Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-04 / 29. szám

\ 1994. február 4., péntek Nyugdíjasok fóruma 7 Öreg ember nem vén ember, de azért a sok lépcsőfok láttán csak jólesik, ha akad egy segítő kar, s az sem baj, ha fiatal, öreg belekarol Ne vásárolja - termelje! A nyugdíjasok naponkénti di­lemmája, hogy egészségük megőr­zéséhez egyre több vitaminra van szükségük - a vitaminos készítmé­nyek viszont egyre drágábbak. Ám az ellentmondás nem feloldhatat­lan: olcsó alapanyagok segítségével is vitaminforrásra lehet szert tenni. A lencsének, a babnak, a napra­forgó-, a búza-, a mustár- és a zsá­zsamagnak ugyanis, ha a víz és a meleg hatására megindulnak ben­nük az életfolyamatok, ugrássze­rűen megnő vitamintartalma. Vá­sárláskor egyre ügyeljünk: vető­magnak szánt csávázott, vegyszer­rel kezelt mag nem alkalmas házi vitamintermelésre! Legjobb, ha a „sorozatgyártás” egy-két fortélyát a lencsén sajátít­juk el. Félbögrényi lencseszemet tegyünk tálba, öntsünk rá fél liter hideg vizet, és hagyjuk 8-10 órán át állni. Ezután szűrjük le, a megda­gadt lencséket pedig tegyük szitára vagy lyukacsos gyümölcsmosóba. Naponta kétszer-háromszor locsol­juk meg, s szobahőmérsékleten ál­talában a harmadik nap előbújnak a csírák. Ha 1-2 centisre megnőnek, nyersen ízletes salátát készíthetünk belőlük - apróra vágott lilahagy­mával, sóval, kevés őrölt borssal és ecetes-cukros lével. Kedves Marikám! Beszélgetőpartnerünk: A 75 éves Lenke néni Jó 70 éve már, hogy a szegedi színház egyik előadásán pöttöm kislány jelent meg a színpad bal oldalán. Fodros ruhácskájában végigtipegett a világot jelentő deszkákon, és a jobb oldali ku­lisszáknál távozott a színről... Nem nagyon volt kedvére, csak azért csinálta engedelmesen, mert a függöny mögött csoki honoráriummal várta a színész papa, a feledhetetlen Komlós Vilmos.- A sok szerep között a leg­kedvesebb mindmáig - Roxán. volt. Már csak azért is, mert olyan partnereim voltak, mint Benkő Gyula, Szendrő József, Hlatky László és drága meste­rem, Rózsahegyi Kálmán. És ha már a hajdani „játszótársakat” emlegetem, most, háromnegyed évszázados „fennállásom” al­kalmával már bevallhatom, hogy titkos nagy szerelmem is kolléga volt. Úgy hívták: Feleki Kamill...- Mostanában leginkább mint Jucika-Lenke nénit ismerik.- Igen, a régi s aztán termé­szetesen fakuló népszerűséget megújította, talán fölül is múlja a Szomszédok közértes figu­rája. Közel állnak a szívemhez a képernyős családtagok is; az öregem - Zenthe Ferenc, az unokám - Fehér Anna-Alma...- A minap Lenke néni pana­szolta, hogy fáj a lába. Nem az „életből” merített a szövegíró?- Dehogynem. Csakhogy Lenke már meggyógyult, Juci még mindig bajlódik az ízülete­ivel. És hogy még panaszkodjak egy kicsit: fölszedtem pár fölös­leges kilót - okvetlen fogynom kellene. Csak hát a koplalással úgy vagyok, mint apuka volt: majd holnap kezdem. Sajnos, édesszájú vagyok, és a finom­ságoknak nem tudok ellenállni. De most nincs pardon, tavaszra megszabadulok legalább három kilótól.- Speciális recept, speciális módszer?- Van. Egészen különleges. Úgy hangzik, hogy „egyél ke­veset”. Ezt ha tornával nem is, de nagy sétákkal kiegészítem. SZ. M. Ferenczy Europress Az oldalt összeállította: Sóskúti Júlia. Már azt gondoltam, nem is írok Neked többé, olyan beteg voltam, s nem is kevés ideig. De a jó Isten megsegített, rám hagyta, éljek, ha tudok, vissza­adta az egészségem, amiért nem győzök hálálkodni, mert igaz, még itt fáj, ott fáj, de elvisel­hető, s így mégiscsak köny- nyebb, mint a fagyos föld alatt. Nem tudom különben, meddig tart még ez a februári tavasz, de én évtizedek óta figyelek: feb­ruár 10-15-e körül rendszerint visszajön még, búcsúcsókot le­hel a kiskerted szép hóvirágjára is átél, hogy aztán jöjjön a vilá­gosság, a napfény, az a kis eny­heség, amire a magunkfajtának olyan nagy ráérzése van. Hát magamról ennyit, Marikám, de rólad is hallottam azért, még mielőtt írtál volna. Mondta a rendelőintézetben egy szom­szédasszonyod, hogy igencsak téli visszavonultságban vagy, mert alig lát. Mondtam is neki, ez a legjobb egy nyugdíjasnak, hogy télen bebújhat az ottho­nába, s a maga egyszerűségé­ben, szerénységében múlatja az időt. Amíg beteg voltam, magam is így tettem, még a boltig is rit­kán vánszorogtam el, de sok­szor gondoltam, miért is mentek el faluról a fiatalok, de jó volt az én öregjeimnek - nyugodjanak békében -, ők a családjuk köré­ben élték le az életüket, nem olyan magányban, mint sok mai özvegy, elárvult öregasszony. Azért, ahogy a mostani világot figyelem, lehet ám, hogy válto­zás lesz. Nem tudom, emlékszel-e még Vadas Zsuzsikára, akinek a férjét a Don-kanyarban marasz­talta a sorsa. Nohát, képzeld el, a fia csa­ládostól hazaköltözött még az őszön, Zsuzsika kis házához sebtiben hozzáragasztottak egy szobát, s a kárpótlási jegyükkel már földjük is van. Gazdálkodni fog a fiatalember, de még a fel­nőtt fia is kitart a föld mellett. Mondja, sose csinálta, van ta­nult szakmája, de csakúgy, mint az apja, munkanélküli lett a vá­roson. Mondták már mások is, ké­szülődik vissza városról az öt­venes, hatvanas években isten- hozzádot mondott gyerekük. Lehet, megérjük, ismét lesznek szép, nagy családok? Hogy is mondják: többgenerációsok? Ahol a nagymama vigyáz a megbetegedett iskolásra, meg­főz délre, maga se érzi felesle­gesnek önnönmagát? Én örül­nék neki, ha valamelyik gyere­kemnek eszébe jutna a hazaté­rés, nem tudom, te mit szólnál hozzá? Akkor lehetne aprójószág meg hízó - már csak úgy ma­gunknak, saját fogyasztásra, mert ára az nincs ugye, csak a kereskedőnek éri meg eladni. Marikám, nekem most pár tyúkon kívül semmi, de semmi jóiszágoqi sincs, aztán úgy lát­szik, Luca-napkor ráfizettem a gombvarrásra, bevarrtam őket, nem tojnak már úgy, mint az őszön, hetente négy-öt tojást ta­lálok a fészkükben, az meg arra jó, hogy ha hirtelen jön egy unoka, kavarok, verek egy pis­kótát neki, mert esküsznek rá, hogy a magam főzte baracklek­város piskótánál a legfino­mabbnak látszó cukrászsüte­mény is alicskább. Hanem most várom nagyon, tényleg emelik-e a nyugdíjat 10 százalékkal, s igaz lesz-e, amit rádió mondott, hogy méghozzá visszamenőleg, s márciusban ki is fizetik. Akkor lesz jó húsvé- tom, jönnek a fiúunokák locsol- kodni, szétosztom köztük a kis pénzt, hadd örüljenek. Tavaly a legkisebb csak rám biggyesz­tett: hát a mamának meg csak vereshagymahéjban főtt tojása van, a Kinder jobb! Meg is néz­tem aztán a boltban azt a Kin- dert, hát kívülről se volt csúnya, de nem volt pénzem, hogy olyat vegyek. Most, ha megjönne húsvétig ez a kis ráadás, nem sajnálnám tőlük. Igaz, az idén korán lesz húsvét, április 4-én tán éppen. Emlékszel, mi volt a mi fiatal­ságunkban árpilis negyedikén? Hajjaj, hogy mentünk felvo­nulni, utána meg zakatolni! Mondják, rég volt, hazugság volt - de hát ha nekünk az jutott fiatalságunkban? Nem mon­dom, ha fájós lábammal, szag- gatós derekammal most kéne zakatolni, csak vétenék -, de hát akkor repültünk, mint a madár, ugye, kedves? Marikám, most annyira jól érzem magam, hogy megfogad­tam, egy reggel buszra ülök, s megyek látásodra. Remélem, sikerülni fog, s jó egészségben látlak viszont. Addig is szeretettel gondol Rád: Juliska Márciusban ... is lesz lapunkban Nyug­díjasok fóruma. Ebben többek között megkérdezzük, ha már egyszer tavaly megalakult, miért nem működik a nyugdí­jasok kamarája Szolnokon és a megyében. Munkatársunk ellá­togat egy fórumra, ahol idős emberek emelnek szót életük javításáét, s találkoznak az or­szágos képviselet egyik jelen­tős személyiségével. Érdeklő­dünk Törökszentmiklóson. lesz-e az idén vagy netán csak jövőre Ki mit tud? - az idősebb korosztálynak? Figyeljék lapunkban a Nyugdíjasok fórumát, s ha kérdésük van. írják meg szer­kesztőségünknek. Kérdéseiket, észrevételeiket várjuk, leveleiket szívesen ol­vassuk. Ne felejtsék, az idén lesz 15 éve, hogy rendszeresen közlünk egész oldalas összeál­lítást idős olvasóink kedvére! Márciusban tehát ismét, mint 15 éve minden hónapban: Nyugdíjasok fóruma az Új Néplapban! Lesz még tavasz, gyönyörű! A megyeszékhelyen lassan a lakosság egyötöde nyugdíjas korú. Akik itt is születtek, tud­ják, Szolnok sose volt kertes, virágos, rendezett város, itt in­kább a por, a szemét, a rendet­lenség és a rendezetlenség volt a jellemző. Az meg legfeljebb a városszéli kis utcákat jelle­mezte, hogy az apró családi há­zak gazdái éppúgy virágot ültet­tek házuk ablaka alá, mint benn, az udvarban kis kertjeikben. Nos, ahogy nőtt a város, soka­sodtak lakói, betonházak maga­sodtak, valahogy úgy szakadtak el lakóik a természettől, a ker­tes, virágos, fás lakóterület ápo­lásától, féltésétől, művelésétől. Az olcsó is lehet szép Nem is olyan rég a város ve­zetése azért emelt szót, kérte Szolnok, az immár megyei jogú város lakóit, tegyék szebbé, el­viselhetőbbé környezetüket. Jó gondolat, okos, jövőbe látó és jövőt féltő volt ez a kezdemé­nyezés. Az ember arra gondol, miért ne övezhetnék akár a lakótele­peken is fák, bokrok az utat, s a lehető legolcsóbb, de szépen virító virágok tarkállnának a városközpont, de még a külvá­ros házai közötti kopár térsé­geken is. Mindenki tudja, eh­hez elsősorban nem pénz, ha­nem kis szorgalom, munka kell, s talán az is, hogy a köz- kutakról senki ne legyen rest egy-egy locsolónyi vizet nö­vényei alá öntözni, ha jő a szá­razság, a meleg tavasz, a forró nyár. E sorok írója négy éve ki­próbálta: tízemeletes lakóháza tövében megmarad-e a buk- szus, a kis, parányi fenyő megnőhet-e, s megmenti-e tö­vise letépőitől a rózsát? Nos, . . . nem biztos, hogy telje­sen igazuk van azoknak a nyugdíjasoknak, akik mást sem tesznek, mint napjában többször emlegetik a kor­mányt, a parlamentet. Pedig hát sokszor halljuk, amint megszólják az országgyűlési képviselőket is. Könnyű nekik - mondják -, ők egy hónap alatt kapnak annyit, mint egy kis­nyugdíjas négy-öt év alatt. Persze hogy őket nem izgatja, mikor mi drágul, ők bírják pénzzel, energiával. Bezzeg a nyugdíjas! Azért abban nem lehet vitatkozni, hogy sok idős, fő­leg beteges embernek nincs va­lami igazsága az úton-útfélen hallottakban. Az élet egyre drágább - hallottam nemrég egy derék öregurat, aki azt mondta, már a haláltól is anyagi okok miatt fél, mert fia, lányai megmondták, aligha futja pénzükből egy normális temetésre, ne nagyon áhítsa hát papa a halált... Azért azzal az idős asz- szonnyal is egyet lehet érteni, aki a minap összemarkolta a gyógyszerreceptjeit, s úgy ki­futott a patikából, mintha Za­lán futását akarta volna illuszt­rálni egy új kiadású könyvhöz. Igaz. visszakiáltott annyit, hogy fizesse ki a kormány - de hát érthető, van olyan gyógy­szer, amelynek az ára megha­zudtolja azokat, akik pár száza­lékos áremelésről tettek emlí­tést az év elején. Rengeteg be­teg embernek már nem csak kenyérgondja, patikamérge is van, mert sehogy sem tudja megfizetni megszokott s nem a ládafiának, gyűjtőkedvből vá­sárolt gyógszereit. Azért az sem hazugság, hogy azok a falusi, mostanában nyugdíjba vonult emberek, akik az átkosban megépítették a 3-4 szobás, központi fűtéses házu­kat - keseregnek, emlegetik a régi kis vályogházat, aminek egy szobája, esetleg még egy, tisztaszobája télen fűtött, nyá­ron hűtött, s amelyet akár egy hétre is kellően megmelegített a kemence. Miért mondták, hogy komfortos élet kell a falusi em­bernek is, ha mostanra tízezer bár tapasztalatai időnként szomorúak voltak, mégis úgy tervezi: tavasszal folytatja kis kertje - ami mindenkié, aki ki­néz ablakán - ápolását, s túlte­szi magát az emberi gonoszsá­gon. Mert az is igaz, a tavaszi nagy esőzések után, amikor laza a föld, s még egy négy­éves bokor is könnyedén ki­húzható tövestől, mindig volt bosszúsága, pótolni valója. Már-már belefáradt, s pénzzel sem mindig bírta. Annak vi­szont sokszor örülhetett: a ku­tyáikat sétáltatok észreveszik a művelt területet, s nem enge­dik szeretett állatukat odapisz- kítani. S őszintén megmondja azt is: nem kellenek ahhoz százasok, hogy a piacon kora tavasszal kerti magvakat áruló nénikéktől pár tízesért gyö­nyörű növények, virágok mag­ját megvegye. Segíthetnek az unokák Mondják ugyan, lehet ennél szebbet, igazibbat is találni, gondos tasakolásban. vetőmag­tól roskadozó boltokban, de a gondos csomagolást is meg kell fizetni, s arra már nem biztos, hogy telik a szerény fizetésből vagy a nyugdíjból. Azt viszont vallja, kis kapálás, nyesés-nyí­rás nem árt idősebb korban sem, s talán egy-egy kanna vízzel még az unokák is segítenek, ha „kéznél” vannak. Ezért buzdítjuk most a szol­noki nyugdíjasokat: varázsolják ezen a tavaszon kellemesebbé, szebbé, egészségesebbé kör­nyezetüket. Kezdjék ők, a leg­idősebb városlakók, hátha a sok, munkában ugyan fáradó, de városát, lakóhelyét éppúgy szerető fiatalabbak is kedvet kapnak példájukon. Talán nem forint körül kerül egy hónapra való szén, fa - s akkor még nem is szóltunk arról, mibe kerül fa­lun a gáz bevezetése s a szük­séges fűtőapparátusok megvá­sárlása. Miből, uraim? - kér­dezte a napokban egy rákóczi- falvi özvegy, amikor rászóltak a szerelők: miért nem most ve­zetteti be ő is a gázt? Azért az se semmi, hogy az azóta már nem MDF-es Kö­rösi Imrét, az országgyűlési képviselőt ellenségnek kiál­totta ki még akkori saját pártja is, mivelhogy jövendölése sze­rint lesz még 100 forint is egy kiló kenyér kis hazánkban. Nohát, lassan, de biztosan oda­tartunk már, kár volt Körösit kiátkozni - hogy a húsról, tej­ről, egyébről ne is beszéljünk. A tejre, tojásra, sajtra vágyó nyugdíjasok ezért is szoktak már rá a teára, a zsíros pirí- tósra... Azért azt is meg lehet nézni, hogy a fiatal családjuk­kal egy fedél alatt élő öregek milyen fondorlatos cselekkel próbálnak meg segíteni uno­kán, dédunokán. Hányszor mondják esténként - ha látják, kevés a vacsora -, hogy nem éhesek, meg az orvos is az esti nagy evésektől óvta őket. És hány nyugdíjas nem teszi - bár van, aki tehetné -, hogy a tél végi vásárokon vesz, vegyen magának egy-egy új ruhadara­bot. Helyette kézen fogja az unokát, s megy vele a KGST-re, ahol már 1600-ért adnak egy Reebok-utánzatot, s 1200-ért már majdnem igazi Levi Strauss is kapható... Azért mégsem olyan sö­tét a kép, mint gondolnánk. Igaz, az infláció leginkább a nyugdíjasokat, még inkább a nagycsaládosokat és a munka- nélkülieket sújtja. Azért az én megszokott fodrászatomban azt mondták a múltkorában: ha a nyugdíjas asszonyok nem jönnének daueroltatni, hajukat rakatni, vágatni, már rég becsukhatták volna a boltot. S míg ezt leí­rom, ijedten állapítom meg: épp azt a fodrászüzletet, épp mostanában be is zárták... ártana, ha a város illetékes in­tézménye is kedvet csinálna eh­hez: ajánlana ingyen - akár ház­hoz szállítana - jóféle kerti föl­det, s valahonnét kerítene cser­jéket, palántákat is. Nincs szo­morúbb látvány, mint egy sze­méttel teli, ápolatlan ház körüli terület. Változzék kis világunk Oda valahogy a járókelők is gondtalanabbul szemetelnek, a kutyát sétáltatok se mennek messzire kedvenceikkel... talán mindehhez még az is segítség lenne, ha a közterület hivatott őrei is megjelennének időnként, s ha kell, büntetnék a szemete- lőket, a rongálókat, a virágot té- pőket, fákat elnyomorítókat. Kevesebb lenne így a gaz - s többen kapnának kedvet, ha éreznék, a köz érdeke is, hogy szépítsék a várost. Árról már nem is szólünk, hogyan lehetne büntetni azokat, akik „csak” indulatból neki­mennek egy-egy virágzó bo­kornak, akik otthoni vázájukba gyűjtik a közterületről az aranyesőt, a nyíló orgonát, s ollóval zsebben közelítik meg az illatozó rózsafákat. Pedig sajnos vannak ilyenek, sőt! Láttunk már Szolnokon ab­lakból forró vizet kizúdító em­bert, aki megcélozta a legszeb­ben virító májusi orgonát. De hát miért is szeretné mindenki a szépet? Lesz tavasz, rövidesen, nyílik az idő. Rajtunk, városlakó idő­seken is múlik, gyönyörű lesz-e vagy kedvetlen, poros, szemetes a környezetünk. Tegyünk érte, hogy változzék kis világunk, kedvünk - s hogy változtassunk másokon is. A munka sose volt szégyen, teljék benne minden­kinek öröme! Azért én, a sok éve nyugdíjas, mégsem tudok egyetérteni azokkal, akik egyre a kormányt meg a parlamentet szidják nehéz helyzetük miatt. Nem a nehéz helyzetet vitatom, még csak azt sem mondom, hogy nem romlik a pénz, s nem egyre értéktelenebb a hó köze­pén, vég? felé esedékes nyug­díj. Csak megjegyeztem ma­gamnak, hogy míg 1990-ben 300-400-500 forintos havi nyugdíjemelés volt, addig 1991-ben a szolgálati időtől, s a nyugdíjazás idejétől függően akár 25-28 százaléknyi emelés is járt egy-egy nyugdíjasnak. Igaz, ledolgozott éveket azóta se vette számba senki, de azért azóta is megvolt az évi 14-18 százalék, s tavaly őszön pél­dául teljesen váratlanul úgy toldották meg visszamenőleg a nyugdíjakat, hogy az a kicsi 4 százalék már januártól is érvé­nyes. Most meg csak egy par­lamenti rábólintás (szavazás) hiányzik, s januártól visszame­nőlegesen ismét 10 százalék az emelés. Nehogy azt gondolja valaki, hogy elégedetten azt mondom, ez igen - de ki merem mondani: aki például 1990-ben, legalább 30-35 évi munka után vonult nyuga­lomba, az idén januártól majd­nem dupláját kapja annak, amit 4 éve megállapítottak. Nem, nem számoltam ki, négy év alatt hány százalékkal lett drá­gább a fej, a sajt, a hús, a ke­nyér, tüzelő, s ugye most is várható a víz- meg a csatorna­díj emelése, s azt sem firtatom, miért kínálnak egyes áruházak 38 ezer forintos télikabátot egy szegényedő, öregedő városban. Csak azt mondom, s talán nem is jogtalanul: ... azért ez a sokat szi­dott kormány, az elmarasztalt parlament még egyetlen évben se tárta szét a karját, mondván nincs miből. Mégis, hiszem, csak jobb jöhet - kormányban is, parla­mentben is -, mert minden erő­feszítés ellenére lassan ideje végérvényesen rendbe tenni a nyugdíjakat. Talán azért is szavaztunk, választottunk ön- kormányzatot tavaly tavasszal. Talán azért... (SJ) Azért. . .

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents