Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)
1994-08-13 / 190. szám
„Drágaságaink” A Te drágaságod, az én drágaságom, a mi drágaságunk. Nem. Nem gyermekedre, kedvenc tántidra vagy babusgatott ölebedre gondolok. Nem. A tejre gondolok, a cipóra, ami reggelente az asztalodra kerül, a vízre, elektromos áramra, amit fantasztikus zsonglőrködéssel minden hónapban sikerül kifizetned, a buszra, a postai díjakra és még sok-sok mindenre. Van-e olyan az életedben, amelyért nem kell fizetned?! Talán a levegőért (mai összetétele alapján tüdőd úgyis csak immel-ámmal hasznosítja) a napfényért (bár a ki- lyukasodott ózonpajzs miatt lehet jobb, ha árnyékban maradsz), a hegyekért-völgye- kért, folyókért, tavakért, amellyel minket, az Árpád-nemzetség utódait szülőföldünk megajándékoz. Bár. .. Egyre több helyen tapasztaljuk, hogy a szabad vizek partjain óriási drótkerítések emelkednek. Fürge pénzbeszedők állják el a kaput, fizetnünk kell, ha a közelébe akarunk jutni annak a helynek, amely évezredek óta ott van, úgy van, ahogy Isten megteremtette. Hogy egyes önkormányzatok, kft.-k, bt.-k, rt.-k honnan veszik a bátorságot a kisajátításukra, ez rejtély. Évekkel ezelőtt társasággal jártam egy Eger környéki apró faluban. A határában hegyekkel körülölelve hőforrás csörgedez, vizét egy kerek kis medence fogja fel. Éjszaka értünk oda, már messziről látszott a tejszerű pára a völgy fölött. Közelebb érve észrevettük a tábortüzeket a hegyoldalakon, amelyeket az ott sátorozó emberek gyújtottak. Énekszó szállt a levegőben. Édes-bús, az olyannyira jellegzetes magyar dalokat énekelték a medencében üldögé- lők, a tüzek mellett heveré- szők. A külföldiek is bekapcsolódtak, a magyarokkal együtt dúdorászták a dallamokat. Varázslatos volt a hangulat. Idén aztán visszatértem, hogy újra átéljem a csodát. Szikrázóan sütött a nap, amikor megérkeztem. Elámultam a színpompás sziklákon, amelyeken végigömlött a forrás kénes vize, s a vakító fehértől a narancssárga minden árnyalatára színezte azokat lerakodó kristályaival. Alig vártam, hogy közelről is szemügyre vegyem, s megmártózzam a medence vizében. Ám a dolog nem ment olyan egyszerűen, mint néhány éve. Kocsim kerekei most már nem földúton csikorogtak, betonszalag simult alájuk, amelyek elvezettek egy szabályosan felfestett parkolóig. (Agyrém! Fönt a hegyek között, jópár kilométerre a lakott területektől!) A pénzbeszedő megrohamozott, kifaggatott meddig akarok maradni, aztán átadott a kollégájának, aki a völgy bejáratába vert cölöpsoron csak akkor engedett át, amikor leperkáztam a belépti díjat. A cerberusokon túljutva, tiltó táblák erdeje fogadott: táborozni tilos, tüzet gyújtani tilos, 20 óránál tovább maradni tilos stb. Szabad viszont a sebtében felállított rusnya alumínium bódékban élvezni a civilizáció áldásait; 36 forintért felhörpinteni 2 dl Coca-colát, 40 forintért elrágcsálni egy cső főtt kukoricát, sőt angol stílusú budi is várta a rászorulókat 10 forintos egységáron. A medencében pihegve, miközben az esőcsatornán vezetett forrásvíz csobogott a hátamon, felébredt bennem a lokálpatriotizmus. Hogy lehetünk mi, szolnokiak ilyen mamlaszok? Itt van nekünk ez a gyönyörű Ti- sza-partunk, és hagyjuk, hogy mindenféle jött-ment külföldiek ingyen és bérmentve legeltessék a szemüket rajta. Miközben így füstölögtem, korszakalkotó ötletem támadt, melyet ezennel közreadok hasznosításra. A Tisza-partot széltében- hosszában őrizni kell. (Civil szerveződésre gondolok, de lehet, hogy ifjú cserkészek is szívesen vállalkoznának erre.) Ha valaki megközelíti az „objektumot”, és kiderül, hogy nem honfiú vagy honleány, egy átlátszatlan, a kobakjához méretezett kendővel be kell kötni a szemét. Ezt meghatározott díjtétel ellenében, any- nyi percre eltávolítani róla, amennyire fizetőképessége futja. Távlati tervekben szerepelhet, hogy az így befolyt ösz- szegből a polgármesteri hivatal műemlékeinket, pl. a Nagytemplomot sűrű fakerítéssel vetetné körül, melyen megfelelő távolságonként 3 cm átmérőjű lyukakat fúratna. Ezeken a „kukkoldákon” keresztül tekinthetnék meg a külhoniak városunk nevezetességeit, természetesen bizonyos tarifa ellenében. És ez csak a kezdet. Számos egyéb módon is meg lehetne csapolni az ún. „fizetőképes keresletet”, de tekintettel a fentebb már emlegett „drágaságainkra”, ezen ötleteimet csak megfelelő díjazás ellenében áll módomban nyilvánosságra hozni. Mottó: Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. a _, A mit ma elintézhetsz, holnap sem jutsz a végére A hivatal Ugye, mindnyájan jártunk már a hivatalban? Elég macerás. Belépek a hivatalba. Frissen tapétázott helyiség, tele burjánzó növényekkel. Valahonnan a sűrűből írógép kopogása hallatszik. Kicsit előrehajolok, bekukucskálok a „bozótosba”. Egy idősebb úr veri ott a billentyűket.- Jó napot kívánok! - mondom csöndesen. Válasz nem érkezik. Álldogálok egy ideig, aztán merészen lehuppanok az előttem árválkodó székre. Ülök. Csak az írógép monoton zöreje töri meg a csendet. Ülök . . . Ránézek az órámra. Húsz perc telt el. Fészkelődöm. Hirtelen abbamarad a kattogás.- Mi tetszik? - hallatszik egy férfihang. Ezt szeretném aláíratni, lepecsételtetni - nyújtom előre a magammal hozott nyomtatványt. Egy kéz kinyúl a „dzsungelból”, átveszi az iratot, majd kis idő elteltével visszaadja.- Nincs most itt a kollegina, aki intézi. Hétfőtől dolgozik.- Esetleg más ... - rebegem.- Mondom, hogy hozzá tartozik. Jöjjön hétfőn! - hangzik ellentmondást nem tűrően.- Értem - válaszolom csendesen, és oldalgok az ajtó felé.- Várjon csak! - csattan újra a hang. Hétfőn mégse jöjjön! Akkor a nyugdíjasokkal foglalkozunk. Majd valamikor a jövő hét folyamán. Én meg erre ordítani kezdek, toporzékolni, és nekilátok leszaggatni a „liánokat” a falról, hogy az írógép-mester kopasz fejére szórjam. Áztán a torkának ugrok, és a gépet szedem ízekre, mindezt egyszerre, mintha száz kezem lenne... Igen bizony! így cselekedtem. De csak képzeletben. A hivatal hatalom. Ki merne szembeszállni vele? ... Hihetetlen történet Hepéről, hupáról, kecskéről s egyéb veszélyekről Megszívlelendő jó tanácsok bicajosoknak Nyár van. A sportos divat a bicajt diktálja. Nekem is van. Használom is már csepp korom óta. Mondhatnám azt is, hogy szenvedélyesen szeretek kerekezni. Lekopogom, ez idáig még nem volt balesetem. így van ez minden figyelmetlen autós és biciklistársam ellenére is. Leginkább gyors reflexeimnek köszönhetem balesetmentességem. Rákóczifalváról elég gyakran bicajjal járok be a városba és mondhatom: a kiépített kerékpárút ellenére nem veszélytelen a dolog. Ugye úgy kezdődik, hogy az ember kilép a kapun - ekkor még teljesen gyanútlanul. Általában a szandai bicikli útig teljesen „sima” az út - eltekintve egy-két „dudás” kedvű kamiontól. Átadhatom magam a tekerés gyötrelmes gyönyörűségének. Aztán jön az a piszok kis korcs, amelyik - ha nem vagyok elég gyors - kibújik a kapu alatt és imád a bokám felé kapkodni. Szerencsére a dög nem mer messzire menni, mert fél, hogy nem talál haza. Itt szoktak kerekezni hazafelé - vagy onnan - az idősebb emberek, akik nem tudják eldönteni, hogy mégis melyik oldalon lenne jó haladniuk, ezért ide-oda kószálnak. Ezáltal kimondottan megnehezítik az előzést. (Lehet, hogy ez is a céljuk?) Szóval, előznék, de nem merek, mert hátha pont akkor jut eszébe, hogy mégis jobb lenne a másik oldalon. Megijeszteni nem akarom őket, csengetni nem tudok - mert nem cseng a csengő -, s a hangos csingilinginél jobbat nem tudok. Pedig ez egyébként mindig bevált, mert mosolyogva, olykor meghökkenve néznek hátra, de nem kapnak szívinfarktust. Jóformán zökkenőmentesen jutok el a következő akadályig, Szabálytalan portré (Néma) interjú egy 101 éves hölggyel Hej, de szerettem volna beszélgetni, szót váltani a 101. esztendejét taposó, Besenyszö- gön élő Bujáki Rozáliával, kinek evilági érkezését 1893. december 11-én rögzítette a szolnoki matrikula. A galambősz hajú matróna ma is kel, fekszik, leginkább fenn tölti a napot, és ki tudja hányszor körbecsoszog a szobában. Az utcára évek óta nem merészkedett, ez neki már túl távoli, és talán-talán veszélyes is. Se fia, se lánya, se rokona: hű segítője Annus néni, Szabó Anna, aki szintén hetvenen felüli. Sajnos, Rozália néninek az utóbbi pár évben annyira megromlott a hallása, hogy jószerével lehetetlen szót váltani vele. Segített viszont Annus néni, így amit az idős matrónáról tudok, tőle hallottam. így lett a néma interjúbúi ez a rövid kis írás. Bujáki Rozália árvagyerekként nőtt fel, az édesanyját korán elveszítette. A nagynénje nevelte, majd fodrásztanulónak adta. Igen ám, de mivel vidám, jó kedélyű, szép lány volt, felfigyelt rá egy gazdag úr. Olyan, ahol a nagyszülőknek még volt mit aprítaniuk a tejbe, mert ötezer holdon gazdálkodtak. Kopott a föld, dehát még maradt belőle pár száz köblös. Nos ide állt be afféle házikisasszonynak Rozália néni. Ugyanis az úrnő súlyos beteg volt, mellette kellett lennie, kísérgetnie kül- és belföldön egyaránt. A sors fintora, hogy a súlyosan beteg grófné kilencvenegynéhány évesen halt meg, míg látszólag egészséges férjét már a huszas években eltemették. Egy tény: Rozália néni 1915-től 1983-ig szolgálta ezt a családot. Kitartott mellettük jóban-rosszban, soha nem volt másik munkahelye. Ugyenennél a famíliánál dolgozott Annus néni is, és ma ő gondozza az egykori gondozót. Sokszor elmondta a most 101 éves hölgy, hogy ezért nem ment férjhez, mert olyan jó sora volt, hogy nam adta fel. A szeme még jó, de olykor már kell a pápaszem. Reggel Annus néni felöltözteti, megreggelizteti majd bevásárol kettőjükre. Dél körül ebédelnek, beszélgetnek egy kicsit és Rozália néni sokszor ledől egy kis időre. Olykor elszendereg. A bőre ma is szép sima: ennek az az oka, hogy a gróféknál megtanulta: legszebb szépítőszer a hideg víz. Tavaly, december 11-én a századik születésnapján köszöntötte a polgármester, és egy borítékot is átnyújtott neki párezer forinttal. Göncz Árpádné sem feledkezett meg róla, meleg hangú levélben gratulált a kerek számhoz. Már három hónap sincs és újabb nevezetes dátum következik. Az első betöltött év, az első száz után. D.Sz.M. Fotó: Korényi amit egy édes kis kecske - két nagy szarvval - testesít meg. Naná, hogy pont az út közepén. Meg is állok, szólok hozzá kedélyesen - pedig fogytán már az időm -, hogy jó lenne, ha elengedne. Lehet, hogy jó napját fogom ki, mert fellál és mekegve lesétál az útról. (Azért jól jönne, ha a gazdája úgy kötné meg, hogy ne legyenek aggályaim - meg a kecskének sem.) Amondó vagyok ugyanis, hogy egy kecske itt igen stresz- szes lehet. Gondoljunk csak bele! Ott száguldozik mellette egy csomó őrült biciklis, autós; tűz a nap, árnyék meg sehol. Rossz belegondolni a mekegő helyzetébe! Na de folytassuk utunkat. Elhagytuk Szandát. Ismét felvehetjük megszokott tempónkat, bízván benne, hogy így lesz ez egészen Szolnokig. Az új hídon még tök jó az út: nincs hepe, nincs hupa. Csak kanyar, meg aluljáró, meg megint kanyar - most jön velem szemben valaki? Ez olyasmi, mint a vakrepülés. A pozitív gondolataimra hallgatok: „Nem jön senki velem szemben, így nem ütközünk össze. Nem jön senki velem szemben ..Huh! Ez bejött. Meg a gödör is - kinek kell a nyelve vége? Kiköpöm. Itt már csak néhány apróbb manővert kell tennem, amivel a puklikat, vagy az éppen hiányzó részeket kikerülöm. (Ez csak ténymegálapítás, nem kritika.) Á városban csak arra kell figyelni - s ezt jó, ha minden biciklis megszívleli -, hogy az álló autót jól kerüljük ki! Elég egy kisebb ív, s tuti, hogy a kocsi gazdája abban a pi- lanatban nyitja ki az ajtót, mikor mi mellé érünk. (Dagadt orrot, fejet, szemet el lehet kerülni.) Végre elérek a végcélig és elégedett vagyok. Megint sikerült megúsznom.-csaLogikus Feri látja, hogy a kistestvére vizet iszik egy pocsolyából.- Nem szabad! - mondja neki - , baktériumok vannak benne.- Azok már mind meghaltak - válaszolja a kislány. Az előbb átgázoltam rajta a rollerrel. Fő a reklám- Ön a mi játékosunk lesz, ezzel a nagyszerű, széles mellkassal.- De még meg sem nézték, hogy tudok-e futballozni! A Az nem fontos! A jó, hogy nagy a reklámfelülete. Az Új Néplap családi albuma Csorna Lászlótól Surjányból kaptuk a levelet és a fényképeket. Mint írja, a Tóth család barátja, ő készítette a fényképeket másfél éves kislányukról Timikéről. A fotók megjelentetésével szeretne meglepetést szerezni a szülőknek és a nagyszülőknek. Kérésének szívesen eleget teszünk, bár most nem indítottunk baba szépségversenyt, mint ahogy azt olvasónk gondolta, de az Új Néplap családi albumába nagyon jól beleillenek a képek. Sztárfotó Mi van a vödörben? Pancst-pancsi a mamával
