Új Néplap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-10 / 213. szám
8 Kulturális panoráma 1994. szeptember 10., szombat Hús-vér szereposztásban A Flintstone família a mozikban Időben reagáltak a megváltozott körülményekre Kettős évforduló előtt az örsi iskola Felvételeinken: a speciális szakiskola másodikosai terítenek, illeve főznek, az elsősök az új varrógépekkel ismerkednek, középen pedig az új kezelőműhely látható, ahol jövő szeptemberben kezdődik az oktatás. (Fotó: Korényi Éva) Akiket eddig csak rajzfilmből ismertünk, és meg is kedveltünk, a Flintstone család most hús-vér szereposztásban jelenik meg celluloidszalagon szeptember közepétől a mozikban. Az idő, a cselekmény ideje persze marad, az újkőkorszak az időszámítás előtti kétmilliomodik esztendő, a színhely pedig a dicső Kőlapály városka, ahol bütyökindítós lábjárgányok róják a poros utakat, sárkányfarkú daruk vájják a bányában a sziklákat, a konyhák zömét disznó- szaurusz bendőtartályos szemétemésztővei szerelték fel. Felhangzik majd a filmen a jól ismert subi-dubi-duu kiáltás is, ahogy a film alapjául szolgáló, eredeti műből megismerhettük. Brian Levant, aki az Egy úr az űrből című sorozatot is rendezte, arra törekedett, bevallása szerint, hogy minden a leghívebben legyen bemutatva az eredeti szelleméhez és hangvételéhez. „Amikor a nézők olyan filmre mennek el - véli -, amely egy korábbi másik filmre épül, vannak elemek, amelyeket szívesen látna újra az előző verzióból. Flallani akarják Frédi subi-dubi-duu-ját, Vilma és Irma vihogását meg Dínó lihe- gését, amikor az éjjel hazalopakodó Frédi elé lohol, hallani akarják, ahogy Frédi nyekkenve hanyatt zuhan, s Dínó boldogan nyaldossa a képét.” Nos, mindez benne is van a ’93-ban készült Flintstone családban, egy rájuk jellemző törFrédi: John Goodman ifi -<;> ténetben - megspékelve azt modem beütésű humorral. Nem kis gondot okozott az egyes elemek elkészítése: eldönteni, hogy miként is nézzen ki egy bütyökindítós önhajtó járgány a valóságban, vagy például milyen is legyen egy történelem előtti fogkefe. Ami pedig a film filozófiáját illeti: a Flintstone házaspár tipikus amerikai páros, erre épül a mondandó, hisznek a családban, kényelmesebbé akarják tenni az életüket, a barátaik és a gyerekeik életét is. Frédi figuráját John Goodman alakítja, Hollywood egyik legsokoldalúbb színésze, többször jelölték a kiváló színészi teljesítményért járó Arany Globus Díjra. A címben szereplő állítást - mármint hogy kettős évforduló előtt áll a tiszaörsi iskola - azonnal meg is lehet „fejelni”, hiszen amellett, hogy az első írásos emlékek először 1746-ban tesznek említést az örsi református iskoláról, mely száz éve költözött mostani helyére, az is igaz, hogy 1984-ben jött létre az AMSZK (Általános Művelődési és Szabadidő Központ). Hajnal Imre, az iskola igazgatója tanévnyitó beszédében is utalt erre a „történelmi” eseményre. Említette, hogy az iskola egyik szárnyában az eredeti ajtók százéves „kalincsait” még az udvaron gyülekező gyerekek dédijeinek, ükszüleinek kellett lenyomni ahhoz, hogy birtokosai legyenek az ábécé rejtelmeinek. Az intézmény vezetője éves útravaló- jában emellett nagyon fontos dolgokról szólt még. A rendszerváltás időszakában eléggé „kihegyezett’’ téma volt a faluban az iskola tevékenysége. A különböző fórumokon felszólalók közül többen megkérdőjelezték az ott folyó oktatási munka színvonalát, minőségét: a viszonylag jó tanulmányi eredménnyel innen kikerülő gyerekek többsége a környező középfokú tanintézetekben megmérettetett és könnyűnek találtatott, azoknak a gyerekeknek, akiknek még esélye sem adatott meg, hogy középiskolában mélyítsék tovább ismereteiket, Őrsön nagyon is beszűkült a világ. Hiába tanultak szakmát, ha a szakmunkásképzést igazoló papírjaikkal nem tudtak mit kezdeni az ország azon körzetében, ahol munkahelyek hiányában a munkanélküliség már-már eléri a 70 százalékot. Az iskolavezetést elsősorban ez motiválta a tanulmányi koncepció részletes kimunkálásában, hogy valóban gondozzák a tehetségesebb falusi gyerekeket. Tettek arról, hogy a nyelvtanároknak legalább olyan vonzó legyen a Hortobágy-szél, mint a város. Tettek azért. Hogy fedél legyen az itteni pedagóguséletet vállalók feje felett. Egyszóval az értelmiségi léthez alkalmazkodó körülményeket biztosították számukra, mert remélték, hogy ebből hosszú távon a falusiak is profitálni tudnak. Hosszú lesz még ez az út, amire léptek, de az eredmények már érezhetők. Ma már nem csillognak-villognak úgy a végbizonyítványok, mint korábban, de azt, hogy az érdemjegyek reálisan igyekeznek visszaadni a munkatartalmat, azt talán legjobban a füredi gimnázium és szakközépiskola, valamint ugyancsak az ottani szakmunkásképző iskola nevelői igazolhatnák: tény, hogy az örsi gyerekek nem csak a felvételin, de a későbbi években is a legjobbak közé tartoznak ott. Ez volt az egyik célja a képviselő-testület által 1992. június 30-án elfogadott speciális szakiskola beindításával kapcsolatos terveknek. Pontosabban ez volt a „nyolcéves képzés” alapjaira építkező „A” változat, ami 1992. szeptember 1. óta, az útkeresés szabvány botladozásait kivéve eredményesen működik. Erre építették ki a „B” variánst, mely 1-8. osztályig megegyezik az előzővel, ami azonban a későbbiekben (9-10. osztály) speciálisan örsivé válik, de mindemellett túlzás nélkül példa értékű lehet hasonló települések számára is. Túl hivatalosan hangzana, ha úgy fogalmaznánk, hogy az akut helyi társadalmi, szociális problémák kezelésére állt csatasorba ezzel a „B” változattal az örsi pedagógustársadalom. Ám az igaz, hogy a speciális szakiskolának ebben a formájában tanulók vizsgát tehetnek majd gépírásból, szabás-varrásból, kertészeti, gombászati, állattenyésztési, fa- és fémipari alapismeretekből, felkészülhetnek a háztartás vezetésére, családellátó és szülői szerepek betöltésére, megfelelő alapokat ahhoz, hogy vendéglátó és -fogadó szakterületen, alapfokú nyelvismerettel további lehetőségekhez jussanak. Mi ebben a példa értékű? Az 1700 fős kis falu 804 munkaképes lakosának alig több mint 10 százaléka mondhatja el magáról, hogy hó elején fizetést vihet haza családjának a munkahelyéről. Itt szerepe lehet a jövőben - sajnos nem sok jel mutat arra, hogy ez a szomorú állapot hamarosan változni fog - a program azon részének, mely a család körüli teendőket valóban hasznosítható módon igyekszik okítani. A falucska kedvező adottságai- jól haznosítható gyógyvíz, a Tisza-tó és a Hortobágy közelsége - a falusi turizmus jövőjébe vetett hitet erősítik. A kárpótlás eredményeként már több mint kétszázan a földben és az állattartásban keresik a boldogulást. Az ő utánpótlásuk lehetnének az iskolában tanuló kisgazdászok, akik a háromhektáros tangazdaságban igazi farmerekké válhatnak, a hamarosan átadásra kerülő tanműhelyben pedig fúrhatnak-faraghatnak, kiismerhetik a mezőgazdasági gépek összes csínját-bínját. Ez még egyelőre terv, hiszen a pályázatokkal jól sáfárkodó iskola éppen augusztus 27-i pecséttel igényelt - a megyei decentralizált szakképzési alapból- 2,2 millió forintot a befejezéshez. A lányok azonban már 1993. szeptember 1-jétől tízosztályos rendszerben tanulják a profi házvezetés fortélyait, olyan profi „szuperháztartásban”, amelynek kialakításához az iskola volt diákjai - akiket a világ más tájaira vetett a sors - is hozzájárultak. Marosi Imre, aki jelenleg Bécsben tanít, nemcsak készpénzt, hanem 3 varrógépet is ajándékozott a szeretett földijeinek, dr. Kovács Béla a világhírű amerikai tudós és Fülöp Mihály kanadai vállalkozó pedig pénzalapítvánnyal igyekszik segíteni a jövő nemzedékét. És itt még nem ér véget a sor. A specializáció további jele, hogy a füredi zeneiskola ’86-tól itt működő fióktagozata 1993 szeptemberétől már önállóan örsi. Mielőtt azonban túl szép lenne a menyasszony, itt azzal ér véget az írás, hogy e sorok írója ottjártakor érezte - bár igyekeztek ezt éreztetni is vele -, hogy az illetékesek tudják a faluban: ez még csak az út kezdete, mely úton csak az apró, megfontolt lépések taktikájával lehet előrejutni, eredményeket elérni. Tudják azt, hogy terveik tartalommal való megtöltéséről majd az a 20 kisdiák lesz igazán hivatott nyilatkozni, aki már XXI. században fog ballagni. Ha boldog felnőttként lesznek elégedett örsiek, csak akkor „döngethetik” mellüket a mostani „úttörők”. Talán akkor nemcsak 1700 lakost számlál majd a község. P. M. Képünkön a négy főszereplő: Irma, Béni, Frédi és Vilma A Színház című folyóiratban olvastuk Eddig oppozícióban voltam ... Beszélgetés Zsótér Sándorral, a Szigligeti Színház főrendezőjével A színház szakmai folyóirata szeptemberi számában bő teret szentel a szolnoki Szigligeti Színházban kialakult helyzetnek, interjúkat közöl az igazgatóval, a színház volt tagjaival, illetve megszólaltatja Zsótér Sándort, a Szigligeti immáron újdonsült főrendezőjét. Ezúttal a vele készült beszélgetésből - készítette Lőrincz Attila - idézünk egy részletet.- Dramaturgként végeztél a főiskolán, négy éve rendezel, és elég hamar utolért a végzet: a következő évadban vezető rendező leszel Szolnokon. Egy nagy színházról kell majd gondoskodnod, holott eddig inkább csak stúdió-előadásokat csináltál, furcsákat, vadakat, vegyes visszhanggal. Hasonló a helyzet a szintén Szolnokra szerződő Gaál Erzsébettel: az előző két évadban, a nyíregyházi botrányokat követően - a Debrecenben rendezett Hermelintől eltekintve — 5 sem járt a nagyszínpad közelében. És akkor a szakma jelentős része döbbenten és aggódva kérdezi: mi lesz ebből?- Mindenki azt mondja: ezt nem szabad. Fiatal vagyok, amatőr vagyok, rosszul fog állni. Miért gondolom, hogy arra a hülyeségre, amit én csinálok, egy egész város kíváncsi lesz! Erről pedig az jut eszembe, hogy ha tíz törvényszéki bíró közül tíz azt mondja, hogy „nem”, akkor felmerül az elfogultság veszélye. Ez az egyetlen bizodalmám az ügyben. Hogy talán valami elfogultságról van szó. És az azért érdekes, hogy amikor tökéletesen érdektelen színházi előadások születnek szerte az országban, akkor nem nagyon aggódik senki. Én viszont egy jó szót nem kaptam - két ember kivételével. De nem biztos, hogy kell jó szót kapni. Bennem akkor van vágy a nagyszínpad után, ha megtiltják, hogy felmenjek oda. Miskolcon nyilván úgy ítélték, hogy amit én csinálok, az nem kell. Azt nem is feltételezték, hogy ha elmennék, akkor más hatáselemekkel dolgoznék.- Miért, feltételezhetnék?- Nem vagyok állat, eszembe sem jutna, hogy Genet Paravánokját a miskolci nagyszínpadon akarjam megcsinálni, holott az Operaházban kéne, természetesen...- ...csak hát a realitások némiképp ellentmondanak ennek...- Persze, a nézői igény, a befogadás... Ez mind politikai kérdés.- Az politikai kérdés, hogy egy vidéki színházban mi megy el harmincszor, és mi nem?- Abszolút politikai kérdésnek gondolom.- Nem arról van szó, hogy amire az emberek kedvet éreznek, arra bemennek, ami nem érdekli őket, nem nézik meg?- Az emberek úgy járnak színházba, mint közértbe, és nagyon sok mindent végignéznek; majdnem mindegy, hogy én milyen előadást csinálok - csak ne legyen nagyon különös -, a nézők nyugodtan végigülik. Ebből a szempontból a jó meg a pocsék között szinte nincs különbség. Ez az önkormányzatot sem érdekli különösebben, holott a pénz egy részét ő adja, a színház vezetőit ő nevezi ki. Tehát, hogy ki csinálhat színházat és ki nem, az sokkal inkább politikai, mint esztétikai kérdés. Ami a nézői igényeket illeti, azon én rengeteget törtem a fejem, főleg akkor, amikor az egyes számú tragédiámat akartam megírni Nyíregyházán. Arra gondoltam, hogy a Néző nevű szereplő bejön, és abbahagyatja az előadást, „Álljanak már le! En ki akarok kapcsolódni!” Arra akartam rájönni, hogy miért. Hát nem azért vett jegyet, hogy bekapcsolják valamibe? Ezt nem tudtam megfejteni. Na jó, nyilván pihenni akar. De szerintem pihenni, lábat áztatni marha rossz. Nem feltétlenül azt akarom, hogy néző az agyát használja, de az jó lenne, ha az érzékei kicsit nyitva lennének. A szeme, füle, a szíve... valahogy nyitva legyen, érted?- Azt érzékelem, hogy a néző otthonosságra vágyik, olyan dolgokat akar látni, amiket már ismer.- Igen, hogy ne bántsák, ne sértse semmi.- Nagyon szeret például nagy színészt látni, s nézni, hogy valaki milyen jól játszik.- Ez nekem fura, nagyon fura: áll egy színéz a színpadon és pakolgatja a fájdalmát jobbról balra, hol jól, hol rosszul, előadás meg nincsen körülötte, és az emberek tényleg élvezettel nézik, hogy a színész hányféle arcát mutatja, milyen szépen sír vagy rendül meg, és ezt mennyire ki tudja fejezni. Holott az előadás egészének kellene közölnie ezt velem, az egésznek, aminek a színész csak egy része, még ha tán a legfontosabb része is. De a nézőt nem szabad bántani azért, mert ilyenek a színházbajárási szokásai. A színház dolga az lenne, hogy mutasson neki mindenfélét. Erre aztán riasztó példákat mondanak, hogy például Jancsóék mennyire elijesztették a nézőket Kecskeméten. Én csak az utolsó előadásukat tudtam megnézéni, mert még kicsi voltam, de Gyurkó dr. Faus- tusa az egyik legszebb színház volt, amit láttam. Azokat a riasztó példákat nem emlegeti senki, amikor egy színház csak operettekre áll rá. Nem az a baj, hogy azt játssza, hanem hogy rosszul játssza, mert ezzel is el lehet riasztani egy csomó embert. Most nekem kell szembesülnöm ezzel a helyzettel, és ez elég utálatos lesz. Eddig mindig oppozízióban voltam, ahonnan sokkal könnyebb ugatni.- És fogsz te rendes Marica grófnőt kiállítani Szolnokon?- Ez volt az első kérdés. Azonnal megszólalt az aggódókórus, vegyem tudomásul, mondták nekem, hogy baromságokat csinálni nem lehet. Én egyébként tavaly Miskolcon is jelentkeztem a Marica grófnőre, de ott szóba sem jöhetett. Szerintem az operett elképesztően gazdag műfaj, és láttam jót is: a Mohácsi János rendezte kaposvári Csárdáskirálynőt például, amelyben erősen gondoltak valamit a darabról, és ez a nézőtéren senkit nem zavart. Szép ruhákban elénekelték, eltáncolták a darabot, csak éppen mindenkinek rettenetesen erős köze volt hozzá, vagy ha nem volt, akkor is élvezte. Mert annál szomorúbbat alig tudok elképzelni, mint amikor valakik fáradtan és unottan végigjátszanak egy előadást, semmi örömük nincsen benne, a nézők fél tizenegykor még tapsolnak, boldogok, van nyolcvan finálé, a színészek halálosan jeges arccal jönnek ki, mert pontosan tudják, hogy amit csináltak, az rossz volt, és csak valamiféle automatizmus működött, amihez igen kevés közük van.- Talán arról van szó, hogy mostanság végletesen más izgatja a pályáját vagy a szakmáját komolyan vevő színházi embert, illetve az előadásra jegyet váltó fantomarcú átlagnézőt. Az a kérdés, hol az átjárás...- Szerintem, ha valaki nagyon akar valamit, akkor azt az emberek megérzik, és mennek vele. Színészek is, nézők is...- Meglehetős ellentmondást látok személyiséged szelídsége és előadásaid vadsága között...- Valamilyennek lenned kell ahhoz, hogy elfogadjanak, hogy életben maradj - és persze nem mersz csupaszon az lenni, aki vagy. Nagyon sokáig nem is vágytam a rendezésre, mert azt gondoltam: ehhez agresszió kell... és egy ilyen úgynevezett kedves fiúban hol van agresszió? Aztán látnom kellett, hogy rettenetesen van. De ez az utolsó három-négy év, amikor rendeztem - minden kudarcával és tudatlanságával együtt - életem legszabadabb periódusa volt. Azt csináltam, amit gondoltam, ez pedig nagyon jó érzés. Minden előadásom rengeteg hibájáról tudok, de nem szégyellek semmit.- Rendezésedben mindha mindig mindent újra és elölről akarnál kiata- lálni: az egészet újra, minden ízében. Ezek pedig meglehetősen öngyilkos vállalkozások. Mintha viszolyognál attól, amit már tudsz.- Valóban van bennem szándék arra, hogy ne úgy legyen, ahogy volt, és ne úgy, ahogy tudom. Ez nem a másságnak valami megveszekedett hajszolása, hanem az unalmas ismétlést elkerülni kívánó igyekezet. Tíz évig ültem rendezők mellett, figyeltem, mint egy állat. Rendezés közben sokszor gondolkodtam azon, hogy úristen, ebben a rossz helyzetben mit csinált volna ez vagy az, és nem jutott eszembe. Egyszerűen kimentek fejemből azok az információk, amiket nálam sokkal okosabb emberektől hallottam. Vagy ott vannak valahol hátul a fejemben, de nem segítenek, valami másnak kell működnie, úgy érzem. Persze megcsinálhattam volna A kaméliás hölgyet Miskolcon, nagyszínpadon, ha jobbra ott a kandalló, balra meg a két fotel, amelyikbe rendesen le lehet ülni, rágyújtani és beszélgetni. Nem megy. Pedig közben vonz is, hogy ilyesmit rendezzek meg egyszer. Könyörögtem az igazgatóimnak, hogy hagyják, csináljam azt, amit csinálok, akkor majd kedvem lesz a másféléhez is. De ha megparancsolják a mit és a hogyant, akkor abból csak dac lesz. Előbb-utóbb úgyis mindenki klasszicizálódik, hogy ilyen fenn- költen fogalmazzak, tehát elhagy, elhagy, elhagy. De addig csinálni kell mindenfélét, hogy legyen mit elhagyni.
