Új Néplap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-23 / 302. szám

1994. december 23., péntek Karácsony Előtt 7. oldal „...mindig a fenyőillat jut eszembe”- vallja Varga Miklós rockénekes Varga Miklós rockénekessel Törökszentmiklóson, az Ideál Miklós Kft. bálján találkoz­tunk. Az ünnepek közeledtével a karácsonyról beszélgettünk.- Mit jelent Önnek a kará­csony?- Számomra mindig is ez volt az igazi ünnep. Az embe­reket még a mai világban is, évente legalább egyszer, kará­csonykor megszállja a jólélek, és ilyenkor mindenki vissza­fogja magát, kevésbé utálja a másikat. Az emberekre rátelep­szik a nagy szeretetérzés. De nem is ez a baj. Hanem az, hogy az ünnepek elmúltával minden megy tovább. Nekem is mindig különleges alkalom volt a karácsony. Meghitt hangulatot hozott, an­nál is inkább, mert nagy csa­ládban nőttem fel. Öten va­gyunk testvérek, ráadásul fiúk mindnyájan. Öt fiú elég sokat tud torzsalkodni egymással, de karácsonykor mindenki min­denkivel fegyverszünetet kö­tött. A karácsonyról mindig a fenyőillat jut eszembe. Ez is hozzátartozik ennek a pár nap­nak a hangulatához.- Családi körben fogja töl­teni az ünnepet?- Természetesen. A felesé­gem családi kötelékei nagyon erősek. Hárman vannak testvé­rek, és minden hétvégén össze­jövünk a szüleinél. A szentestét úgy töltjük, hogy délután fölmegyünk a feleségem szüleihez, és meg­ünnepeljük a karácsonyt, este pedig az én szüleimnél.- Említette, hogy milyen ke­vés szeretet jut a ma emberé­nek. Ön szerint mit tehet egy énekes - aki formálja az embe­rek szemléletét - azért, hogy több szeretet legyen bennünk?- Annál többet nem, mint hogy a dalaiban megfogal­mazza ezeket a problémákat. De ez vonatkozik más társa­dalmi jelenségekre is. A ha­gyományteremtő rockzene mindig is egyfajta görbe tükre és bírálata volt a társadalom­nak. A társadalom soha nem le­het tökéletes, és miután a rock, mint műfaj, nagyon nagy töme­geket képes megmozgatni - hála istennek, nemcsak a fiata­lok műfaja -, ezért a felelős­sége is nagyobb.- A közönség Önt bizonyos mérföldkövekről ismeri: az Ist­*Cf£t4 Új szerepre készül Varga Miklós ván, a király, a Vén Európa. Mit jelentenek ezek Önnek?- Nekem is nagyon nagy mérföldköveket jelentenek. Az „István, a király” megnyitott előttem olyan kapukat, amelyek nemcsak előttem, hanem né­hány kollégám előtt is zárva voltak: a színház kapuját. A kö­zönségben is kialakította azt az igényt, hogy egyre inkább a ze­nés műfajok felé forduljon. Ma már egy magára valamit is adó színház nem tud meglenni ze­nés darabok nélkül. Az István, a király olyan lehetőségeket, szerepeket nyitott meg nekem, amely e^ rockopera nélkül nem adatott volna meg. A „Vén Európa” szintén na­gyon nagy meghatározója az életemnek. A mai napig bár­hová megyek, ezt a dalt min­denhol el kell énekelni. Ez a dal már túljutott rajtam, nemzet­közi vizekre evezett. Tavaly négy világsztár vette föl kiegé­szítőként a CD-kislemezére.- Ön szerint mitől van ek­kora sikere ennek a dalnak?- Érzelmileg a szöveg fogja meg az embereket. Amikor ez a dal született - 1984-ben -, az emberek szerettek volna egy közös Európát. Akkor még „áll­tak a falak”. Aztán a falak le­omlottak, de az igazi egyesülés a mai napig sem történt meg.- Ez a nosztalgia hozta a si­kert.- Igen. És egy másik érzelmi húrt is megpendített: mert Eu­rópát, mint mitológiai nőalakot, egy asszonyhoz hasonlítja. A szövegírónak megvolt ehhez az élménye: éppen akkor tüntettek Angliában egy rakétatámasz­pont előtt asszonyok, úgy, hogy a testükkel állták el a bejáratot.- Mire készül most?- Most - mint látható - sza­kállt növesztek. Ez annak kö­szönhető, hogy az „Atilla, Isten kardja” című Szörényi-rock- operának lesz a kőszínházi be­mutatója az Erkel Színházban e hó 28-29-30-án. Én Nemere alvezért játszom, aki Atilla ha­lála után átveszi a hatalmat. Nemrégen jelent meg egy vá­logatásalbumom Csak egy dal­lam címmel, amelyen nagy rockklasszikusokat próbáltam magyarul énekelni. Tavasszal pedig vadonatúj szólóalbumot készítünk. Koltay Gábor - az Atilla rendezője - a jövő évben egy nagyszabású történelmi játék­filmet akar forgatni a honfogla­lásról. Úgy tudom, hogy ebben én is szerepet kapok. Paulina Éva Fotó: Korányi Éva Önzetlenül segítenek a rászorultakon Csomagok a Caritastól Adományok ingyen vagy fillérekért Immár két és fél éve működik a Caritas Szeretetszolgálat szol­noki csoportja. A szervezet tag­jai fontosnak tartják, hogy se­gítsenek a létminimum alatt élőkön, az idős embereken, a rokkantakon, a fogyatékoso­kon, a munkanélkülieken, a rá­szoruló cigányságon, valamint a szenvedélybetegeken és csa­ládjukon. Ahhoz, hogy segítséget tud­janak nyújtani, anyagi erőforrá­sokra is szükségük van. Sze­rencsére ebben nemcsak a vá­rosi önkormányzat partner, ha­nem jelentős pénzadományok érkeznek a szervezet pártolóitól is. Azok, akik használt ruháikat adják át a szeretetszolgálatnak, szintén - ha közvetve is, de - hozzájárulnak az elesettek megsegítéséhez. A szervezet tagjai - többségükben nyugdí­jas hölgyek - az adományként beérkezett ruhákat többnyire ingyen adják át a rászorulók­nak, de hogy bevételt is el­könyvelhessenek, a ruhák egy részét filléres áron értékesítik. Ennek köszönhető, hogy a legrászorultabbakon, akik kö­zül jelenleg nyolcvan-száz főt tartanak számon, így karácsony táján is tudnak segíteni élelmi­szerrel, esetleg pénzadomá­nyokkal. Számukra élelmiszercsoma­gokat állítanak össze, hogy a cukorral, a liszttel és a külön­böző konzervekkel enyhíthes­sék a rászorulók napi megélhe­tésének gondjait. A csomagok házhoz szállításában a szerve­zet tagjai nem maradnak ma­gukra, a Varga Katalin Gimná­zium diákjai közül sokan lelkes segítői e jótékony akciónak. Tükrös szívek helyett édes díszek a mézeskalácsosnál Végy 4-5 kiló mézestésztát, nyújtsd ki, formázd meg, süsd ki, s azután díszítheted csokimázzal, lekvárral, dióval, kó­kuszreszelékkel, cukormázzal. Persze csak akkor, ha van egy gyermekszerető, türelmes mézeskalácsos, aki mindezt megmutatja neked. A karcagi Andrási Mihály és felesége ilyen. Második éve látják vendégül azokat a gyerekeket, akik (a Gyermekek Házának szervezésében, az adventi ját­szóház keretében) kíváncsiak a mézeskalács-készítés titka­ira. A lelkes kis csapatot a díszítés érdekelte a legjobban. No meg a végén a minőség ellenőrzése. A finom, saját készítésű figurák ugyan gyorsan fogytak, de a legszebbek azért felke­rülnek a karácsonyfára. FOTÓ: KORÉNYl ÉVA Marika karácsonyai Marika. így ismeri, így hívja mindenki most is faluszerte. Édesanyja ezen a néven szólí­totta haza annak idején a já­téktól kipirosodott arcú le­ánykáját. Ezt suttogták a szép bakfis után epekedő legé­nyek. Marika! - kiáltották a munkahelyére szaporán kere­kező, a paradicsomföldön görnyedő, a telken tüstén­kedő, a házépítésen cipekedő asszonynak. És Marikának mindenki­hez volt egy jó szava, de a munkát soha nem hagyta abba. Ő nem tudott az íróasz­talra könyökölve vagy a ka­panyélre támaszkodva fe­csegni. Egy percet nem tét­lenkedett életében. Egészen 1983. március 9-ig így teltek napjai. Mindig sietett vala­hová és mindig nevetett. Először az alattomos kórra is fittyet hányt, ám a vasaka- ratú asszony - életében elő­ször - legyőzetett. Igaz, csak néhány hónapig, míg a súlyos betegséggel viaskodott a kór­házi ágyon, míg mentőautó zötykölődött vele 100 kilo­métereket. Negyvenfokos láz béní­totta mellét, fájdalom kötötte gúzsba lesoványodott testét, felfekvések kínozták, lábát vasmarkok tépték, szaggat­ták, sebészszikék szántottak húsába. Már szinte mindenki le­mondott róla, de ő többször elkergette az öreg kaszást is, mert az megijedt az asszony szívében lakozó akarattól és hittől, a szemében bujkáló kiölhetetlen reménytől. Ha a teste zokogott, a szeme akkor is elszántan mosolygott. A halál megszégyenülten elsomfordált ágya mellől. Marika pedig 1983. no­vember 14-én - a születés­napján - saját kérésére és fe­lelősségére, hóna alatt két mankóval távozott a kórház­ból. Élni akart. Várta a csa­ládja, mindenekelőtt két ka­masz fia. És akkor a mankók szabta határokat átlépve, elhatá­rozta, itt az ideje dédelgetett álmát megvalósítani. Kerék­párra vagy kismotorra kec- mergett, s lázas szervezke­désbe, intézkedésbe kezdett. A beteglátogatók nem talál­ták otthon. A szánakozókra pedig ránevetett gyöngyöző kacagással: mit akartok, hi­szen élek?! Elfelejtette a mankókat, az ortopéd cipőt, a megrövidült lábat, a nehézkes mozgást. Hamarosan autóba ült, s még többet volt úton, hogy 1985 őszére álmai egy tervező asz­taláról - leginkább véko­nyabb és vastagabb vonalak formájában - egy papíron ke­zébe kerüljenek. A tervrajz egy épületet sejtetett. Csak a figyelmesebb szemlélő és a beavatották tudták, a követ­kező év tavaszától épülni kezd Jászszentandráson a magánpékségük. A férje ere­deti szakmáját tekintve ugyanis pékmester, bár akko­riban nem ezzel kereste ke­nyerét. Marika leginkább fiai ke­zébe akart megélhetést és biz­tos szakmát adni. Az első tél­utói napsugarak 1986-ban előcsalogatták az építkező­ket, s ugyanabban az évben az első tél eleji napsugarak meghökkenve nézegették magukat az immár kész pék­ség ablakaiban. Az építkezést és a technológiai berendezé­sek beszerzését az asszony irányította. Volt úgy, hogy napi 20 órában, de csupán nyolcban soha. November 7-én éjszaka - a műszaki átadás után — friss kenyér illata lebegte be a környéket, bekúszva az ajtók, ablakok résein. Éjfél előtt 30-40 ember gyűlt össze Kiss Gábor pék­sége előtt. A szomszédból zsír került elő, s hevenyészett zsíroskenyér-parti kerekedett az éji órán. Egy szakajtóba valaki pénzt dobott, a többiek követték. Jelképes fizetség a nagy titokban sült első kenyé­rért. A fölösleges óvatosság az esetleges kudarc elkerü­lése végett volt, de a sült há­zikenyér jellegzetes - a fa­lusi-tanyasi ember szagló- hámjaiban és emlékezetében örökre elraktározott - illata elárulta el őket. És eljött a ka­rácsony, hogy végre betelje­süljön Marika álma. Igaz, a fenyő alá nem tudta odatenni az ajándékát - a pékséget -, de mégis az a nyolc évvel ez­előtti karácsony volt a leg­szebb a sokat megélt asszony életében, mert beteljesült, amiről több mint 10 éven át ábrándozott. Ám az álom ak­kor valahányszor kihunyt a parányi gyertyalángokkal, el­illant az ünnepi hangulattal. 1986-tól végre valóság. Az ma is. Számomra ez a történet több a karácsonyi álmoknál. Az életigenlésről, a hitről, az akaraterőről szólt. Marika még mostanság is mindenek mozgatórugója. Azóta a pékség tovább bő­vült, s koordinálásával két ház felépült. Tizenórákat dolgozik, jóllehet már „csak” egy botra támaszkodva. Idő­közben kétszeres nagymama lett, haját ősz szálak tarkítják, de szemében ott a szűnni nem akaró ragyogás. Kiss Gá- bomé született Nagy Mária, ugye, máshol is vannak még „Marikák”? Magányosok ünnepe A Ruttkai Éva Színházban A Thália Szekere Színházi Alapítvány által működtetett Ruttkai Éva Színház december 24-én délután négy órától várja a magányosan ünneplőket. A vendégek televíziót, videót nézhetnek, zenét hallgathatnak, de lesz gyertyagyújtás és a szponzorok hozzájárulásával ajándékosztás is - mondta Sza- lay Zsolt, az alapítvány mene­dzsere az MTI-nek. Az est házigazdája Nagy Miklós színművész, a színház igazgatója. Reményeik szerint Gábor Jú­lia, Ruttkai Éva lánya is velük ünnepel. A néhány hónappal ezelőtt nyílt, 90 személyt befogadó re­pertoárszínház Budapesten az Üllői út 45. szám harmadik emeletén működik. A karácsonyi színházi estre a belépés díjtalan. (MTI)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents