Új Néplap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-28 / 228. szám
1994. szeptember 28., szerda Tükör 5 Mutassunk mi is egymásra Minél nemesebb egy növény, annál több védelmet, ápolást, gondozást igényel és érdemel. A homo sapiens kertjében a legszebb, legértékesebb rózsaszál a tudomány. Nekünk, magyaroknak nincs sok pénzünk, amit a tudományra költhetnénk, pedig ez a befektetés kamatozna legjobban. Ám szervezéssel, törődéssel sokat tehetünk érte. Valahol láttam egy fölmérést: melyik ország adta a legtöbb tehetséges embert a világnak? Á franciák álltak az első helyen, de mi magyarok is nagyon előkelő helyet foglaltunk el a sorban. Szervezéssel, odafigyeléssel mi a megyénkben is sokai tehetünk a tudományért. Általában a tudósok elfogultak saját tudományuk iránt. A másik jó, amit a Megyei Tudományos Testület megalakulásában látok - egymás megismerése. Egymásban az érték, a tudományos munka felismerése, a mások munkájának megismerése. Valamit a művészektől megtanulhatunk! A pódiumon egymásra mutatnak, egymás felkészültségét méltatják ezzel. Mutassunk mi is egymásra. Szalay Pál A tévé képernyője előtt Nem tudom, mit is jelent a közszolgálatiság, miről oly sok szó esik szakmai körökben. Gyanítom, azok sem igazán vannak tisztában a fogalommal, akik nap mint nap nyilatkoznak, beszélnek róla; legutóbb a Duna TV egyik vitaműsorában derült ki, ahol ugyancsak a közszolgálatiság került terítékre, hogy a vitatkozó felek sem tudták meghatározni lényegét, mely - úgy tűnik - bonyolult és összetett. De arról meg vagyok győződve, hogy a közt, a nézőt egyáltalán nem szolgálhatja az afféle tévéfilm, mellesleg angol gyártmányú, mint a vasárnap esti szömyülmény, a Megérzés, mely ravasz módon bár, dramaturgiai ügyeskedéssel a szadizmust „lobogtatta meg” a képernyőn. Nem a hullák miatt, hanem főleg annak az őrült orvosnak a szerepeltetése, aki hivatásával ellentétben mások életére tör, döntő pillanatokban előrántván zsebéből a gyilkos szikét, mely élesebb minden pengénél - ez hatott irtózta- tóan. Ez az alak, ez a rettenetes figura refrénszerűen bukkant elő, a különben is állandó szorongásra, szoronga- tásra építő televíziós munkában, mely még a józan, nyugodt, biztos idegzetű nézőt is oly módon kavarhatta fel, hogy akár álmában is visszakísértethetett a fehér köpenyes szörny. Az erőszak, azaz a mások kínzásában örömét lelő magatartás, a szadizmus „népszerűsítése” bármilyen formában történjék is, netán szórakoztatásra szánják - a lélekrombolás nem tartozhat egy valóban közszolgálati televízió programjába. Különösen nem este nyolc után, a leglátogatottabb műsoridőben, amikor a felnőttek, a nagyok mellett a kicsik vagy a kisebbek is ott csücsülhetnek még a készülékek előtt. Ki a gyilkos? Láthattunk egyébként a napokban bűnügyi tévéjátékot hazai termésből is, szerda este, a Hámori Tibor színjátékából készült A gyilkos én vagyok címmel sugározta a televízió az egyesen. Ismerős alaphelyzet, egy társaságban váratlanul, sötétben meggyilkolnak valakit, majd megindul a keresés: vajon ki is követhette el a jelenlévők közül a gyilkosságot. Ismerhetjük Agatha Christie szellemes krimijeiből is e tipikus bűnügyi szituációt, ám a szerző ezúttal csavarint egyet az ismerős történeten, itt merész fordulattal a társaság minden tagja igyekszik magára vállalni a gyilkos cselekedetet - egy nagyobb jutalom reményében. Ügyes színműírói fogás, sajnos részleteiben, kidolgozásában már kevésbé ötletes és érdekes. Itt épp az hiányzik, ami az effajta történetek sava-borsát adná: a szellemi izgalom. Izgalmat legfeljebb az kelthetett, hogy játék közben egy hatalmas ventilátor lapátjai szelik a levegőt és szeletelik fel a képernyőt mozgásukkal, így teremtvén valamiféle izgalmat az egyébként nyugis cselekményben. Drága műfaj a televízió - halljuk gyakorta -, ám a legdrágább akkor, ha nem születik érték általa. Akkor egyenesen kidobott pénz. A televízió becsületére legyen mondva, a nem „túlságosan” értékes tévéjátékot nem fő műsoridőben kínálta nézőinek - érthetően. Ellenpontok De érthető-e, hogy egyik újdonságát, egy most induló vitaműsorát, az Ellenpontokat is eldugta az éjszakai programok sorába: éjféli műsor lett belőle. Sőt, csaknem belenyú- lott a hajnalba, hisz amikor e sorok írója elcsüggedve az álmosságtól elcsavarta készüléke gombját (elnézést a kissé személyesebb hangért) egy óra előtt néhány perccel, s kinézett a környék házainak ablakaira, melyek szemüket mind lehunyták - sehol világosság, sem a jól ismert kékes fény -, még tartott az eszmecsere, szakemberek gondolat- cseréje egy igen izgalmas témában: joga van-e az állampolgárnak marihuánát fogyasztani - így tömören fogalmazva -, ha erre van kedve; miért tiltott a „fű”, amikor az alkohol épp oly veszélyes az emberi szervezetre, mértéktelen mennyiségben pedig még veszélyesebb is, mint a „természet ajándéka” (így nevezte egyik élvezője), a vadkenderből származó, gyenge hatású kábítószer. Megsérülhet-e a személyiség joga, ha az állam a maga törvényes eszközeivel, netán tiltással beleszól az eféle élvezetek folyamatába. - Szabad-e felszabadítani az ilyen szerek fogyasztását? Elmondta véleményét az alkotmányjogász, az orvos, pszichológus, sőt egy középiskolai tanár is kifejtette, aki szerint a drog, még a lágy is, akár a marihuána, hihetetlen veszélyekkel jár: út a keményebb fajtáihoz. Ugyanakkor az egyik fogyasztó arról vallott, hogy a szer hatására miként változott meg személyisége, elhagyta az italt, másképp látta, kiegyensúlyozottadban a világot. Ellenpontok - vélemények pró és kontra. Valójában azonban igazi vita nem bon- takoztot ki a tárgyban, érezhetően bénította a vélemények szabadabb, nyíltabb megjelenését az a szorongás, mely mindkét felet, a támadókat és védőket egyaránt eltöltötte. A műsorvezető Vészi János is kereste olykor a megfelelő szavakat, attól tartván, hogy netán érzékenységeket sért. Kényes a téma, el is hangzott, s talán már azzal is ártani lehet, hogy ekkora képernyő-nyilvánosságot kap - vélte az egyik vitapartner. Ami mégis „kikristályosodott” az úgynevezett fű témájában, melyben láthatóan a szakma is tanácstalan, s a jog sem igen tud mit kezdeni vele, az pedig az, hogy ki-ki maga döntheti el egyelőre, mi jó, mi nem jó szervezetének, miként kívánja kúrálni beteg közérzetét, lelkiállapotát. Végül is talán szerencsés, hogy erre így a televízióban csak akkor kerülhetett már sor, amikor az esetleges fogyasztók, főképp a fiatalok az igazak álmát aludták. Valkó Mihály Ahol máshogy mérik a szabadságot Korábban - női börtöne mellett - javító-nevelő, zárt intézetéről is ismert volt Kalocsa. Mára nemcsak nevében humanizálódott gyermekotthonra ez a nehéz fiúkat befogadó intézmény, de a zsúfoltság is mérséklődött. 320 helyett 160 összegubancolódott életű 10-18 év közötti kis- és nagykamasz tölt itt olykor hosszú éveket, fejezi be a nyolc általánost, az igyekvőbbek pedig ezt követően egy-egy szakma alapjaival is megismerkednek. A Népjóléti Minisztérium gyermekvédelmi főosztályának fenntartásában a kalocsaihoz hasonló gyermekotthon a fiúk részére Zalaegerszegen, míg a lányok számára Esztergomban és Debrecenben működik. Ezeknél egy fokkal szigorúbb, zártabb intézetek a budapesti Szőlő utcai, a rákospalotai és az aszódi. Kalocsára ’91. február óta huszonhat Jász-Nagykun-Szol- nok megyei fiú nyert „beutalást” a gyermek- és ifjúságvédő intézet (gyivi) gyámkodása révén. Jelenleg tizenketten élnek itt megyénkből. Közülük négyen a Homoki Általános Iskola és Diákotthon lakói voltak előzőleg, ahonnan Kókai Nagy István igazgatóval és Mihályi János utógondozóval látogattuk meg e kisiklott életű, „nehéz fiúkat”. András Miklós: Egyik gondunk, hogy nincs udvarunk Az egykori jezsuita oktatórend vastag falú épületének széles folyosóján András Miklós igazgató jön elénk.- Jóllehet, kicsit riasztó az ablakokon a rács - mondja mindjárt beszélgetésünk elején -, ám e nélkül is magán viselné a négyszög alakú, város- központban lévő zárt rendszerű épület a korabeli merev nevelési rendszer nyomait. A legnagyobb baj, hogy a betonozott belső udvar sem használható semmire, mivel közepén vannak leásva azok az olajtartályok, amelyekből a kazánházat tápláljuk fűtőanyaggal. Az udvar hiánya azért gond, mert a lelkileg, idegrendszerileg sérülten idekerülő gyerekeknek nagyon nagy mozgásigényük van. S rendelkezünk ugyan sportteleppel, kerttel, de ahhoz ki kell menni a város szélére.- Igazgató úr! És ahhoz mit kell elkövetni, hogy idekerüljön valaki Kalocsára?- Olyan intézeti és állami nevelt kiskorú fiúk kerülnek ide, akiknek súlyos magatartási, személyiségfejlődési zavaraik vannak. Elhanyagolt gyerekek ők értelmileg, lelkileg. Túl a magatartási problémákon, ki- sebb-nagyobb bűncselekményben már részt vettek. Egyrészt büntetés, ítélkezés előtt állnak, másrészt ha 14 év alattiak, nem büntethetők. Ilyenkor a nevelésükre vállalkozunk. Nem köny- nyű ez, mert nagyon sokféle problémával kell foglalkoznunk. Más és más indíték miatt kerülnek ide, de leginkább a családra vezethető vissza a körükben kialakuló deviancia. Legfőbb célunk az egyéni nevelés, fejlesztés. Iskolai elmaradásuk óriási. Harminc százalékuk értelmi fogyatékos, ezért az általános iskolai képzés mellett eltérő tantervű, úgynevezett kisegítő oktatást is szervezünk, illetve a korosabb gyerekeknek dolgozók általános iskoláját.- Mindehhez, gondolom, nem kevés pedagógus kell.- Otven pedagógus kolléga dolgozik itt. Ami nem szerencsés, igen nagy a fluktuáció. Vannak normál és gyógypedagógusok, részfoglalkozásban két pszichológus és egy pszichiáter-orvos, közművelődési tanár, aki a szabadidős programokat szervezi, egészségügyi szakoktató. Legtöbben általános iskolai tanítók, tanárok.- Az átlagosnál problémásabb gyerekekről lévén szó, érthető módon zártabb ez az intézmény a többinél. Miben nyilvánul ez meg?- Nyitott szisztéma szerint nevelünk, bár sajátos házirendünk van. A gyerekeket nem zárjuk be, de megszabjuk, mikor mehetnek kimenőre. Szorosabb a felügyelet, ugyanakkor a szabadidejüket maximálisan igyekszünk szervezni. A belső házirendünk picit merevebb mint máshol, de semmiféleképpen sem durva. Emberi léptékű, amely a gyerekek életkorát is figyelembe veszi.- Meddig maradhatnak itt a fiatalok?- Amíg el nem érik a nagykorúságot, illetve ezen túl, a tanulmányaik befejezéséig. Van szakmai képzésünk is, például hegesztő, kőműves, festő-má- zoló. Mindettől függetlenül 2-3 évnél tovább nem kívánatos az ilyen jellegű zárt közösségben való tartás. A fiatalokat a gyermekvédőktől kapjuk, oda is adjuk vissza. Amíg itt vannak, ellátjuk képviseletüket, pártfogói felügyeletüket. A távozásukat persze önhatalmúlag is szervezik a Kalocsára beutaltak. Utal erre az igazgató is, amikor megemlíti, nagyon sok a szökés, a „leléce- lés”. Kimenőt kapnak, nem jönnek vissza. A közelmúltban fordult elő: az egyik beköltöző olyannyira nem tudott megszokni, hogy a második emeleti ablakrácson kibújva, az esőcsatornán mászott le, életveszélyes módot választva a szökéshez. Bayer Józsefnek, az intézet utógondozójának is van erre vonatkozó statisztikája. Citálja is, fellapozva a nyilvántartását:- A ’93. decemberi állapot szerint a 149 fiú közül addig 75 próbálkozott szökéssel. Ki egyszer — huszonnyolcán -, ki többször. Olyan is volt, aki túl volt ekkor már a tizenegyedik (!) kísérletén. Vannak aztán akik tartósan szökésben vannak. A rendőrség segítségével való begyűjtésüket időről időre szorgalmazza -az intézet. A törökszentmiklósi László például július 7-én, a portás éberségét kijátszva távozott. Kérésemre az utógondozó külön-külön is bemutatja a megyénkből jött fiúkat: a tiszaföldvári Tibor, a szolnoki János előzetes letartóztatásban van. Ricsit, aki Kalocsán tanult meg írni-olvasni, a földvári nagyapja jövedelemkiegészítésre használta. Hol ezt, hol azt tulajdoníttatva el vele. A kis legénynek óriási tehetsége van a birkózáshoz. A szököttek közé tették, köröztetik, mert börtönviselt édesanyja otthon Bayer József: A megfelelő nevelés nemzetmentö erő lehet tartja erőszakkal. Feri otthon volt nyáron Jászberényben a nevelőszüleinél, de rendőrségi ügybe keveredett, most fogják kihallgatni. A tiszabői Jenő ké- pezhetetlen és kiszámíthatatlan magatartásé. Órát rabolt, szökésben van, az ő begyűjtését is szorgalmazzák. És így tovább. Kicsöngetnek a délelőtti harmadik óráról. Elindulok a fiúkhoz beszélgetni. Az egyik teremből gondterhelt arcú tanárnő lép ki. Nehéz volt? - kérdezem. Nagyon - feleli -, pedig most csak egy tanuló volt bent. Harmincegy éve csinálom, de egyszerűen nincs módszerem. Egyáltalán nem akar tanulni. Égy másik osztályban mintegy húszán wannak. Négyen megyénkbeli fiúk. A többiek is körénk gyűlnek. Természetes kíváncsisággal nézegetik a kintről jött embert, a riportermagnót, a fényképezőgépet. Éles, értelmes, kissé megfáradt tekintetek.- Hová való vagy? István: - Törökszentmiklósi.- Hol éltél Kalocsa előtt?- Otthon, a gyiviben, Tisza- kürtön. aztán kerültem ide három éve.- Mi volt az oka?- Bűncselekmény.- Ez elég tág fogalom.- Lopás, betörés - mondja halkan.- Egyszeri dolog volt?- Többszöri.- Hogy érzed itt magad?- Nem jól.- Erről ti is tehettek, hogy itt vagytok, ugye? - nézek a többiekre is.- Persze, persze - szólnak többen. A jászszentandrási Feri any- nyit tud a szüleiről, hogy élnek. Hároméves korától ez év januárig nevelőszülőknél neveledett. Neki is, mint a többieknek, felbillent az élete.- Miért kerültél ide?- Lopás. Csak. Feltörés, ilyesmi, nincs.'- Édesség volt?- Az is. Cigi, rágó.- Szeretnél elkerülni innen?- Igen, haza. A testvéreimhez. Tamáshoz, Józsihoz. Van, aki terveket sző, mint Tamás:- Jászberényben születtem, ott laktak a szüleim. Családi körülményeim miatt bekerültem ötévesen a szolnoki gyermekvárosba. 16 éves koromig ott nevelkedtem. A magaviseletem és iskolakerülés miatt kerültem Kalocsára. 17 évesen megyek majd haza, a hároméves szakképzőben fogok tanulni. Ennek már el van rendezve az útja. Kőműves szeretnék lenni. A szüléimhez csak félévente, évente megyek haza. Nem igazán érzem jól magam otthon.- Tamás! Te milyennek ismered magad?- Nem tudom. Változó.- Itt is voltak „dolgaid” ?- Nem. Ha rosszat csinálunk, korlátozzák a szabadságunkat meg bármit. Ha nehéz is, próbáljuk a legjobbat eljátszani.- Kaptok kimenőt?- Ez elsősorban rajtunk múlik. A tanulmányi eredményen és a viselkedésen.- A városba is kimehettek?- Este nem. Délután háromtól ötig, egy héten háromszor. Attól függ, ki hogy viselkedik. Eltelt egy hét, hogy Kalocsán jártam. Leginkább Feri szűkre szabott, lakonikus tőmondatai érintettek meg. Valósággal belém égtek olyan minden mindegy válaszai.- Hogy érzed itt magad?- Megvagyok.- Jobb is lehetne a közérzeted?- Igen.- Mióta vagy itt?- Most lesz három éve.- Ha kikerülsz, hogy képzeled el?- Lerakom a festőt.- Szolnok megyébe visszajössz?- Igen.- Miért kerültél ide? Meg akarod mondani?- Nem.- Van itt jó dolog?- Kimegyünk a pályára, focizunk. Ezek. A lélek rácsai előttem e beszélgetésekkel kicsit széttöredeztek. Mit is üzenhetnék még Kalocsára így utólag? Higgyétek el fiúk: nem mindegy. Összegubancolódott életű Szolnok megyei „nehéz fiúk” Kalocsán. Nem könnyű a visszavezető út, de nem is lehetetlen. A kalocsai gyermekotthon. A társadalom gondoskodásából főállású pszichológusra, logopédusra még mindig nem futja. Kép és szöveg: Simon Cs. József
