lakáshoz nem jutó fia­talok? Miért nem nyugszunk bele megromlott egészségi álla­potunkba, miért vesszük el a kórházi, rendelőintézeti helye­ket a keresőképesektől? És foly­tatódnak a gonoszkodó meg­jegyzések: „...már befészkelték magukat a legjobb lakásokba. Folyton kirándulásokon, buli­kon jár az eszük. Riszálják vén csontjaikat, és még kérkednek is vele...” Kár tovább részle­tezni, hogy - tisztelet a kivétel­nek - a tőlünk fiatalabbak mi­ként is vélekednek rólunk, idő­sebbekről. Pedig ha vannak egyáltalán kiváltságaink, azokat több évtizedes munkánkkal vív­tuk ki. Közhely már arról be­szélni, de mégsem fölösleges, hogy milyen nehéz évtizedeken mentünk keresztül, vészeltünk át egy súlyos világháborút. Ne­künk a bombázók és géppuskák szolgáltatták a diszkózenét. Nem a szemétbe dobáltuk a ke­nyeret, hanem sorban álltunk érte. Nem tudja, aki nem élte át, milyen érzés, ha az embert származásáért, hitéért, nemzeti­ségéért üldözik. Nem érzi, mi­lyen gyötrelem elbúcsúzni a frontra indulótól... Elégedetlen­ség-e tehát, ha életünk alkonyán egy kis kárpótlásra vágyunk? Mostanra elfogytak terveink, nincsenek távlataink, és közel a temető... Mégis ellenállunk az önsajnálatnak, a szomorúság­nak. Hisz béke van, körülvesz bennünket a család, a hozzánk hasonlóak sorsközössége. Ez ad erőt, segítséget. Az olyan talál­kozók, mint a mostani volt, tá­pot adnak életkedvünknek. Tu­dunk önfeledten nevetni fogya­tékosságainkon, dalolunk, mert ez megszépíti az életet. Tán-1 colni is szoktunk persze, mert a testmozgás jót tesz a maradék egészségnek... Akik ott voltak a találkozón, igazán jól érezték magukat. A hivatalos program után színvo­nalas szórakoztató műsor kö­vetkezett. Erről a nyugdíjasklu­bok szereplői gondoskodtak: Bálintné Balogh Juci, Prohász- káné Marika versmondással. A népdalkor Tóthné dr. Gallyas Katalin vezényletével ének­számokkal; a szolnoki Dobos Rózsa magyar nótáival, Torma Misi tárogatószólóival; a török­szentmiklósi Szabóné Katika, Rabné Julika, Businé Ilona vi­dám jelenetekkel; a miklósi énekkar dallal és víg rigmusok­kal; a homokiak Szüreti bál című táncjátékukkal (betaní­totta Szűcsné Magdika). Végül, de nem utolsósorban az évtize­dek óta nélkülözhetetlen Krasz- nai Karcsi. Köszönetét mondunk a talál­kozó létrehozóinak, szervezői­nek és minden közreműködőjé­nek. Jó volt néhány órára önfe­ledten szórakozni s elfeledkezni arról, hogy az ősz után zord te­let várhatunk. Ám - ha még megéljük - a természet rendje szerint megjön a tavasz, és me­lenget a nap. Sz. R.-né Összeállította: Sóskúti Júlia Fotók: Korányi Éva és Imre Lajos Boldi bácsi búsul A hivatalos értékelésből vala­hogy kimaradt, hogy a nyugdí­jasok I. országos „Ki mit tud”-ján Kaposvárott nem egy, hanem két nívódíjas lett me­gyénkből. A kenderesi Vadvi­rág népdalkörről megírtuk a győzelmi eredményt, viszont a zagy varékasi Csömör Boldizsár úr, fél megye kedves, szeretett nyugdíjasa, a „harmonikás Boldi bácsi” neve lemaradt az értékelésből. Pedig ő is nívódí­jat, különdíjat kapott, s nem is érdemtelenül. Ezt a híradást pótoljuk most, hiszen a szép hangú, nótás Boldi bácsi megérdemli, hogy szót ejtsünk róla. Ő az, aki a fő hangulatmester, mindig és mindenütt, ahol megjelenik idős társai körében. Viszi tan­góharmonikáját is - amelynek avatott mestere, művésze -, s szebbnél szebb dalokkal örven­dezteti meg a sokszor többszá­zas közönséget. Úgyhogy nem szeretnénk, ha Boldi bácsi búsulna, hírül ad­juk, novemberben Kaposvárott is megmutatta, „ki a legény a gáton”. Adja Isten, sokáig sze­rezzen még örömet mindnyá­junknak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents