Új Néplap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-02 / 128. szám
6 Szolnoki Extra 1994. június 2., csütörtök Hol élünk? A Hol élünk? fesztivál margójára Dokumentumfilm készült a fesztiválról Az év elején egy hónapos rendezvénysorozattal indította útjára a Hol élünk? fesztivált a Szemafor Alapítvány Szolnokon. Bizonyára emlékeznek a Damjanich Múzeumban megrendezett nagy sikerű kiállításra, melyet köztársasági elnökünk, Göncz Árpád nyitott meg, s melyre oly sokan vitték be a ’20-30-as éveket idéző tárgyakat, fényképeket, ruhákat, bútorokat. A fesztivál - mint azóta köztudott - már kinőtte városunkat, s az év végén Dunaújvárosban rendezik meg, hogy az ottaniak is megmutassák maguknak s a máshol élőknek: hol is élnek. A Magyar Televízió elejétől a végéig figyelemmel kísérte a szolnoki Hol élünk? fesztivált. Az összefoglaló dokumentum- film-összeállítás elkészült, s ünnepélyes bemutatója május 26-án volt, a Városi Művelődési Központban. A bemutató háziasszonya Bayer Ilona, házigazdája pedig Matuz János, a Szemafor Alapítvány társelnöke volt.- Örömteli záróakkordja a Hol élünk? fesztiválnak ez a filmbemutató, mely nem egy mozgalomnak, hanem az együttgondolkodásnak az eredménye - mondta Matuz János, majd megköszönte a támogatóknak, hogy kulturális vállalkozásba „ölték” a pénzüket akkor, amikor a siker még megkérdőjelezhető volt. - A fesztiválról egy másfél órás film sikeredett - mondta Bayer Ilona. - Örömmel tudósítottunk erről a rendezvénysorozatról: kollégáim azért, mert ez a fesztivál jó volt, én pedig - mint szolnoki születésű - azért, mert Szolnokon az én időmben még nem voltak hasonló kezdeményezések. A köszöntő, bevezető szavak után a fesztivál egyik eseményének, az anekdotapályázatnak az eredményhirdetésére került sor. Laki József. Dédi a kórházban, Varga Emma: Bohémek és Madarász Tibor: Kevi történetek című anekdotáikért vehették át Hajnal Józseftől a díjakat. A fesztiválról készített dokumentumfilm kezdő képsorai Bayer Ilona személyes emlékeit, gondolatait idézték: azokra az emberekre emlékezett, akik Szolnok történelme során ebben a városban éltek, s akik még mindig itt élnek. A filmen megszólaltatták Várhegyi Attila polgármestert is, aki a civil szerveződések fontosságáról és feladatairól beszélt. A dokumentumfilm felelevenítette a fesztivál megannyi rendezvényét: a Damjanich Múzeum kiállítását, Bozsik Yvette táncszínházát, a parkett - ballversenyt, a művésztelepi kiállítást, a fotókiállítást, amely megmutatta, milyen is Szolnok az átautazó szemével, a Bori Viktor-koncertet, s a fesztivál zárórendezvényét, melyen Bayer Ilona beszélgetett városunk híres szülötteivel. A filmvetítés után az est háziasszonya átadta a filmről készült videokazettát a Mól Rt., a Szemafor Alapítvány, a Városi Művelődési Központ és a városi önkormányzat vezetőinek, majd a vendégek a Kaiser Sörgyár meghívására egy rövid fogadáson vettek részt. Történelmi képeslapok Szolnokról „Gyönyörű kis színház volt.. 1875-ben látogatta meg először a várost egy olyan vándortársulat, amelyik hosszabb időn át szándékozott szórakoztatni a helyi közönséget. A trupp a Fehérló fogadó színjében lépett fel, de az rövid időn belül szűknek bizonyult, s ezért a mai színház közelében, a Scheftsik-kertben, egy nagyobb számú közönséget is befogadni képes faépületbe települtek át. Az érdeklődés a színielőadások iránt jelentős lehetett, mert a színháznak helyet adó vendéglőtulajdonos hamarosan úgy határozott, hogy a faépületet kőszínnel cseréli fel. Spiegel Ferenc és Engel Károly tervei alapján 1912 tavaszán már készen is állt Szolnok első kőszínháza, melyet 1926-ban kissé átépítettek, bővítettek. 1964-ig, az újbóli átépítésig ebben az épületbe jártak el esténként a szolnoki színházkedvelők, hogy szórakozzanak a miskolci, szegedi, kecskeméti és újpesti vendégtársulatok előadásain. Mert bár kőszínháza volt Szolnok városának, állandó társulata egészen 1949-ig nem. A színházba járás - miként azt egyik adatközlőnk felidézi - azonban így is feledhetetlen élményeket jelentett. „Nekem olyan életem volt, hogy csuda! Minden előadást megnéztünk a színházban. Gyönyörű kis színház volt. Nem volt rajta ott felül az a gyufásdoboz - céloz az 1963-ban kialakított kockaportálra. - Nem lépcsőn kellett felmenni, hanem három lengőajtón át léphettél be. Libériás inas állt az ajtóban, az fogta a hintókat, konflisokat. Mert akkor úgy kellett érkezni, az volt a módi. A ruhatár után bent, a kivilágított, fényben úszó teremben. a plüss-székeken mindig az évszaknak megfelelő friss, vágott virágszál volt letéve. Minden egyes székre. Hát most ilyen nincsen! Az előadás után meg irány a Tisza Szálló! Függetlenül attól, hogy odahaza mindenki rendszeres háztartást vezetett, nem haza ment vacsorázni, hanem a Tiszába, színházi vacsorára. Vagy a Ti- sza-híd túlsó oldalára, Péter bácsihoz, a halászcsárdába. De volt kínálat bőven. Az egyik például az Ivanits-féle volt. Én a Péter bácsi halászcsárdáját kedveltem. Az akkor egy hosszú, fehér vályogépület volt, csodálatos nádtetővel, kerthelyiséggel. Az udvarán volt egy óriási betonmedence, ahol csak tiszai halak voltak. És ha vacsorázni akartál, akkor mindig a tulaj, Péter bácsi vagy a felesége ment oda a vendéghez, hogy megkérdezze: melyik halat tetszik parancsolni? Azt. Kivette. Kérem: mivel szolgálhatunk addig? Ringli, meg ilyesmi volt az ajánlat előételként. De volt ott minden egyéb, minden a világon. A választott ételhez Péter bácsi ajánlotta a hozzáillő bort, ezt a jogot fenntartotta magának. Nagyon tudta, hogy melyik ételhez milyen bor a legjobb. És mikor jött a vacsora, felhozatta a pincéből a pókhálós üvegű burgundit. Olyan vastag volt az üvege, mint a pezsgőké. Hát ha abból bevettél egy-két pohárral, nagyon jó kedved támadt. Ha ez lecsöppent az abroszra, csak ollóval vetted ki. És mikor megettél egy ilyen halvacsorát, elfogyasztottál hozzá két üveg ilyen márkás bort, akkor kifizettél 50-60 fillért! Hogy ez mit jelentett? Annyira semmi volt, hogy akkor egy főmozdonyvezetőnek 180 pengő volt a havi jövedelme. Hát hol van ma ilyen? Vagy hol vannak azok a szép idők, amikor Pestre jártunk vonattal színházba? Debrecenből indították. Debrecen, Szo- boszló, Karcag, Szolnok, Budapest. Minden kocsiban volt egy-egy fülke, ahová nem adtak ki jegyet, mert azok voltak az öltözők. Mert a színházba nem illett csak fekete vagy sötét ruhában menni. Mielőtt megérkezett a vonat Budapestre, a hölgyek kiszépítkeztek, rendbe hozták a ruháikat, vagy át is öltöztek, hiszen aki Debrecenből jött, az kényelmetlenül érezte volna magát egész úton át a színházi toalettjében. És amikor felszálltál vagy leszálltál, hogy a cipőd nehogy összepiszkolódjon, a kalauz egy kipámázott lépcsőt tett a lábad elé, hogy arra lépj. Olyan volt, mint egy sámli. És ha megállt a gyors, a kalauz már ott állt a sámlival, hogy ne kelljen annak a büdös utasnak akkorát lépni! Ez egyébként más járatokon is így volt, nem csak a színházin. Színház után aztán vagy Pesten, vagy ha valaki jobbad szerette, Szolnokon, a restiben vacsorázott. Mert a resti a Westher idejében egy fogalom volt. Vagy a Lokocsi vendéglője! Hát az az ételek királya volt! Oda ha bementéi, nemcsak azt kérdezte meg, hogy mit tetszik parancsolni, hanem hogy: tessék kifáradni a konyhába! Ott felsorolt, megmutogatott 15-20 féle ételt és választhattál... Ma meg, ha nagyon igényes vagy, az egyetlen hely, ahová elmehetsz egy jó italra, az Nádas Úr! És ott állva megihatsz egy pohár bort. De az legalább jó bor, és udvarias, színvonalas a kiszolgálás. ... Sokszor így, mikor magamban vagyok, eszembe jutnak ezek a dolgok, és olyankor úgy vagyok vele, mintha nem is lett volna igaz ... „Amit ma állíthatsz, ne halászd holnapra” Egy város annyit ér, ahány szobra van A Szigligeti Színház elé Szigligeti Ede szobrát? Két évvel ezelőtt készült el mai - szemet gyönyörködtető - formájában a szolnoki Szigligeti Színház. Pogány Gábor szobrász Schwajda György, a színház akkori rendezőjének felkérésére készítette el Szigligeti Ede, a színház névadója szobrának makettjét, hogy az alkotás az újjáépített épület előcsarnokában nyerje el végső helyét. A színház belső tere azonban nem alkalmas ennek elhelyezésére, így a művész átalakítja szobrát kültéri „variációra”. A Szemafor Alapítvány szívügyének tekinti a szobor felállítását. Matuz Jánostól, az alapítvány társelnökétől azt kérdeztük: vajon miért?- Meglátni és megszeretni, így vagyok, illetve vagyunk ez-' zel a szoborral - kezdte Matuz János. - Lehetetlen állapot, hogy a színháznál nincsen nyoma a névadónak. A színház környéke, a mellette lévő park frekventált, építészeti szempontból igen kedvező helynek számít - tehát tökéletes környezete lehetne a szobornak.- Kinek az ötlete volt, hogy szobrot állítsanak Szigligeti Edéről?- A színház is régóta dédelgette ezt a tervet. Amikor erről értesültünk, felajánlottuk Spiró György színházigazgatónak a segítségünket, amelyet örömmel fogadott. így aztán Lovas Károly, a színház titkára velünk „párhuzamosan” gyűjti a pénzt, s jelenleg ott tartunk, hogy a szükséges összeg fele már megvan.- Áldoznak-e az emberek ilyen jellegű kulturális célokért?- A városnak nem áll rendelkezésére ez az összeg, s különben is állított már egy szobrot a közelmúltban. Két lehetőség közül kellett választanunk, amikor a pénzszerzésről beszéltünk. Az egyik, hogy úgynevezett „téglapénzekből” valósítjuk meg az elképzelést, vagyis minden apró támogatást felkutatunk, vagy pedig olyan szponzorokat keresünk, akik nagyobb összeggel is tudják finanszírozni a szobor elkészülését.- Magánemberek ritkán adnak nagyobb összeget ilyen célokra. A cégeknek pedig miért érné meg?- Úgy határoztunk, hogy ha a támogatók olyan nagyságrendű összeget adnak, akkor a szobor talapzatán, egy bronztáblán megjelenik a nevük - vagyis a szobor része lesz. Ezenkívül Pogány Gábor fölajánlotta, hogy körülbelül 10-20 példányban emlékérmét készít, amelyet a támogatók kapnának. Itt hozzátenném, hogy szerintem - numizmatikai szemmel nézve is - jó befektetés a szponzorok részéről, ha támogatják a szobor elkészülését. A nagy kérdés persze az, hogy a mai gazdasági helyzetben kik hajlandók pánzt áldozni erre a célra. Nyílt titok, hogy a város az 1995-ös évre jelentős összeget bocsát a rendelkezésünkre, s jelentős összeggel járult a terv kivitelezéséhez a Mól Rt. és egy budapesti cég is.- Mennyibe kerül a szobor elkészítése?- Mai áron két-két és fél millió forintba, s ha már megvan a pénz, a szobor három-négy hónap múlva már a helyén állhat.- Azt mondta, hogy szívügyeteknek érzik ezt a szobrot. Miért?- Azt mondják, hogy egy város annyit ér, ahány szobra van. Egyetértek ezzel a kijelentéssel. A szobrok ugyanis kulturális kirakatok, mondhatni luxuscikkek. Az idegen városba érkező turisták a szép épületeket és a szobrokat nézik meg először. Tehát úgy érzem, ez a szobor hosszú távú kulturális befektetést jelentene a városnak. * * * Dr. Lengyel Györgyi alpolgármester asszonyt kerestük meg azzal a kérdéssel, hogy milyen feltételei vannak egy köztéri szobor felállításának Szolnok városában.- A városban köztéri szobor elhelyezéséhez csak a városi önkrmányzati közgyűlésnek van joga. Matuz János, a Szemafor Alapítvány társelnöke megkeresett a színház előtti parkba tervezett szobor ügyében, s arra jutottunk, hogy az előkészületeket és a nyári szünetet figyelembe véve az augusztusi közgyűlésen vitatjuk majd meg a szobor kérdését. Ezen a közgyűlésen döntenek majd az anyagi támogatás mértékéről is. Javasoltam azt is, hogy beszéljenek a városi főépítésszel is, aki meg tudja mondani, hogy a Szigligeti Színház előtti park alkalmas-e köztéri szobor „befogadására”. Azt is megtudtuk az alpolgármester asszonytól, hogy Pogány Gábor szobrász Szigligeti Edéről készítendő egész alakos szobra valószínűleg az 1995-ös év tavaszán valósulhat majd meg, amennyiben a közgyűlés a javaslatot elfogadja. Cs. Cs. R.
