Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-08 / 6. szám

8 Irodalom----művészet 19 94. január 8., szombat A z ötlet már rég gyötörte, de most végre megszüle­tett az alkalom. Mint ázsiai nyelvek szakértője, egy­szerű tintanyaló előadóként dolgozott a Külügyminisztéri­umban. Egy reggel hívatta a miniszterhelyettes, és közölte vele, hogy háromnapos vendég­ségbe érkezik a thaiföldi kül­ügyminiszter-helyettes, de a követségi átiratban közölték, hogy az utolsó pillanatban megbetegedett a thaiföldi tol­mács, így hát neki kettős mun­kát kell végeznie. íme, az alka­lom, gondolna N., amikor kilé­pett a 2-es számú főnök irodá­jából. Tehát, futotta végig a lá­togatás protokoláris ügyrendjét, bemutatkozó látogatás, majd a parlamenti elnök, a ház külügyi bizottságának vezetői stb., stb. A második napon országjárás, a harmadikon látogatás a Külügyi Intézetben, azután a búcsú a Külügyminisztériumban. Tehát akkor... N. becsületesen végigunat- kozta a programot, fordított orrvérzésig, de mindegyre megnyugtatta a gondolat, hogy végre megszületett az alkalom. Amikor búcsúlátogatás napja elérkezett, N. somolyogva tett-vett íróasztalánál, majd fél­órával találkozó előtt jelentke­zett a helyettes titkársági irodá­jában. Pontban fél tizenkettőkor megjelent a thaiföldi vendég, kettes számúval és az ázsiai osz­tály néhány munkatársával át­mentek tárgyalóterembe. A szokásos udvarissági kér­dések és válaszok után a kettes számú megkérdezte, melyek a vendég benyomásai. Na, most, gondolta N. A thaiföldi mondta a maga közhelyeit, míg N. mondatról mondatra így fordí­totta szövegét.- A helyettes külügyminiszter úr szerint erősen érzik az őr­kor kezd élni, amikor alkalmaz­zák. El se várhatom, hogy két esztendő, illetve két és fél esz­tendő leforgása alatt demokrati­kus rendszert lehessen terem­teni. A demokrácia csíráival va­lóban találkoztam. De ma reg­gel is a Külügyi Intézetben azt mondta nekem egy kutató, hogy orszgunknak sokkal inkább Szász János: Az alkalom szágban a rendszerváltás kése­delme, a régi nómenklatúra kulcsszerepe az ország vezeté­sében. A reform jegyeit nem ér­zékeli, a privatizációét hasonló­képpen. A város piszkos, a vi­déki városok elhanyagoltak. Mindenki az inflációra panasz­kodik, ami végül is nagy társa­dalmi feszültségekhez fog ve­zetni. A kettes számú és az ázsiai osztály munkatársai sápadtan hallgatták. Végül a főnök törte meg a csendet.- De hát bizonyára találkozott a demokrácia vívmányaival. N. válasza a thaiföldi nevé­ben így hangzott:- Az Alkotmányra gondol ex- cellenciás uram? Azt még ott­hon lefordították nekem. Dehát minden alkotmány papiros, ak­Kiss Benedek: Csipke-hidegben Vadgalambbúgás a zúzmarás ágon... All a világ konok csipke-hidegben... Vadgalambbúgás. Irigylem s - szánom. Dermedt utcák kövét kongatja lábam, pillámra hópehely hamuként rebben. Nem porítja a fagy-betont sugár most, kedvem is lomha köd borúja nyomja. Fagy-beton köt mindent. Kushad a város, nincs egyenes vonal, kusza, homályos folt csupán ház, torony, csipke-zúzos fa. Valami véglegest, változhatatlant gyanít gyenge szív, s gyávulva retten. Hogy e tél végleges... Lebírhatatlan... Hogy ez már így marad... Elmúlhatatlan! hogy megszűnt az idő... S áll minden vekker. De az a vadgalamb! Hisz melegíti, egyedül is fűti a hűlt világot! Es magát: Kibírni, kibírni, kibírni! Ó, az a vadgalamb! Hiszen ő hinti, fújja körém ma is az élő lángot. Hallgatlak, gyönyörűm! Csipke-hidegben búgod a kibími-t magad-igézve. Dadogom én is hát - örök hitetlen -, míg pillámra a hó pernyéivé rebben: Vége lesz, vége lesz, vége lesz, vége... Merczel Erzsébet: Kalapot hord fején az Isten... Lassan, ráérősen ballagott a kihalt, csendes utcán, mely alél- tan pihent a forró napsütésben. Dúslombú, üdezöld fák sora* koztak az út két oldalán eső után epedve, virágok ezrei tár­ták szirmaikat az ég felé könyö­rögve, de az ég nem adott vá­laszt, nem adott esőt, csak kö­vér, dölyfös bárányfelhők vo­nultak északról dél felé, pillan­tásra se méltatva az alattuk lévő tájat. Lassan, ráérősen ballagott a kifakult járdán, árnyékból ár­nyékba. Sötétszürke öltönyt vi­selt, állig gombolt inget és hó­fehér haját széles karimájú ka­lap takarta. A ruha régi volt, mint maga az ember. Csontos, sovány arcú, régmúlt gondok barázdáival homlokán, mégis béke lengte körül, valami ősi nyugalom, amint meg-megállt a hűsben, háta mögött összefogott kezekkel. Felnézett a fákra, a sűrű koronákba, tekintetével lassan tapogatva az öreg gallya­kat, új hajtásokat, hosszan fi­gyelve a lombok közt megbújó madarakat, akik fittyet hányva nyárra, korai forróságra, csicse­regve ugráltak ágról-ágra. Derű költözött szívébe, arcára, s ahogy ott állt, olyan volt, mint mesék öregje, aki felveszi ün­neplőjét, misére megy, majd a határba, megnézni, érik-e a búza, duzzad-e a kalász, nem lopják-e azok a szemtelen rigók a szőlőt. S hogy mindent rend­ben talál, elégedetten indul vissza a hazafelé vezető úton. Lassan, ráérősen ballagott tovább a fülledt melegben, mi­kor váratlanul egy asszony top­pant elé. Érett csípejét, telt mel­leit vékony, könnyű ruha ta­karta, vörös haját nevetve ciró­gatta a szél. Kezében vékony háló, melyből saláta, paprika, retek virított a világra. Az em­ber megállt. Tiszta, fénylő sze­meivel nézte az asszony közel- gését, s úgy mosolygott, mint aki régi ismerőst lát. Az asz- szony jött. Ringó léptekkel, fel­emelt fejjel, s szívében boldogság lakott, halkan dudorászott egy régi dalt, egy könnyű kis szerel­mes nótát. Amint az öreg mellé ért, barna arcából rávillantak ten­gerzöld szemei, elnevette magát, s egy vidám „Jó napot!” kívánva, ringó csípővel ment tovább. Az öreg lassan utána fordult. Arcára tapadt mosollyal nézte a távozó alakot, tétován kalapjához nyúlt, és levette azt. Gyöngyök csillogtak homlokán, gyöngy­tenger, ami ragyogott egyre fé­nyesebben, s a csillogó hullám­zásban megvillant a smaragd, jáspis és a topáz, elrobbant ru­bint, zafír, karbunkulus, izzva szórta sugarát a gyémánt, az ónix és az arany. Fényük égre tört. el­homályosítva az eget, a napot, s mikor már izzott, káprázott a föld, a mindenség, még mielőtt elégett volna a világ. Lassan hal­ványulni kezdett a fény, vissza- hamvadt gyönggyé, csillogó cseppekké. Az öreg előkotorta zsebkendő­jét, megtörölte homlokát, és ka­lapját visszaigazgatva fejére, ráé­rősen ballagott tovább. megfelelne a vaskézpolitika, mint a többségelvű demokra­tizmus. Ha nem tévedek, az ef­féle nézeteket Európában jobb­oldaliaknak nevezik. Újabb kínos csend. A kettes számú diplomatikusan nagyot nyelt, majd megjegyezte.- Nálunk a jobboldal jelenték­telen. Elszigetelt csoportok, nagy zajt csapnak, de erejük, tömeghatásuk nincs.- Hogyhogy nincs?! Informá­cióm szerint a kormánypárt szövetséget kötött velük, nélkü­lük nem is lenne többségük a parlamentben.- Ez csak átmeneti jelenség... - jegyezte meg a kettes.- Megbocsásson excellenciás uram, ezek a pártok idegengyű­lölők, s az önök országában szép számmal élnek más nem­zetiségűek. íme az ellentmon­dás az alkotmány és a valóság között.- Excellenciás úr, ön megfe­ledkezik arról, hogy a vendéget is kötelezik a jólneveltség tör­vényei. Amit N. a következőképpen fordított.- Tapasztalta-e népünk ven­dégszeretetét? A thaiföldi válaszát pedig ekként:- Önök igencsak értenek a vendégekkel való bánásmód­hoz. Lehet, nem is viselkedtem méltón a vendégszeretethez. Én barátunknak vélem az önök or­szágát, barátomnak önt is, ex­cellenciás uram. Ezért gondol­tam úgy, hogy a diplomácia" kétértelműségei helyett az igaz­ság törvényeit tartom szem előtt. Ezek után már csak a két or­szág kapcsolatairól, azok bőví­téséről, egy gazdasági küldött­ség thaiföldi látogatásáról esett szó, amit N., a legteljesebb pon­tossággal lefordított.- Nahát - mondta felháboro­dását türtőztetve a kettes számú N.-nek, miután a vendég el­ment. - Nem lehetett könnyű neked ennek a provokátornak a rágalmát lefordítani.- Beleizzadtam - válaszolta N. K örülnézett a folyosón, s amikor látta, hogy egye­dül van, ugrósiskolás léptekkel szökdelt irodája ajta­jáig. Kass János illusztrációi Sólem Áléchem Tóbiás, a tejesember című könyvéhez Bolya Péter: j-s 5 A választott város H allom és olvasom a hírt: Olyan telefonfülkék is lesznek, amelyekben en­gem is lehet hívni, ha éppen ott állok valamelyikben, s az illető - a hívó fél - tudja a fülke szá­mát... Vajon én, B. P., kire gon­dolnék, kinek a hívását várnám, ha eltévedne az idegen város­ban, beállanék egy üres fül­kébe? Hát talán legelébb apám hívna a túlvilágról, cseng, fel­vagy inkább leveszem a kagy­lót, és szólok: Szervusz, fater, hogy’ megvagy? Milyen ott? Békés? Nyugalmas? Velem amúgy nem történik semmi ér­dekes, élek mint bárki más, har­colok is olykor (talán tévedése­kért?), sikerem ugyanannyi van, mint sikertelenségem, kioltják egymást, így lesz a hullámos tengerből sima vizű tó, ahonnan már láthatni a túlpartot (ott vagy Te is). Sokan szeretnek (biztos ez?), kevés, akit szeretek (biztos ez), egészségem tört arany, van még, de már nem a régi, 49 éves vagyok, Görgey A. ilyenkorra már rég kvietált... Más nincs, szervusz, viszlát. Aztán Napóleon Bonaparte lenne a készülék túlsó végén, ha így akarnám abban a kaotikus vá­rosban, „mondsza, öreg harcos, te jól tudod, hogyan „lesz” a de­mokrácia, hogy’ s miként torzul el, és hogyan leend belőle katonai diktatúrád? Nem lehetne ezt, kedves Leon, valahogy elkerülni? Aztán már csak Szent Pál csörögne rám, hogy elmond­hassam, egyetértek vele, mert én is úgy gondolom magamról, hogy „a jó harcot megharcol­tam”. S places, a kagyló. Ezeknek végeztével e világi hívások várhatók, kilépek a fül­kéből, újra elindulok, csak kiérek valamikor ebből az ismeretlen, de választott városból... Nem tudom elhitetni vele, hogy az a lyuk kamrájának hídlá- sán, az én kamrám padlásán tu­lajdonképpen műhiba. A múltkor bekopogtam hozzá, nem kis utá­najárással megszereztem a tömb­ház eredeti rajzait. - Nézd, a lyuk nincs berajzolva sehol, és akkor fölösleges, az is lehet, káros, mert gyengíti az ellenállásszerkezetet. - Mit akarsz ezzel mondani - kérdi bizalmatlanul -, csak nem azt, hogy tömjük be egy vödör mittudoménmivel? - Cementes habarccsal, betonnal, szurokkal, kóccal, amije éppen van a mes­ternek - pontosítok, mire lecsap: áhá, megint a szeparatizmus! Mi­kor lesz már vége! A tévében bezzeg egyéb sincs: dunavölgyi- ség, jószomszédság... tudjuk mi jól, hova céloztok, s hova lőttök. Hazaballagtam egy emelettel lennebb, mert a szóváltást utálom még egy, a témáiban banális ke­nyérsorban is, nemhogy a Duna-völgyben. Éjjel fél három és három között térdig, az is le­het, derékig érő veszekedés öm­lik le a fölső lakásból. A szeparatista mennyezeten lyuknak hagyott lyukon. Oda se kellett figyelnem, úgyis tudtam, most jött haza a leányzó, ez a balkániasan koraérett, és egyáltalán nem biztos, korán is öregedő teremtés. Azért a cir­kusz. - Ha másra nem is, lealább arra ügyelj, mit pletykálnak a szomszédok rólad, te szerencsét­len! Meglehet, az én fülemnek szánta ezt az utolsó feddést - de úgy kell neki, ha nem engedi, hogy szeparatista legyek! Vacko- lódás, néhány köhintés fejhan­gon, már is mindenki alszik. A fekete lyuk fölött és alatt, a lyuk­ban is, ami tán külön univerzum. Másnap reggel finom regáti zöld- ségtokány illata hömpölyög le hozzám, amit én sebten egy lábas székelygulyás párájával semlege­Oláh István: A lyuk sítek. Kvittek vagyunk! Könnyed nyikorgással nyílik ott fönn a kamra ajtaja. Pisszeg. Kinyitom én is az ajtót, fölnézek. Csak a száját látom, a lyukra szorítja. - Hallottál-e valamit a múlt éj­szaka? Türelmetlensége sürget. Vakarózom, ásítok, kinyitom, majd újból magamra húzom a kamraajtót. - Miért, mit kellett volna hallanom? Száz emberből legaláb kilenc­vennyolc felrobban, ha kérdésre kérdés a válasz. Ezek szerint pszichológusnak sem vagyok utolsó. - Megállj, te csirkefogó, majd megmondom én neked, hogy mit kell hallanod s mikor! De akkor nem lesz mentség, azt fogod hallani, semmi mást, akár tetszik, akár nem. Feltéve, hogy még meglesznek füleid. Döndülés. Egy energikus mozdulattal villámgyorsan le­födte a lyukat szeparatizmuso­mon. Az utolsó téglát éppen ő il­lesztette helyére , és így tényle­ges lett, s ami a legfontosabb: élt, működött, mint minden, az el­vekből és tapasztalatb belenövő konstrukció. Mi itt Erdélyben sokmindenen átmentünk, nem voltunk hege­mén nemzet, s míg azok voltunk, ők, hogy megmaradjanak, szinte föloldódtak a természeti világ­ban. Ezzel viszont nem azt mon­dom, hogy a mienk egy teljes­séggel művi (tehát teljességében természetidegen) világ. Ezzel csak azt mondom, hogy a termé­szeti népek természetszerűen kí­váncsiak, még a huszadik század nagy diplomáciai győzelmei, mondjuk egy Trianon után is... Sőt. Legfönnebb fél órán át bírta. Déltájban újból hallom a szöszö- gést, hogy négyszer-ötször is szó- longat valaki a kamrából. Benyi­tok, mi kell. Megint csak a Száját látom, amint egy petrezselyem- lapi mögül suttogja: tett halála az okoskodás, lám, tudod-e, ki mondta? A fene egye meg ezt a sok okoskodást; valószínű, ezért érezzük oly kicsinek magunkat a Teremtő tenyerén. Ti vertétek be­lénk a kisebbségi érzést! Mi is átmentünk egyszer-kétszer a tű­zön, és mégis úgy vagyunk, mintha el se indultunk volna. Rá­adásul be akarod tömni ezt a lyu­kat - nyöszörög álnokul -, hátha ez az egyetlen járható lyuk Eu­rópa felé... hej, te magadnak való, még életedből is kirekesztenél! - Te engem. A tietekből. Az éjjel is hallottam... - No ugye, hogy hal­lottad - kiált föl diadalmasan -, és mit szólnál, ha most büntetésből lebombáználak? Azzal rápottyant a fejemre egy kisujjnyi murkot. - Ne ijedj meg, a szerbek nem murokkal bom­bázzák a horvátokat, a horvátok a szerbeket, a szerbek és a horvá­tok a muzulmánokat. Ugye nem akarod, hogy nálunk is úgy le­gyen, mint ott, a déli szomszéd­ságban... Őszintén szólva ez a bom­bázó-helyzet se tetszik nekem. A lakáshivatal, minden alárendelt­ségek kinyilvánítója rendelkezett ígyA O engem meg tud dobni onnan föntről, én ha megpróbálom, visszahull, amin aztán kacag, mert én dobálom magam, nem ő, sem egy harmadik, s közben egyre idegesebb leszek.- Egyszer majd, amikor olyan jól leszünk, hogy csak, meghív­lak egy pofa cujkára, egy sörre. Itt, a lyukon engedem le egy spárgán. Úgy teszünk, mintha koccintanánk, és egyszuszra fel­hajtjuk a piát. Tűnődik egy kicsit, hogy vajon mikor lesz békénk cujka- vagy sörpuccsa. Én se tudom, csak állok a kam­rában, mint egy oszlopszent, ho­lott már tíz perce ég a rántás a kályhán, s az erdélyi gombócle­ves helyett valami fekete löttyöt eszik majd megint a család. Nála is ez a gond - lakásából a kamrán keresztül egyre vastagabb füst ömlik kamrámba, lakásomba. - A hétszázát, odaégett birkahús! - kiáltja a petrezselyem mellől sie­tősen, s már csak a távolodó do­bogás meg a szentségelés jelzi, hogy néhány pillanattal korábban nagyon komoly jogi (egész pon­tosan: kisebbségjogi) kérdésekről dámultunk. Egészen sajátos kö­rülményrendszerben. Csakhát a demokrácia kiskapujában (petre­zselymes kamrájában?) minden helyzet sajátos, mert ha mégsem, akkor elég az őshelyzetre vetni egy hosszú, analógiateli pillan­tást, és máris kész a megoldás. Ami olykor könnytől, máskor vértől terhes. Vagy (most már tudjuk) vannak bársonyos meg­oldások is. Egyvalami viszont abszolút biztos: hogy Európa e térségének nem Hollywoodban írják a forga­tókönyvet. Meg aztán mihez is kezdene egy hollywoodi filmes egy olyan politikai színjáték for­gatókönyvével, amely úgy kez­dődik, hogy két pasas beszélget a kamrában egy lyukon keresztül, s közben az egyik, az alsó, mindun­talan arra gondol, hogy tömhetné be azt a lyukat a mennyezeten. Anélkül, hogy netán örök harag lenne e végsősoron szükséges s természetes beavatkozásból.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents