Új Néplap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-12 / 60. szám
8 Kulturális panoráma 1994. március 12., szombat „Aki egyetlen lelket is megment, az egész világot menti meg” A Schindler listája a moziban Megrázó filmdráma, a napokban vetítik a mozikban a Schindler listáját, az amerikai Steven Spielberg alkotását. A történetnek, amelyet feldolgoz, a lényege: egyetlen egyén minden hátrányos körülmény ellenére is megváltoztathatja a dolgokat. Drámaiságát az is fokozhatja a filmnek, hogy cselekménye szigorúan megtörtént eseményeken alapul; a lengyel Oskar Schindler, aki a németek inváziója idején dús vagyont szerez, gyárakat vásárol meg magának, s a nagyobb haszon érdekében olcsó zsidó munkásokat alkalmaz - egyszer csak ráébred a körülötte zajló események szörnyűségére, s kockára téve mindent, gyárában zsidók százait menti meg a haláltól. Máig titok, vajon mi vitte e humánus cselekedetre: a dolgozói iránti részvéte vagy valami más is, hogy saját érdekein túllépjen. Oskar Schindler történetét először regényben örökítette meg Thomas Keneally - az Európa Könyvkiadó a könyvet magyarul újra megjelenteti -, majd a film alkotója tíz évig dédelgette magában a történetet, míg végül rászánta magát az elkészítésére. A hosszú vemhes- ség eredménye, hogy Spielberg nagyon jól megért minden figurát. „Tíz évembe került, hogy olyanfajta érettség fejlődjön ki nálam, hogy azt mondhassam, most már kész vagyok, hogy megcsináljam a Schindler listáját” - mondja a rendező. A film a pusztítás, a népirtás és egy ember győzelmének feledhetetlen históriája; a túlélésé, de nem csupán egyetlen ember túléléséé, hanem ezrek túlélésének története a história legsötétebb korszakában. Spielberg felmutatja filmvásznán a rémült arcokat, ugyanakkor erős embereket, akiket Isten, a végzet és Schindler túlélőknek választott ki. Egyedi emberek élményei kapnak hangsúlyt a holocaust szörnyű eseményein belül; egy-egy figura életének epizódjait is nyomon követi hűségesen, valódi történetekben ábrázolja a rendező. A film fekete-fehér, és kézikamerával készült, egyfajta ci- néma-veritészerű dokumenta- lista érzést ad. „Senki sem tehet semmit, hogy helyrehozza a múltat - az már megtörtént -, egy olyan film azonban, mint ez, hatást gyakorolhat ránk, és figyelmeztet bennünket: ne engedjük, hogy újra megtörténjék.” Képünkön: Spielberg rendezés közben. Az Apropó és a Hanna „Embermesék” a képernyőn Sok van, mi csodálatos, de az embernél semmi nincs csodálatosabb - valamikor ezzel az öreg, de igaz gondolattal indította útjára embermeséit Vitray, s a „műfaj”, melyet teremtett, azóta is él a képernyőn. Sőt, követői is vannak az emberi sorsokat felvillantó programnak - Kepes András havonta jelentkező Apropója is ezen az úton jár: emberi érdekességeket vagy inkább érdekes embereket keres és talál meg az élet sűrűjében, a mindennapok zuhatagában. Itt van például legutóbbi jelentkezése. Először egy házmesterként tevékenykedő, szakmunkás férjével kétszobás lakásban csendesen, békében élő fiatalasszonyt mutatott be, hozzá látogatott el Kecskemétre Kepes András. Mi ebben az érdekes? - kérdezhetjük, hisz milliók élnek hasonlóan, hasonló környezetben. E fiatal- asszonynak életmódja, sőt gondolkodásmódja sem üt el túlságosan a nők többségétől, ha olvas, legfeljebb újságot vesz kezébe, ha jövőjére gondol, az 5-ös találat villan eszébe, a milliókból ugyanis szépen el lehetne rendezni mindent, még a rokonságnak is jutna belőle. Ahogy ez szokás. Mindez köznapian szürke volna, ha ez a csinos asszony egyben nem az a filmszínész is lenne, aki már tízévesen kamerák elé állott - ő volt az Árvácska -, majd az évek során csaknem húsz alkalommal játszott már eddig filmekben, köztük Mészáros Márta Napló gyermekeimnek című alkotásában is; mondom, egyszerű lenne, ha nem lett volna már ünnepelt színész is Cannes-ban, a filmek világfesztiválján. Czinkóczi Zsuzsi ő, aki ki-ki- ruccan civil életéből a filmek csillogó világába, de rendületlenül éli a maga sajátos életét. Amikor faggatja őt a riporter, szinte csodálkozva válaszol: nincs ebben semmi különös. És ő így boldog. S láthatóan ezt a boldogságot tőle senki el nem veheti. Mosolyog és magabiztos - sugárzik belőle az emberség. Mesébe illő hétköznapi sors! Ugyanez talán nem mondható el az Apropó másik két esetéről, illetve szereplőjéről, a számítógépen regényeket író Judith Kayról vagy a Svájcból hozzánk települt és nyugodt életet itt kezdő házaspárról. Történetük, sorsuk mégsem mondható szenzációnak, vagy legalább is nem tűnt annak a képernyőn, mert minderről az Apropó rendkívül visszafogottan és higgadtan szólt. Mintha csak azt mondta volna: lám, mégis vannak csodák, melyeket talán nem is veszünk észre, mert nem figyelünk eléggé; emberi csodák, amikor valaki megszabadulva körülményeinek hatása alól, függetlenül alakítja egyéni sorsát. Mai életünk hősei ők, anélkül, hogy a fejük körül a hősiesség glóriája ragyogna. Találkozni velük a képernyőn is, felemelő érzés. Persze nemcsak az Apropóban, elvétve a műsorok között akár egy-egy riportfilmben is előfordulhatnak hasonló emberi arcok, emberi történetek. Az embermesék nem Vitray vagy Kepes privilégiuma a televízióban. Egy-egy felvillantott arcképben is ott érezhetjük az általuk is előidézett varázslatot: az ember, az emberi csodálatát. A költő Vajda János „hazájába” látogató Hazanézőben például a falu szülötte, a festő Kokas Ignác beszélt oly őszintén és áradó melegséggel az otthonra találás öröméről, arról, hogy a vaáli természet ölelésében miként alakította ki a maga emberi és művészi szabadságát, hogy minden szaván arany csillogott. S vajon nem az emberi nagyság példája ragyogott-e fel a Radó Vilmosról készített televíziós portréban! Méltán viseli ő az örökös színigazgató címet, minden idők legszolgálatosabb direktora, akit - s ez a legfőbb a dologban - hatalmas szenvedélye, a színház sem tudott úgy elkapni, elsodorni, hogy «lveszítse mindenkit megnyerő, lefegyverző és megtartó emberségét; akiben ősi ösztönként él és munkálkodik a jóság - sok-sok ellenkező, negatív esetre rácáfolva diadalmasan. A szikkasztóan politizáló programok mellett bizony jólesik találkozni a képernyőn a fentebb említett s velük rokonságot mú- tató emberi történetekkel. Emberi történet a tárgya annak a tévéfilmnek is, melyet hétfő este mutatott be a televízió; egy ugyancsak fiatalasz- szony históriája, aki elvesztve férjét a háborúban, özvegyen maradva hányódik-verődik a história zivatarában - háború, nyilasidő, ’50-es évek, majd a forradalom és azt követő esztendők. Esztergályos Károly dokumentumfelvételek segítségével idézi fel ezt a történelmet, s benne Hanna, a magára maradt nő sorsát. Nem könnyű az élete, miként az idők senrköny- nyűek, rendre olyan helyzetekbe kerül, amikor döntenie kell, akár életre szólóan is, hogy barátnőjére hallgatva, a jobb jövője reményében hazáját el- hagyja-e. De a körülötte dongó-zsongó férfiak is nemegyszer hozzák érzelmi kényszerhelyzetbe. Az alkotók szándéka érthető (talán túlságosan is az), megmutatni, hogy a történelminek minősülő események miként hatnak a benne élők egyéni életére, hogyan nehezítik meg, vagy legalábbis juttatják válságba, akár érzelmi, akár gondolati zavarba az embert. Az is kitetszik, hogy az alkotók nem tragikus oldaláról közelítenek a problémához, groteszk ízek-színek keverednek a história megidézése közben a cselekménybe, s erre vall a kissé szürrealisztikus látomás is a film záró képsoraiban, amikor is az erdei vendéglőben Hanna képzeletében fura módon jelenik meg életének egy-egy volt eseménye. Mintha csak ebben a végszónak szánt, groteszk látomásban azt kívánta volna kifejezni Esztergályos - akitől az alkotói eszközök merész alkalmazása sohasem idegen -, micsoda világ ez, melynek ellentmondásait el kell viselnie mindenkinek, például Hannának is. Lám, mi lett a felhőtlennek induló boldogságból? Azokból a pillanatokból, amikor „Pista súlya édesen nehezült Hannára”, s amikor ő arról álmodozott, hogy három gyermeket hoz majd a világra. A nyitókép, a hosszan mutatott tánc derűs képei sugározta öröm nevetséges fintor képében köszön vissza a záró képsorban. Hogy a világos szándék ellenére mégsem igazán meggyőző ez a művészi ábrázolat, az egyszerűen annak eredménye, hogy az úgynevezett történelmi-közéleti szál és Hanna egyéni sorsának szálai nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, s a felhasznált dokumentumok is inkább illusztratívnek mondhatók, alkalmazásuk bizonyos megszokottságot tükröz. S Hanna jelleme is kevésbé kidolgozott és árnyalt, a rendezés Nagy-Kálózy Eszter vonzó egyéniségére épít főleg, attól várja a hatást; aki viszont szegény szerepében nem tud gazdag játékot produkálni. Van azonban a filmnek egy figurája, talán személyzetis, Molnár Piroska alakítja, tökéletes, ahogy képernyőre hozza a vállalat ügyeinek tisztaságán, dolgozóinak „becsületén" őrködő, hű katonáját a pártnak; a diktatúra vak szolgálóasszonya, aki se nem nő, se nem ember. A Bóka László regénye alapján született tévéfilmben Esztergályos megkísérelte mai szemmel ábrázolni történelmünk egy korszakát, sajnos eklekticizmusával nem sikerült igazán mély benyomást hagyó, maradandó alkotást a képernyőre teremteni. Valkó Mihály Kossuth-emlékkiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban Éppen száz évvel ezelőtt történt, hogy a Nemzeti Múzeum átvette Kossuth Ferenctől a turini aggastyán több mint négyezer kötetes könyvtárát, irathagyatékát és utolsó turini lakásának berendezését. Az eseményre Kossuth Lajos halálát követően került sor, de a megegyezés korábban, az önállóságra sokat adó, öntudatos száműzött anyagi létalapját - az emlékiratok tiszteletdíja mellett - biztosítandó jött létre. A Kossuth Lajos személyiségéhez köthető relikviaegyüttes története is egy ^ megemlékezésre késztető momentumok közül. Kossuth Lajos halálának centenáriuma évében, március 14-én emlékkiállítás nyílt a Magyar nemzeti Múzeumban. A Kossuth politikai pályaképét és személyes sorsát átfogó tárlat eredeti dokumentumokból, Kossuth korában készült ábrázolásokból és a személyéhez kötődő relikviákból építkezik. A Magyar Nemzeti Múzeum anyaga és az országos közgyűjtemények - mint az Országos Levéltár, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Természettudományi Múzeum - mellett a ceglédi Kossuth Múzeum gyűjteményeiből válogatva törekedtek minél nagyobb teljességre a rendezők. A teljesség igénye az ország múzeumaiban fellelhető Kos- suth-relikviák tekintetében a legkövetkezetesebb. Ezeknek összegyűjtése és a kiállításon való bemutatásán kívül egy Kossuth-re- likviakötet lapjain való közzététele is szándéka a Magyar Nemzeti Múzeumnak. A Magyar Nemzeti Múzeum 1924-ben rendezte meg az első Kossuth-emlékkiállítást, majd az újonnan szerveződő Parlamenti Múzeum gyűjteményébe került, és az ottani Kossuth-szobában tárult a közönsésg elé. A Parlamenti Múzeum 1945 utáni felszámolása során annak anyaga és köztük a Kossuth-relikvia- együttes sem került vissza eredeti őrzési helyére. így á főváros ostroma, illetve az 1848-49-es centenáriumi rendezvények óta nem volt látható ez az anyagegyüttes. A történelmi hányattatás és szétszóródás mellett bizonyos gyarapodás is kimutatható, ugyanis a világosi fegyverletétel másnapjától - hol rejtőzködő társadalmi ellenállásként, hol állami szintre emelt politikai hitvallásként - létező Kossuth-kultusznak köszönhetően az ország csaknem minden múzeumában található Kossuth Lajoshoz kötődő relikvia. Egyszeri és megismételhetetlen politikai, államférfiúi pályájának, a hozzá kapcsolódó személyes sorsnak tárgyi dokumentumai ezek. Az írott forrásokat jól kiegészítik a tárgyi rekvizítumok, segítségükkel színesebb, árnyaltabb és dokumentáltabb kép rajzolható Kossuth Lajos tevékenységéről, személyiségéről. Az emlékkiállításnak a Nemzeti Múzeum kupolaterme és díszterme ad helyet. Vitrinek, enteriőrök az országos politika színterére lépő Kossuth Lajos pályaképét mutatják be, a tér adta lehetőségeket kihasználva és a korlátokat elszenvedve. Látható itt a Kossuth család Mátyás királytól 1479-ben kapott címeres nemesi levele, Kossuth keresztelőkannája, jogi diplomája, a francia forradalomról 24 évesen írott jegyzetei, Vécsey Pál megbízólevele, amely révén távol lévő arisztokrata követeként a pozsonyi országgyűlésre került 1832 decemberében. A kézzel írott Országgyűlési Tudósítások, a Törvényhatósági Tudósítások, a Pesti Hírlap, majd iparegyesületi és pénzügyminiszteri íróasztalai, az a fiumei kormányzói palotában álló szalon, amely a Széchenyivel való fiumei találkozásának színhelye volt. Kormányzóelnöki díszruhája, párizsi útlevele, angol asztala, sakk-készlete, torinói szobája könyvtárának kötetei, őslény- és növénygyűjteményei, apró személyes tárgyai, halotti maszkja s halotti címere, amely 1894. április 1-jén a Magyar Nemzet) Múzeumban álló ravatalát díszítette. 1994. október 15-ig megtekinthető kiállítás céljaként álljanak itt Kossuth Lajos szavai: „Az ember még az istenség eszméjét is személyesítette a művészetben: szüksége van, hogy a polgári erényt s azt, mit az emberben nagynak nevezünk, szembesítve lássa maga előtt. Bírnunk kell nagy férfiaink képmásait szoborban és rajzokban, hogy jelül szolgáljanak, melyhez naponként elvezessék az apák fiaikat honszerelemre buzdítani.” -KKA „turini remete” lakása (Fotó: Dabasi András) Az író, akinek mostanában Deák Ferenc a barátja Beszélgetés Szilvási Lajossal Szil vasi Lajos könyvei összesen több mint 11 millió példányban jelentek meg ez idáig. A „nagymenő” Appassionata hétszeri utánnyomásával csak a Karácsony első kiadásának 250 ezres példányszámcsúcsa vetekedhet. Néhány éve még eseményszámba ment egy-egy könyvének megjelenése, de az utóbbi időben egyszerűen nem lehet hallani felőle, pedig mostanában igazán van ideje írásra, hiszen már közel két éve nyugdíjba vonult.- Mi az oka a körülötte elcsitult hullámzásnak? Hogy érzi magát mostanában, nyugdíjasán Budapesten? Hogy érezte magát gyerekként Szolnokon?- Szüleim 1929-ben érkeztek Szolnokra, ahová a Dunántúlról hajtotta őket a szegénység. Én ’32-ben itt születtem, és sokáig az egykori Pillangó utcában nevelkedtem. Egy gyereknek mindenhol napfényes a világ, még a legnagyobb nyomorúságban is. Ősztől tavaszig az iskolába jártunk, nyáron pedig klottgatyában, mezítlábosan a Tisza-partján csatangoltunk. Sok nagyszerű osztálytársam volt, nagyon sok kiváló embert ismertem. Mindenik közül legtöbb szeretettel és legnagyobb tisztelettel elemi iskolás igazgatómra, Csíky Józsefre és gimnáziumi osztályfőnökömre, dr. Mészáros Vendelre emlékszem vissza. 1946-ban szintén a jobb megélhetés reményében szüleimmel visszaköltöztem Zalába, így a gimnáziumot már Keszthelyen fejeztem be. Szolnokra mindig derűsen, jó szívvel gondolok. Jól éreztem ott magamat. Szép emlékeket idéz e kis, csendes, alföldi város. Mivel foglalkozom mostanában, hogyan érzem magamat? Nemrégiben volt egy komoly műtétem, amiből mostanra sikerült elég jól felépülnöm. Szívesen tartózkodom a családi körben, örömmel nevelem az unokámat. Velük jól érzem magam, de a táradalom mai problémái igen elszomorítanák. Nincs jókedve az embernek ma a társadalom tagjának lenni, ezért igyekszem tudatosan elszigetelni magamat a külvilágtól, igyekszem befelé fordulni, bezárkózni. Megpróbálok kijönni a nyugdíjamból, és mivel anyagom van, írogatok is, ha kedvem van hozzá. Utolsó könyvem - a Jegenyék harmadik kötete - idestova három éve jelent meg. Lassan elkészül a negyedik kötet is. Ez a sorozat egy nagy kalandozás a 120-130 évvel ezelőtti magyar töténelem- ben. A XIX. század világa kikapcsol a komor, lehangoló jelenből. Az 1870-es évektől kezdődően, hozzám hasonló módon elszigetelődve élt Deák Ferenc érzéseit mélyen átélve, sokszor „beszélgetőpartnerem” az egykori haza bölcse, aki mostanában gyakori „vendég” itt a szobámban, elmaradhatatlan szivarjaival, asztmától gyötörve. Amint már említettem, csak akkor írok, ha kedvem tartja, de azért mindennap tartja egy kicsit, így aztán lassan mégiscsak egyre szövődik regényhőseim, a múlt századi család tagjainak sorsa. í És mi lesz, ha már a negyedik kötetre való sors is megszövődött? Majd csak lesz vele valami. „Habent sua fata libelli.” A könyveknek is megvan a maguk végzete. Tudom, hogy bizonyos stílusú könyveket ma csak szponzorok segítségével lehet kiadni. Megalázónak tartanám, ha két támogatóval a hónom alatt kellene beállítanom a kiadóhoz a könyvem kiadását „kunyerálva”. Tudom, ha én nem kilincselek a kiadáshoz szükséges pénz után, akkor a számomra is megfelelő szponzorok csak nehezen fognak rám találni. Valahogy még sincs kedvem a kilincseléshez, bízok benne, hogy az értékes, tartalmas dolgok maguktól is megtalálják az utat a közkinccsé váláshoz, és a Karácsony legutóbbi francia kiadásához hasonlóan a Jegenyék negyedik kötetének kiadása is magától oldódik meg. Hogy mikor járok legközelebb Szolnokon? Nyáron talán sikerül útitársamul magam mellé csábítani valamelyik Pesten élő, egykori szolnoki osztálytársamat. Meglátogatjuk majd dr. Mészáros Márta doktornőt, volt gimnáziumi osztály- főnökünk lányát, akivel jelenleg is tartom a kapcsolatot, sétálunk egy jót a Tisza-parton, talán zenét is hallgatunk a Tisza Szállóban. A nap egyre laposabban les be az ablakon, sugarai egyre inkább a szemembe csapódnak. A beszélgetés végeztével induláshoz készülődök. A 62 éves író felsegíti a kabátomat nekem, a 33 éves „suhancnak”. Zavarban vagyok. Nem szoktam meg ezt a gesztust. Az utóbbi időben rengeteg igazgató, kft.-ügyve- zető, közéleti személyiség irodájában, lakásán megfordultam, volt köztük fiatalos, idősebb is, de még egyikük sem segítette föl a kabátomat búcsúzáskor. Szekeres Ferenc
