Új Néplap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-12 / 240. szám

1994. október 12., szerda ICörkép 5 A tévé képernyője előtt Kellemes vagy kellemetlen meglepetés érhette szombat délután fél hatkor azokat, akik a műsorújság jelzése szerint Havas Henrik újabb jelentkezé­sét várták, aki Az ügy című programmal kívánt képernyőre lépni. Százhatvannyolc - a stúdióban Aztán jött helyette Mester Ákos és vele együtt a pénz­ügyminiszter, valamint a bel­ügyi tárca vezetője - bemutat­kozott műsorával a százhat- vannyolcas szerkesztő-riporter, ezúttal azt vállalván, hogy né­zők kérdéseit közvetíti vála­szokért a meghívott miniszteri­ális vendégekhez. Újabb köz­életi program a képernyőn! Afféle pincérszerepet szánt eredetileg magának a polémi­ára igencsak hajlamos kérdező, ám csakhamar kiderült: Mester Ákos nem képes vagy nem tudja megtagadni harcias ön­magát, hogy semlegesként meghúzódjon a beküldött kér­dések mögött. Riporterként működött ezúttal is, bátran fej­tette ki saját álláspontját egy-egy kérdéskörben, így sar­kallva partnereit mélyebb gon­dolkodásra. Itt van tehát az egyszemélyes 168 óra a televí­zióban, miután Mester Ákos kivonult a Magyar Rádióból. Azért érezni, hogy ez az új mű­sor keresi helyét és hangját; és hogy kellően izgalmas, érdekes lesz-é, az nagyrészt azon mú­lik, milyen élesen ütközhetnek meg benne a különböző néze­tek, álláspontok. Akár a kérdé­sek nyomán is. Különben bele- vész e vállalkozás is az érdekte­lenségek unalmába. Egyébként találkozhattunk az „elmaradt” program műsor­vezetőjével másnap, vasárnap délben a Mákvirágokban, a szenvedélybetegségek műsorá­ban, ám ezúttal alany volt csak ől'>te,'G’tíÍWds. Bféhrík, egyike 1 azoknak, akik a munkamánia veszélyeiről vallottak; arról, hogy a sok munka, a napi ti­zenhat órás elfoglaltság éppúgy fenyegeti az ember egészségét, akárcsak a mértéktelen italozás vagy a drog fogyasztása. Egy orvos állította ezt, tehát illeté­kes, akit magát is a szüntelen tevékenységek szenvedélye ej­tette rabul. Lám, a szenvedé­lyek már ilyenek, beszélni könnyebb róluk, mint megsza­badulni tőlük. Maratoni száz méteren Az írás is válhat szenvedély­éé, nem csupán a szépírás, az irogatás, az is. Ki ne ismerne akár közeli környezetében is grafomániás embereket! Az a három író azonban, aki a ma­gyar dráma napján állt rajthoz, hogy versenyben pengetve a húrokat, hozzon létre drámát, papíron, gépen, ki milyen tech­nikával, de lehető legrövidebb időn belül, aligha sorolható ebbe a kategóriába. Ők alko­tóművészek, akik bizonyítani kívánták játékos formában, hogy a tehetség az idő szorítá­sában is képes létrehozni ered­ményeket. Minderről talán már kicsit ironikus hangnemben szólt a televízió, riportfilmben örökítve meg a történteket. Hernádi, Siposhegyi, Spiró, őket láthattuk munka közben, Gyurkovics Tibor a bíró szere­pében ügyködött, Tarján Ta­más a szorgalmas ceremónia­mester szerepét töltötte be. Az egészben volt valami karinthy- san játékos, szellemes; valami, ami kissé lerombolta (jól tette) az írás sokszor eltúlzott miszti­kumát, s ugyanakkor azt su­gallta, hogy a művészet, az írásé is, valóban játék, még hogyha az alkotó nyúzott bőr­ben hagyja is ott a kész munkát, miként Spiró György is, aki va­lóban elgyötörtén állt fel papír­jai mellől. Hogy milyen szóra­koztató lesz, ami született, a dráma, azt nem tudhatom. De hogy a versenyről készült hu­moros beszámolón jól szóra­kozhattunk, kétségtelen. Hétköznapi „rondaságok” Szórakozás a médiumok ver­senyében egyre bővül a televí­ziós kínálat - hazai és külföldi csatornák -, a közszolgálati te­levízió a szórakoztatás erősíté­sével igyekszik - úgy tűnik - megőrizni pozícióit a nézők kö­rében. Egyre több a könnyed hangvételű, kellemes időtöltés­nek szánt program: válogatások például régebbi idők humorá­ból, de akad kabaré új tarta­lommal, új köntösben is, új ar­cokkal. Forgács Gábor, akit eleddig egy-egy vaskosabb tré­fában, bohózatba illő jelenet­ben láthattunk, most felcsapott „komoly” műsorgazdának, a Hétköznapi huncutságokban - fékezett habzású tévékabaré - mutatkozott be, a téma pedig­len a környezet. Még ponto­sabban annak védelme, egé­szen pontosan: mennyire nem vagyunk figyelemmel rája, hogy fáradt olaj kerül a folyó­vízbe avagy a termőtalajba, hogy piszkítják a Duna vizét, hogy egyesek felelőtlenül gyúj­togatnak, tarlót, erdőt, egyebet, hogy van kutyaügy, tekintettel az utcák, terek tisztaságára. S a felelősök? Mindig mások, so­hasem az én - netán a szom­széd. Minderről huncutságok címén szólott a sorozatnak in­dult kabaré, de talán inkább rondaságok címszóval kellett volna ellátni, hisz az elrondított környezet és az elrondító pol­gár került tévétükörbe, még ha ez a tükör görbe is, azaz karika- turisztikusan torzít. Azért, hogy még inkább rádöbbentsen a va­lóságra; nem felhőtlen mulat­ságot kínált, a humor mélyén - keserűség. Példaként a savas eső marta esernyő látványa, melynek csak a fémváza ma­radt, amikor professzor Angyal János kinyitja. Milyen vegyes érzelmeket kelt - keserűen édes pillanat. De hát nem is ígér ez a kabaré dúsan habzó humort - kíváncsian várom a folytatást. A művész hallgat Kíváncsiak', lehetünk a foly­tatásra abban a témában is, me­lyet a szegedi stúdió tálált fel a képernyőre: történetesen, mi is lesz a Szolnoki Művésztelep jövője? Bár a riportfilm, „Ä művész hallgat” (hétfőn este a kettesen) érezhetően erre is tö­rekedett, a válaszra a művész­kolónia jelenlegi állapotát tér­képezvén fel, a kérdőjel azon­ban a riport végén is megma­radt. A Látleletben hallhattunk egzisztenciális problémákról - művészek szólaltak meg, a fia­talokat Pogány Gábor, Mikó Diána, az idősebbeket Baranyó Sándor „képviselte”, a vélemé­nyekből bizonyos lappangó, ki nem mondott, nemzedékek kö­zötti feszültség is kitetszett. Szerencsére ilyen irányban nem indult el a riportfilm, mely alighanem csak zsákutcába ve­zetett volna. Helyesen azt ke­reste, ami feltámaszthatná a je­lenleg tetszhalott állapotában lévő művésztelepet. Kicsit el vannak hanyagolva, mondta az utca embere, mikor megkérdez­ték. Nincsenek kiállítások - hangzott el hiányként. Jó lenne egy képtár, ahová sok száz al­kotást állandó közszemlére le­hetne tenni, most (ezt is láthat­tuk) felfüggesztve várakoznak egy raktárban; roskadozik a te­lep egyik épülete, felújításához 30 millió kellene, ennyi nincs rá - tudtuk meg az alpolgár­mester asszony válaszából. Le­galábbis most nincs, talán majd az új városi vezetés... Egy sze­rény alapítvány pedig csak arra jó, hogy tüzet oltson, a legsú­lyosabb pillanatokban adjon segítséget a művészi munká­hoz, de akár a megélhetéshez is. Nyugtalanító gondolatokat ébresztett ez a Magyarország ma sorozatban sugárzott riport­film - fiatal, szolnoki, Szege­den tanuló riportergyakomok, Telek Ágnes bátor vállalko­zása, Sárdi Zsuzsa szerkesztői segédletével - a hagyományos művészteleplét alapkérdéseit feszegette valójában; mi is tart­hatná életben, és kik tarthatnák fenn a művészeti életnek ezt a válságba került intézményét. Nyomasztó gondok a művész­telepen, de alighanem Mikó Diána szavaiban az igazság, aki így fogalmazott: - Remélem, a jövő sok új tavaszt hoz, meg őszt is. Reménykedjünk Mikó Dia­nával. Valkó Mihály Számítástechnikai kiállítás Compfair ’94 Riadó: egy fotót pirosra mázoltak! A sátánizmus nem múló influenza A számítástechnika az inf­rastruktúra kialakításának leg­fontosabb eszköze, amelyet a városirányítási rendszer kiépí­tésében is használni kell - mondta Demszky Gábor, Buda­pest főpolgármestere kedden a Compfair ’94 nemzetközi szá­mítástechnikai kiállítás és szak­vásár megnyitóján, a Kőbányai Vásárvárosban. A rendezvény keddtől öt napon át várja az ér­deklődőket. A hazai számítástechnika fej­lődésére utal, hogy a világpia­con megjelenő szoftverek egy hónapon belül hazánkban is al­kalmazásra kerülnek. Ezt Hegyháti József helyettes ál­lamtitkár mondta a megnyitón, aki az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium képviseletében üdvözölte a megjelenteket. A helyettes államtitkár a hazai Szlovák állameszme - szlo­vák államiság címmel szlovák­magyar történészkonferenciát rendezett kedden Salgótarján­ban Szlovákia Kulturális Inté­zete, a Nógrád Megyei Közgyű­lés és a Palócföld szerkesztő­sége. A zártkörű konferencián hat szlovák s ugyanennyi ma­gyar előadás tekintette át a két ország történetírásában mind­eddig kevéssé kutatott témát. Mint Szarka László, a Ma­gyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézeté­nek munkatársa újságírók kér­désére válaszolva elmondta: nem véletlen, hogy magyar és szlovák történészek együtt fog­lalkoznak a szlovák államiság témájával. A magyar pozitív közgondolkodásban igen jelen­tős szerepet betöltött „keleti Svájc” eszméje - miszerint a felerészben nem magyarok által lakott történelmi Magyarorszá­gon a hat nemzetiség föderatív struktúrát alakított volna ki a maga számára - „visszaköszön” a szlovák államiság gondolatá­nak kezdeményeiben. Mind a számítástechnikai fejlődést il­lusztrálva közölte: tavaly a ha­zai számítástechnika eszközér­téké összességében mintegy 27 százalékkal növekedett. Ez mintegy 60 ezer számítástech­nikai egységet jelent. A fejlő­dést mutatja az is, hogy a számí­tógépek 46 százaléka egyéves­nél nem öregebb. A Magyaror­szágon használt komputerek között pedig növekszik az úgy­nevezett középkategóriás gépek száma. A magyar számítástech­nikai piacon csökken a hardver- eladások és növekszik a szoft­vereladások mennyisége. A Compfair ’94-en 572 kiál­lító vesz részt, 23 országból. Hazánkat mintegy 400 cég kép­viseli. A kiállítási terület nagy­sága megközelíti a 10 ezer négyzetmétert. (MTI) hazai, mind a szlovák történé­szek úgy vélik, időszerű egy re­ális kapcsolattörténet megírása a valóságos folyamatok feltá­rása alapján. Mind a magyar, mind a szlovák történetírás 1989 után hozzálátott a kapcso­latok módszeres felkutatásához, nem kerülve meg ezúttal azokat a problémaköröket sem, ame­lyek a privát emlékezetben konfliktusos képet rajzoltak a magyar-szlovák kapcsolatok­ról. A konferencián elhangzotta­kat - hasonlóan a két éve Balas­sagyarmaton megrendezett szlovák-magyar történészkon­ferenciához - írásban is kiadják, forrásanyagul szánva a téma­körben folytatott további kuta­tások számára. Az előadásokat még ezt megelőzően közzéte­szik a Palóoföld decemberi számában. A rendezők szán­déka szerint a következőkben is rendszeresen - a kutatási ered­mények által indokolt gyakori­sággal - megrendezik Nógrád megyében a szlovák-magyar történészkonferenciát. (MTI) A Journal für die Frau című német magazinban egy kétség- beesett édesanya számolt be ar­ról, hogy tizenöt éves fia hirte­len megváltozott: az utóbbi idő­ben egyre zárkózottabb lett, be­húzódik a szobájába, máskor meg szó nélkül eltűnik otthon­ról. Egyszer sápadtan és sörsza- gúan állított be, majd közölte, hogy „győz a rossz”. Kiderült az is, hogy temetőkben kószál. Aztán az anyja gyertyákra és egy fotóra bukkant: a szomszéd fiúról készült felvétel pirosra volt mázolva. Miért? A szomszéd srác egy sátánista csoport tagja volt. Részt vett a fekete miséken, ám egy idő múlva megelégelte a dolgot, hogy éjszakánként te­metőkben grasszáltak: fellázadt, amikor egy döglött macskát akartak felboncolni az egyik sír fölött. Otthon aztán kipakolt, és elmesélte, hogy például poha­rakat próbáltak táncoltatni be­tűkkel teleragasztott asztalon, s így akartak üzeneteket kapni a túlvilágról. A pirosra mázolt kép pedig azt jelentette: vért csepegtettek a fotóra, mert a fiú meghalt a csoport számára. Végül a két szomszédos csa­ládban összefogtak a szülők, s egy „szeánszon” meglepték a sátánista gyerekeket, akik ép­pen egy faasztal fölött vérrel összekent nyulat tartottak a ke­zükben. Mindenhol gyertyák égtek, a földön szerteszét sö­rösüvegek hevertek. Mindez egy gyárépületben történt, teli­holdas éjszakán. Földöntúli erők után kutattak. A német magazinban meg­kérdezték a freiburgi egyetem A versenydíjas fiatal zene­művészeket bemutató Cres­cendo fesztivál programja októ­beri2^én~kezdődik a Régi Ze­neakadémián. Á négy hangversenyből álló sorozat nyitóestjén Megyesi Schwartz Lúcia és Szántó And­rea énekeseket hallhatják a szakemberek és az érdeklődő közönség. Ábrahám Márta he­pszichológia intézetének pro­fesszorát, mi a véleménye az okkultizmusról, a sátánizmus­ról, a fekete mágiáról. Dr. J. Mischo válasza főként azért ér­demel figyelmet, mert nem egy­szerűen csak elítél: felhívja a fi­gyelmet arra, hogy a fiatalok nemcsak kalandokra vágynak, hanem olyan kérdésekre is fe­leletet várnak, mint az, hogy ki vagyok én, mire vagyok képes, mit akarok. Elsősorban mégis a kíváncsi­ság, a csoportos kalandélmény, gyakran pedig a félelem élve­zete hajtja őket, mint néhány veszélyes sportágnál. Ebben a viselkedésben meglepően ritka a felnőttek világa elleni tiltako­zás. Sokkal inkább általános el­bizonytalanodásról van szó: úgy érzik, nem kapnak elegendő támogatást különféle problé­máik megoldásához a szülőktől és az iskoláktól. A legfontosabb mindenesetre az, hogy ha egy gyerek sátánista csoportba ke­veredik, az nem olyan, mint a múló influenza. Mert lehet ugyan, hogy időben elmúlik a kíváncsiság, mint például az említett fiú esetében, akinek a fotóját vérrel kenték be a töb­biek. De korántsem biztos, hogy nincs folytatás, és a vér csak a fényképen marad.... Ezért lehet a szó legszoro­sabb értelmében életfontosságú az, hogy a szülők figyeljenek a gyerekekre, hallgassák őket mindig végig, vegyék komo­lyan őket, s ne habozzanak pszichológushoz fordulni, ha válságos helyzetbe kerülnek! Eszéki Erzsébet Ferenczy Europress gedűművész, Bruno Grossi fu­volaművész és Pólus László gordonkaművész 13-án, Götz Nándor klarinétművész és Mó­réi Tamás gordonkaművész 15-én mutatkozik be. A záró­koncerten Bodoky Gergely fu­volaművész és Sütő Gergely klarinétművész játszik. A hang­versenyekre a belépés ingyenes. (MTI) Szlovák-magyar történészkonferencia Crescendo fesztivál Ahogy én láttam Amerikát (1.) Washington, az Egyesült Államok fővárosa Útban Amerika felé, ülök a Malév legújabb Boeing B 767-200 ER típusú repülőgé­pén. Az Atlanti-óceán felett re­pülünk. Az utaskabinban elhe­lyezett számítógép folyamato­san közli a legfontosabb adato­kat (magasság 11 300 méter, sebesség 985 kilométer, a kive­tített térképen lévő kis repülő­gép folyamatosan mutatja a gép helyzetét az óceán felett). Felet­tünk a kék égbolt, a vakító nap­fény, alattunk a hullámzó végte­len víztükör. A több mint nyolcórás repülőút alatt van idő az elmélkedésre. Gondolataim a végletekbe cikáznak. Minduntalan felmerül ben­nem gyermekkorom emlékké­pei közül az a dallam, amikor a pesti rokon gyerekek mindunta­lan dalolták az akkoriban diva­tos slágert: „Amerika csodála­tos világ, csak tebenned virul a boldogság ...” Már akkor felöt­lött bennem, hogy mi lenne, ha egyszer én is eljutnék Ameri-' kába. Mindez azonban évtize­deken keresztül csupán alkalmi álomként merült fel bennem. És most, nyugdíjasként még­iscsak útban vagyok az ígéret földje felé. Mivel is foglalkoz­nék mással a hosszú repülőút alatt, mint türelmetlenül válto­gatom a fülhallgatóra biztosított tizenkét magnócsatoma gomb­jait, a magyar nótáktól kezdve a legújabb slágereken keresztül az operákig. Közben olvasga­tom az Amerikáról szóló úti­könyvet, amerikai üzletember idézeteit. Többek között megragadja a figyememet egy amerikai üzlet­ember idézete: „Amerika cso­dálatos hely, ahol érdemes élni. Nem tökéletes ország, de a lé­tező legjobb, és a miénk, azért legyünk rá büszkék, és dolgoz­zunk, hogy jobbá tegyük.” Majd később - Amerika tör­ténetének olvasása közben - az 1776. július 4-én kihirdetett Függetlenségi Nyilatkozat alapgondolata maradt meg ben­nem, mely azt az eltökéltséget vallja, hogy „az élethez, a sza­badsághoz és a boldoság eléré­séhez fűződő jogok” minden ál­lampolgárra egyformán vonat­koznak. A kis történelmi vissza­tekintés az óriási küzdelmet, harcot, a kitartó munkát tükrözi. Ahogy a leírottakon eltöp­rengtem, megérkeztünk álmaim csodálatos világának forgata­gába, New Yorkba. Aki nem látja e várost, az nem ismerheti Amerikát, mondják. A mintegy nyolcmilliós város forgataga va­lóban lenyűgöző. Ami szá­momra meghökkentő volt: az óriási méretek. A nagyobbnál nagyobb Chevroletek nyolc-tíz sávban hömpölygő sokasága, Manhattan felhőkarcolóinak tömege. Ez teljesen megzavarta az alföldi városhoz szokott szemem és gondolkodásom. Aztán a nyolc napig tartó amerikai tartózkodás szinte egybefolyt. Éjszakánként négy-öt órás alváson túlme­nően, kora reggeltől éjfélig mindig az utcán voltam, hogy minél több látványban legyen részem. New York, Niagara Falls, Toronto, Washington, Philadelphia mind-mind egy kü­lön világ. Nehéz eldönteni, hogy mire próbálja az ember összpontosítani a figyelmét. Mégis kiemelek néhányat. Igen sok időbe került, amíg az ENSZ-székházba bekerülhet­tem, és idegenvezető segítségé­vel összejárhattam a televízió által mindenki előtt jól ismert tanácskozótermeket, ahol az egyes államok által adományo­zott émléktárgyak voltak elhe­lyezve. Szinte futólépésben jár­tam össze a város múzeumainak - értékesebbnél értékesebb - kiállításait. A Niagara-vízesés csodálatos látványát igen sokan próbálták már leírni. De mindez csak ak­kor igazi, ha látja az ember. Si­került bepillantást nyerni Ka­nada egyes területeibe. Ezek közül Toronto látképe ragadott meg a leginkább. Aztán Pennsylvánián keresz­tül következett Washington. Az először érkező látogatónak csa­lódást okoz New York után. Először is, itt nincsenek felhőr- karcolók. A Capitoliumnál ma­gasabb épület nem épülhet. Washington az Egyesült Álla­mok fővárosa. Középpontjában a kormányzás igen jól megter­vezett, csodálatos épülettömbb- jei láthatók. Középpontban már a mindenki által ismert, monu­mentális Capitoliummal. A Fe­hér Ház valójában csalódást okoz egyszerűségével és kicsi­ségével egyaránt. Nagy, szépen gondozott kert ragadja meg a lá­togató figyelmét. Énnek elle­nére egész nap óriási a tömeg a kerítés körül. Ottlétem alkal­mával, a kertbe lezuhant kisgép okozta a nagy érdeklődést. Ä város központjától néhány száz méterre, a városnak különösebb jellegzetessége nincs. A kor­mánytisztviselők, a polgárság a város környéki lakótelepeken élnek, családi házakban. A vá­rosközpont körüli lakónegye­dekben élő bérlők főleg az al­sóbb rétegekből, többnyire el­különülve kerülnek ki. A mi szállodánk a kínai negyedben volt. Washingtonban is igyekez­tem megnézni a nevezetessége­ket. Lenyűgözőek a Capitolium helyiségei, a kupolacsarnok, a tanácskozótermek. Itt van elhe­lyezve Kossuth Lajos szobra is, amit néhány évvel ezelőtt állí­tottak fel. Órákat álltam sorba, hogy- a Fehér Ház néhány szo­báját megnézhessem. Lenyűgö­zött az arlingtoni katonai temető egyszerűsége, a John Kennedy, a Robert Kennedy és - a nem­régen elhunyt és a férje mellé temetett - John Kennedy né sír­emlékeinek puritán egyszerű­sége. Ugyancsak egyszerű a vi­etnami háborúban elesett ame­rikai katonák emlékhelye - öt­vennyolcezer elesett katona ne­vének feltüntetésével. A továb­biakban a rendelkezésemre álló időn belül futólépésben róttam a hatalmas múzeumok látvány­ban gazdag sokaságát (Űrhajó­zási, Szépművészeti, Termé­szettudományi, Történelmi és Technológiai Múzeum stb.). (Folytatjuk) Dr. Dajka Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents