Új Néplap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-12 / 60. szám

Olyan ismeretlenül hang­zik ez a mondat: „Csók a kenyérnek.” Inkább a Kol- tay-féle „Csók a családnak, csocsi” jut eszünkbe. De hogy csók a kenyérnek?! Abszurditás. Igen, az. Pedig ismerek valakit, aki amikor meghozza a pék­től a szép szőke cipót, fi­noman, lágyan, nagy tiszte­lettel és szeretettel csókot lehel rá. Abszurditás. Igen az. Talán még groteszk is, sőt megmosolyogtató, egyeseknek, lehet, viszo- lyogtató. Egyéni ceremónia, ami­ben valahol egy élet sejlik, hosszú évek megpróbáltatá­sai, gyötrelmei és a gyöke­rek. A kis falusi viskóban töl­tött gyermekévek, a szülők, akik imát mormoltak és ke­resztet vetettek, mielőtt megszegték az „életet”. O már nem imádkozik. Perben áll a Mindenhatóval. Két háborút megélt, sok vért, fájdalmat, halált látott. Nem hiszi a jót, de ellenáll a gonosznak. Paraszt ősei szenvedélyével rázza az ök­lét a dologtalan, romlott vi­lágra, és kék szeméből ki­csordul a könny, amikor a vidám fiúk, kihajolva a gyönyörű metálbordó színű kocsi ablakán, elvétve a do­bást, mellé hajítják a járdára a szendvicset. Az autó mo­torja felbőg, csikorgó kere­kekkel indul, harsogó zene úszik utána. Az öreg lehajol, felveszi, megsimogatja a kenyérda­rabokat (talán porolgatja őket?), és az ajkához emeli. Megcsókolja, mielőtt bele­harap. Az iskolákban, amikor ürítik a szemeteseket, sorra gurulnak ki belőlük a vajjal, szalámival, sonkával töltött zsemlék, kiflik. A takarítók összegyűjtik, annak, aki disznót hizlal, jól jön. Gyarapodik tőlük a jó­szág. De vajon ilyen gazda­gok vagyunk, hogy nap nap után a jövő nemzedékének szánt élelmet kocák moslék­jába vessük? Milyen hosszú volt onnan az út, ahol hálát adtak a mindennapiért, máig, ahol könnyedén a szemétbe lökik? Mit jelent a ma gyerme­kének a nyári nap melegé­ben rengő búzatábla? Eszébe jut-e vajon a mor­moló malom, ahol megőrlik a gabonát? Gondol-e az iz­zadó pékekre, akik már pir­kadat előtt ott szorgoskod­nak a kemencék körül, hogy időben kisüljön az illatos cipó? Nem, nem. Hogyan is te­hetné? Kitől tanulhatta volna meg? Szülei a tömeg- étkeztetés első generáció­ja, ők a sokadik. Porciózott adagok fémtálcákon, sorban állás ételféleségek szerint tipizált kis ablakok előtt, a gyerekek itt, a mama ott, a papa amott... Az étkezés élménytelensége közös él­mény. Este, ha összejönnek az összetartozók, mindenki fá­radt. A mama ideges, a papa morcos, a gyerekek nyűgö­sek, és a kenyér száraz, már megint száraz. A fene egye meg! (Egyébként csocsi a csa­ládnak!) Csók a kenyérnek Hihetetlen történet M Csipp-csepp, egy csepp... . . . több már nem fér, sőt annyi sem, mert telve a pohár. De nem ám vízzel! Bár az lenne benne! Méreggel, a dü­hünkkel teli az a bizonyos edény. Vizet már második napja nem látunk. Hiába áll sorban a család a lakás külön­böző részein fellelhető csa­poknál csodára várva, csöppje sem cseppen. Néhány órával korábban rajtakaptuk a macskát, hogy felrugaszkodva a mosdó­kagyló szélére, hegyes nyelvét a kifolyó szűk nyílásába gyö­möszölve, a maradék nedves­séget is kiszipolyozta belőle. Ó, a mihaszna! Éktelen ha­ragra gyúlva körbekergettük a szobán a megszeppent jószá­got, de csak kárunk származott belőle. Kimelegedve a nagy hajkurászásban, gigánk a siva­tag forró homokjához vált ha­sonlatossá. Ki-ki lerogyott valami ülő­alkalmatosságra, és bávatagon gondolataiba mélyedt: ki a tenger hűs habjaira emléke­zett, ki a „Pancsoló kislány”-t dúdolta, ki képzeletben vissza­len nagyapa, ilyen prózaian, ámbátor ötlete olyan eredeti és korszakalkotó volt (legalábbis szomjúhozó óráink történel­mében), hogy inkább illett volna „heurékát” mondania. - Hát Berci, a szomszédból! Tudjátok! A varázspálcás! Menten lelkendezni kezdett az egész família: - Hogy ez eddig még nem jutott eszünkbe! Legott küldöttség indult a nagy varázslóhoz. Jött is a csodatévő kétágú botocskájá­val, és bandukolni kezdett vele előbb az udvaron, aztán az ut­cán, békésen tűrve az egyre gyarapodó embercsoport vizsla tekintetét. Egyszer aztán nagyot ren­dült a fadarab a kezében.- Itt víz van. Nem is kevés - mondta. Csákányra, lapátra kapott, aki mozdulni bírt, s bizony alig mélyedtek a szerszámok a földbe, mint a gejzír, tört a magasba az éltető nedű.- Szarva közt a tőgyit! - mordult egy testes úr-, megta­láltuk a csőtörést. repült néhány évezredet, s ott állt a bibliai bölcs Mózes mel­lett, amikor a sziklából vizet fakasztott, s gazdagon buzgott a hűs forrás.- Megvan! - kiáltott hirte­Ritka hal a süllő Darvai Istvánné hét éve ve­zeti a tiszafüredi Füzes panzió éttermét. A panziót 1987-ben a „halas napok” népszerű városi rendezvény időpontjában nyi­tották meg. Túlzás nélkül nagy eseménynek számított ez akkor, hiszen még a Falurádió stábja is kíváncsi volt a megye - állító­lagosán - első magánpanziójá­nak építésére. Darvaiék Budapestről költöz­tek le a Tisza partjára, s családi vállalkozásban üzemeltetik a lé­tesítményt. Lépésüket lényegé­ben két dolog motiválta: „Egy­részt az, hogy sógomőméknek itt élnek a rokonai, másrészt a férjem is gyakran járt le ide horgászni, és nagyon megsze­rettük a Tisza-tavat, a tiszai tá­jat” - említi ezzel kapcsolatosan Darvai Istvánné. Ezek után nem csoda, hogy halételek is szerepelnek az étte­rem kínálatában, bár azt is hozzá kell tenni rögtön, hogy a férj „szenvedélye” nem elég ahhoz, hogy biztosítsa a kony­hai „muníciót”. Különösen a nyári főszezonban igaz ez, mert erre a két hónapra koncentráló­dik a „zajos élet” az étteremben. „Sajnos a mai gazdasági vi­szonyok között csak ez a rövid időszak biztosít bevételt szá­munkra. A többit szó szerint át kell vészelnünk” - hangzik az egyetlen panasz, amit Darvainé a Tisza-tavi vendéglátás leg­főbb gondjaként említ. Szó, ami szó, ottjártunkkor - fő étkezési időben - csupán há­rom vendég volt a tágas, szépen berendezett étteremben. Ennek ellenére - így március elején - is jó étvágyat kíván a Darvai család konyhája, mely az Ide­genforgalmi Továbbképző Inté­zet szakácsképző gyakorlati ok­tatásába is besegít, az alábbi, ti­pikusan tiszai halételhez, me­lyet a hozzájuk látogató külföldi vendégek nagyon megszerettek. Süllő egészben Két személyre kb. 80-90 dkg süllőt megtisztítunk, uszonyait levágjuk. Gerincé­nél beirdaljuk, majd a halat konyharuha között jól meg­szárítjuk. Fokhagymakrém­mel és speciális halfüszerrel - boltokban kapható - beken­jük, és bő, forró olajban, ke­rek edényben ropogósra süt­jük, úgy fektetve, hogy elké­szülte után megkapja a szép, ívelt formát. A hagyományo­san citromkarikákkal díszí­tett süllőt majonézes burgo­nyasalátával tálaljuk. - p ­Tálalva Jogijo-jó Béla kizárólagos bérlője volt a lakásügyi hatóság által kijelölt önkormányzati bérlakásnak. Egyedül élt benne, a lakbért, a közüzemi díjakat és a fenntar­tással járó költségeket rendesen fizette. Szomszédaival jól kijött, csöndes, visszahúzódó ember­nek ismerték. Látták ugyan né­hányszor kapatosán hazaér­kezni, tudták róla, hogy szereti az italt, de mivel nem volt ilyenkor sem kötözködő termé­szetű, senkit nem zavart a do­log. Történt egy napon, hogy Béla törzshelyén iszogatva, ve­rekedésbe keveredett. Ennek következményeként büntetőel­járás indult ellene, melyben a bíróság jogerősen 8 hónapi sza­badságvesztésre ítélte. Béla a lakást lezárta, s bevo­nult a büntetés-végrehajtási in­tézetbe. Már harmadik hónapja töltötte szabadságvesztését, amikor a lakásügyi hatóságtól kapott egy határozatot, mely szerint állampolgári bejelentés alapján kiderült, hogy a bérla­kást már több mint 2 hónapja elhagyta. Erre való tekintettel a lakás elhagyottnak minősül, így a bérleti szerződést felmondják. Béla ennek olvastán nagyon megijedt, majd felháborodott, hogy a hatóság ilyen jogtalan­ságot követ el vele szemben. Kérdésünk: megalapozott-e Béla jogtalanságra hivatkozása, vagy a lakásügyi hatóság helye­sen járt el? Szabálytalan portré Oktató úr, demizsonnal Marinka Antal 54 éves, és Szolnokon, a Baross Gábor Szakközépiskolában műszaki oktató. A műszaki egyetem ok­tató szakán végzett, és egyik kü­lönös ismertetőjele, hogy a fél lábát húzza. Ugyanis gipsz­csizma került rá, amelytől azonban egy hét múlva minden bizonnyal megszabadul.- Kérem tisztelettel: most ta­nár vagy oktató úrnak nevezhe­tem?- Az utóbbinak.- Marinka úr! Tudja, hogy ön miről híres?- Igen, kérem, a boromról. Jobban mondva a boraimról.- Már elnézést, de ez a vélet­len műve, vagy esetleg hosszú tanulás következménye?- A válasz bonyolult és ösz- szetett. Ugyanis részben édes­apámtól hoztam a föld, a szőlő szeretetét. O Mezőtúron volt gazdálkodó, és szőlővel, kerttel is foglalkozott.- Tehát a szülői indíttatás?- Az is, meg hozzá egy ada­lék. Tíz éve vettem Rákóczifal- ván egy 300 négyszögöles üres telket. Betelepítettem jobbnál jobb szőlőkkel, és ennek az lett a következménye, hogy ma már évente pár hektó borom terem.- Hallottam, hogy a borver­senyeken átütő sikerekkel sze­repelt.- Három év alatt kilenc okle­velet kaptam. Közöttük öt első díjat, három másodikat és egy harmadikat. Mindez 1991 óta történt. Részben édesapámtól, részben könyvekből tanultam a jó bor titkait.- Marinka úr, milyen a cso­dálatos nedű?- Jó szőlőből kell, hogy ké­szüljön. Ha a szőlő éretlen, nyers, a bor is olyan. Azután alapvető dolog, hogy legyen tele a hordó vagy az üveg.- Mennyi bora terem?- Általában négy-öt hektó.- Ki issza ezt meg?- A környezetem. Nagy a család. Van egy lányunk, de itt lakik az édesanyám, a húgom meg a családja. Jók a szomszé­dok is, és téli estéken sokszor megvitatjuk a világ kis és nagy dolgait pár pohár mellett.- Szóljunk az egyebekről is!- Műszaki oktató vagyok, leginkább a géplakatosoknál. A Mezőgépnél alakították ki a műhelyt.- Bent tudják a sikereit?- Általában igen.- Mit iszik Marinka Antal?- Mértékkel, napi egy-két deci bort. Gyógyszer helyett.- Milyenek a borosgazdák?- Türelmesek, nyugodtak.- Még egy türelmetlen kér­dés. Milyen lesz az idei termés?- Még sokat alszik odakinn a tőkén, de remélem, jó. Hogy mennyire, a következő borversenyen, Szandaszőlősön kiderül... D. Szabó Miklós Az öt hektóból egy demizsonra való OrvOsszemmel „Most, amikor több kilomé­tert futok egy-egy nap, sokkal inkább tudatában vagyok a tes­temnek, mint korábban bármi­kor. Időnként egy-egy jó futás végén testem szinte úgy műkö­dik, mint egy olajozott gépezet. Van úgy, hogy „töredezett” lel­kiállapotomban vágok neki a távnak, ma­gammal viszem a gondokat-ba- jokat. A táv vé­gén a „törede­zettség” eltűnik, s testem-lelkem egységbe olvad össze” - meséli egy barátom, aki hosszú depresz- szió után talált magára, s ma si­keres ember mind a munká­jában, mind a magánéletében. A jó közérzetet, sőt még az eufóriát is gyakran társítják a futással, de az elmúlt években más aerob (bő oxigént igénylő) tevékenységekről is kiderült, hogy az endorfin nevű hormo­nok kiválasztódásával járnak. E hormonokat a szervezet ellen­álló képességét követelő tevé­kenységek közben termeli: olyan morfinszerű anyagok, amelyeket különféle helyzetek­ben, például erőteljes gyakorlás során az agyalapi mirigyünk (hipofízis) termel. Xz endorfinok hasonlóak a morfinhoz, s ez abból a szem­pontból is igaz, hogy segítenek a fájdalom elviselésében. Kide­rült azonban, hogy körülbelül kétszázszor erősebbek, mint a morfin, s a szervezetre gyako­rolt hatásuk fenomenális, ami a jó közérzet természetes érzé­sének kiváltását okozzák. Brit kutatók a ’70-es évek közepén vizsgá­latokat végeztek, melyek során si­került azonosí­taniuk az endor- fint kémiailag, bizonyítást nyert az erőteljes tes­tedzés után fel­lépő eufória, jó közérzet, vala­mint az endorfin közötti kapcso­lat. Ez az érzés intenzíven megmaradhat egy-két órán át. Barátom, aki futás után lát neki napi mun­kájának, inten­zív izommunkát végez -, meg­sejtett valamit, ami jóval túlmu­tat az endorfin hatásán. Nem vé­letlen, hogy az Amerikai Egye­sült Államokban az elnöktől kezdve az átlagpolgárig oly so­kan dobták el a cigarettát és a gyógyszeres fiolákat, s naponta fél-egy órát szánnak arra, hogy testüket is „munkára bírják”, s az bizonyított tény, hogy szel­lemiekben, de lelkiekben is hozzájutnak egy olyan tartás­hoz, ami lényük kiegyensúlyo­zottságát biztosítja. Van egészséges, jótékony kábítószer mindenki birtoká­ban, mert aggyal és lélekkel mindnyájan rendelkezünk. Tepsilesen

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents