Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-20 / 16. szám

4 1994. január 20., csütörtök ® A szerkesztőség postájából ® Közvetlenül, nyíltan beszélt Emlékeim Antall Józsefről Egy képviselő, aki parla­menti munkája során nap mint nap találkozik és kapcsolatot tart miniszterekkel, államtitká­rokkal, főtisztviselőkkel, na­gyon sok - talán később feldol­gozható - élményt hordoz ma­gában. A történések oly sokfélék és oly zsúfoltak, hogy egyszerre nem mindent tud súlyának és fontosságának megfelelően be­fogadni, értékelni, különösen visszaadni. Dr. Antall József miniszterelnök úr kivétel volt. Az ő megnyilvánulásaira nem lehetett nem odafigyelni. Mi, MDF-es nagykunsági képvise­lők (dr. Szabó János, dr. Tóth Albert és személyem) az ABC-sorrend „jóvoltából” leg­hátul ültünk a képviselőházban, éppen a bejárat mellett. Itt jött be és ment ki a miniszterlnök úr, ha a plenáris ülést jelenlété­vel és közszereplésével meg­tisztelte. Felénk fordulva, soha el nem mulasztotta a köszönést. Szervusztok - mondta halkan. Az egyetlen államférfi volt, akinek szavára megszűnt a par­lamenti zsivaj. Szabadon el­mondott gondolatai mindig visszhangra találtak a képvise­lői lelkekben, legyenek azok akár ellenzékiek is. Tiszteltük őt valamennyien. Tudtuk, kivételes államfér­fiúi képességekkel áldotta meg a mindenható. Titkárságának egyik fiatal munkatársa mesélte el nekem munkaidő-beosztását: reggel fél kilenckor ment a hi­vatalába és éjszakába nyólóan, fél tizenkettőig dolgozott rend­szeresen. Csoda-e, hogy égett, elégett a szolgálatban? Sokan, talán még a fanyalgók közül is nem kevesen akkor döbbentek rá, kit veszítettünk, amikor az ország népe gyászolni kénysze­rült. Soha nem hallottam dicse­kedni, hencegni, nem engedte, hogy személyét ünnepeljük. Ott voltam és tapasztaltam, hogy a 60. születésnapján a köszöntés is milyen kellemetlenül érin­tette. A frakcióban felzúgó tap­sot leintette. - Nem vagyok én olyan savanyú Jóska, amilyen­nek kinézek - mondta nem kis derültséget keltve -, de még nincs miért mosolyognom. Koccintottunk az egészségére, és nyomban belevágott az előt­tünk tornyosuló történelmi fel­adatok és összekuszált kérdé- sek-válaszok sűrűjébe. Mindenkit ismert. Személye­sen kétszer beszéltem vele. Hosszabban - mintegy másfél óráig - a kisújszállási „Szám­adás ’92” országos találkozó után. Hatónkat a mérsékelt nép-nemzetiek közül (Bilecz Endrét, dr. Takács Pétert, Tóth Imre Lászlót, dr. Koszó Pétert, dr. Tóth Alberet és személye­met) meghívott az irodájába, ahol nagyon közvetlenül és nyíltan beszélt velünk minden­féle belső politikai kérdésekről és a várható fejleményekről. Itt már felhívta figyelmünket a Csurka-féíe politikai veszé­lyekre is. Nagy szaktudással és elmé- lyültséget visszatükrözően vá­zolta fel nekünk a népi mozga­lom útját és szerepét a magyar társadalmi-politikai életben. Óvott a szélsőségektől. A pa­raszt-polgári utat szorgalmaz­zuk Szárszón, amely Németh László és Kovács Imre elképze­léséhez áll a legközelebb; le­gyen pártfogója és szorgalma­zója a környezetvédelemnek - mondta. (Ez utóbbit dr. Tóth Albert képviselőtársam képvi­selte Balatonszárszón.) Fájdalom, hogy e látnoki ké­pességű ember nincs többé. Fájdalom, hogy a halál elvette tőlünk. Szerettük, szerettem. „Állok hív adósa, / tehetetlen, / fáj, fáj, hogy fizetnem / lehe­tetlen.” (Illyés Gyula) Dr. Szabó Lajos Az újságírót „etetik”, ugye? Egyik régi újságíró ismerő­sömtől hallottam, hogy az or­szágban bárhol tartott sajtótájé- koztón apróbb ajándékokkal, étellel-itaílal traktálták hajda­nán a sajtó munkatársait. A sajtó nagyhatalom - hangoztat­ták széltében-hosszában. Manapság azonban úgy tű­nik, befellegzik a nagyhatal­maknak, így a sajtónak is. A médiaháborúról ma többet hall az ember, mint annak idején Doberdóról. Pedig az is volt va­lami! Mindez arról jut eszembe, hogy a minap az egyik felettébb népes rendezvény befejeztével a főszervező imigyen szólt a tö­meghez: „Hölgyeim és uraim! Aki önök közül meghívást ka­pott a fogadásra, az menjen a klubterembe, az újságírók meg az előadóterembe, ott kaphat­nak tájékoztatót. A többiektől elbúcsúzom.” Ezek szerint, míg a meghí­vottak ittak, az újságírók velünk szomjúhoztak. De legalább „etették” őket. Csak azt nem tudom, mit fo­gadtak el a kínálatból? Csanádi Béla Szolnok Használt fecskendők Rákócziújfaluban, a futballpálya sarkánál lelt rá fotósunk erre a kis kupacra. Áz apró fehér tárgyak a háziállatok védőol­tásához már használt injekciós fecskendők. És mindez a köz­ségbeli gyermekek kedvelt játszóhelyén! (Fotó: I. L.) Segítségre vár egy kislány Varrógépet szeretne Tiszainokán lakom, és a Ti- szakürti Körzeti Általános Is­kola 7. osztályos tanulója va­gyok, ahova naponta autóbusz- szal járok. A legutóbbi techni­kaóránkon a varrógépről tanul­tunk, és legnagyobb örömünkre a gép mellé is ülhettünk, gyako­rolhattunk. Nekem már az első próbálkozásra sikerült a varrás, ami azért is csodálatos érzés, mert sajnos én nem tudom használni a bal kezemet, és a bal lábam is gyenge. A vil­lanyvarrógép hajtásához vi­szont elég volt az egészséges lábam, a jobb kezemmel pedig tűrhetően tudtam irányítani a textilt. Nagyon szeretnék egy varrógépet, de a szüleim sajnos nem állanak úgy anyagilag, hogy ezt meg tudnák nekem venni. Ezért kérem, aki tud, se­gítsen. Arra gondoltam, ha valaki­nek lenne egy használaton kí­vüli villanyvarrógépe, amit ne­kem tudna adni, nagyon boldog lennék. Rengeteget gyakorolnék, varmék rajta ezt-azt, s talán a pályaválasztásomban is segí­tene. Reménykedem, s az eset­leges támogatást előre is köszö­nöm. Trucz Ilona Tiszainoka Küldjön egy képet! A Rákóczi úti elemi iskolában - 1930. A szolnoki Rákóczi úti elemi iskola IV. osztályos tanulóit örökítette meg ez a felvétel, 1930. jú­nius 25-én. Középen szeretett tanárnőnk: Straub Magda, mellette a hittanoktatónk, akit mi „Al­fonzé atyának” hívtunk. A pontos nevére sajnos nem emlékszem, pedig nagyon sokszor ministrál- tam mellette a szolnoki nagytemplomban. Remélem, volt osztálytársaim közül sokan magukra ismernek. Jómagam az első sorban, a tiszte- letes úr előtt (fehér kabátkában) ülük. Mellettem - jobbról - Kántor Ferenc, balról Munkácsi Jó­zsef, majd Albrekth Attila, akivel a mai napig is tartom a kapcsolatot, jó barátságban vagyunk. Simon Ferenc - Szolnok „Hiába kuporgattunk, spóroltunk Először a kerékpárt, majd a kacsát is ellopták Iskolai ünnepségre - szakadó esőben Kunhegyesre látogattunk Három gyermekünkkel (kettő pici) becsületesen próbálunk megélni. Hónapokig gyűjtöt­tünk egy kerékpárra, amit a múlt év végén elloptak a férjem munkahelyéről. Á rendőrség nem találta meg a tettest. Az új évet sem kezdtük job­ban. A féltő gonddal, szeretettel nevelgetett libáimat, kacsáimat lopták el - a saját udvarunkról. Peddig arra szántam őket, hogy tavasszal költsenek, mint eddig. Az anyagi kár mellett lelkileg is megviselt, hiszen a rendőrség az ilyen ügyekkel szemben is tehetetlen. Mélyen elkeserít, amikor látom, hogy a cigány- családok többsége nem dolgo­zik, csupán az állam támogatá­sára apellál. Vagy nem egé­szen? A közelünkben van egy kis bolt, ahol a tulajdonos a napi 24 A második karácsonyát töl­tötte a hajléktalanszállón című írásra szeretnék válaszolni, ami az Új Néplap december 27-i számában jelent meg - lányom, Windisch Andrea egyoldalú meghallgatása után. Az igaz­sághoz tartozik, hogy maga ala­kította így a sorsát, amihez fel­tétlenül el kell mondanom az előzményt: Andrea édesanyjával ’75-ben kötöttünk házasságot, és 1976. januárban megszületett Andrea. Éveken át munkásszállón, va­lamint albérletben laktunk, míg 1978-ban Zagyvarékason házat tudtunk venni, aztán 1982-ben építettünk. Házasságunk alatt többször előfordult, hogy volt feleségem a rábízott OTP-rész- leteket, az egyéb tartozásokat nem fizette ki. Végül - bírósági felszólításra, s hogy ne kerüljön börtönbe - egy összegben kel­lett kifizetnem a hátralékot. Munkaviszonya nem volt, így aztán ő is eltartásra szorult, de nem a betegsége miatt. Kapcsolatunk annyira meg­lazult, hogy 1991-ben elvál­tunk. A tárgyaláson Andrea maga dönthetett, hogy melyik szülővel akar maradni. Az any­ját választotta, holott tudta, mindig nagyobb gondot fordí­órából húszat dolgozik, a 7 napból hetet, s mit ad isten, 4 hónap alatt kétszer kirabolták! Főképp cigarettát és ennivalót vittek el tőle. Érdemes volt ke­ményen dolgozni, kínlódni, ter­vezgetni?! Fájdalom. Aztán egy újabb boltbetörés - az előző kettő mintájára - tetőn keresz­tül, ám a felszerelt riasztó miatt már nem ugyanott, de ugyan­úgy. És a rendőrség ismét nem érte utol a tettest. Nincs pénzünk riasztóra, kü­lönben körülvennénk a házun­kat. Ennek híján ezentúl nem tartunk semmi olyat az udvaron, ami mozdítható. Végső elkese­redésünkben vontuk le ezt a ta­nulságot, hiszen ott .tartunk, hogy már az is haszon, ha nincs kárunk. (Név, cím maradjon a szerk.-ben.) K. K. I. tott a borospohárra, mint a ház­tartásra. A házunkat nem azért kellett eladni, mert nem tudtuk fizetni, hiszen az OTP már évek óta a munkahelyemen letiltotta a részleteket. Miután - 16 évi munkavi­szonnyal a hátam mögött - én is munkanélküli-járadékos lettem, 1993. augusztus elsejéig, míg a házunk el nem kelt, kéztől fizet­tem a tartozást. Ez idő alatt a lá­nyomat többször kértük, köl­tözzön hozzánk; az anyját akkor látogatja, amikor akarja, de nem jött. Élfért volna, hiszen 3 szoba, konyha, étkező, fürdő­szobás lakásban lakunk. Tehát nem érzem magam hi­básnak abban, hogy a lányom a hajléktalanszállóra került. A házért kapott pénz kéthar­madával, azaz 150 ezer forinttal mentek el tőlem az anyjával, amiből végül is akár házat is vehettek volna. Andreát kerestük, de nem ta­láltuk, s már egy éve, hogy nem láttam. (1992 karácsonyára még megkapta tőlünk az ajándékot, pénzt.) Több hozzátennivalóm nincs, de ez is az igazsághoz tar­tozott! Windisch Zsigmond Zagyvarékas Berregő ébresztőóra jelezte: gyorsan felkelni, és indulás! A sötétben kotorászó férjem pa­pucsában megbotlott, aztán rá­dőlt az ablakperemre: - Szakad, ömlik az eső! Szent Péter ha­raggal fúj rád, asszony!- Ne ugrass, pont most, ami­kor 300 km áll előttünk!? Bőrig ázunk, még hogy mi, de tíz kol­léganőm meg a sofőr, ítéletidő­ben nem jönnek Kunhegyesre! Kezemben a háromféle blúz, szoknya, kiskabát, esőkabát, er­nyő, kardigán. Nem, nem jól vá­logattam. Férjem felöltözve, vi- horászva tömte szájába a kifli végét. - Amit te tudsz cirku- szolni a ruhák körül. - Te így jössz? Semmi ünnepélyesség? Iskolai névadó ünnepségre me­gyünk. Kérlek, sötétebb öltönyt vegyél fel! A kifli eltűnt Jani szájában.- „Kossuth Lajos azt üzente, esőben menj Kunhegyesre ....” - Te fiú, ha gúnyolódsz, nem varrók gombot a ballonodra! - húztam, cibáltam az új haris­nyát. - Úristen, mindent bezár­tam?! Kétszer is feltrappoltam a második emeletre. Aztán a sötét lépcsőházban kinéztem, hol is áll a Trabant, a „Marci”. Sze­dem a lapos, fekete, kicsit csámpás cipőmben lábaim, Jani nyitott ajtóval várt. - Asszony, ebben a kalucsniban villogsz az iskolai ünnepségen? - Hoztam másikat is! Indító motorzúgás, kattognak a vízlapátok az abla­kon. Mintha dézsából öntenék a vizet. Magamban számolok, bámulok, de semmit sem látok. Sötét van, csak a lucsogó, cso­bogó víz surranásai éltetik Mar­cit. Jobb, ha csönben leszek, még nincs öt óra sem. A fené­nek kapcsolta be Jani a rádiót. Felnézek: Székesfehérvár táblá­jának körvonalait látom.- Te fiú, fél órája jövünk. Ilyen tempóban nem érünk 9 órára a színhelyre. - Inkább aludnál, vagy csavargasd a rá­diót, más sávon találhatsz job­bat is! — Csavarja neked az esőt A lap nyilvánossága előtt szeretnénk gratulálni a Dibó Mihály által vezetett tiszatenyői önvédelmi klub kollektívájának - megalakulásuk első évfordu­lója alkalmából. Az önvédelmi klub méhecskeszorgalommal szerveződött, önerőből műkö­hozó kutya füle - gondoltam. Kicsit világosodott. Szürkülő, sávos foltokban sejlett az élővi­lág. Aztán valami izgató játék kezdődött: Marci surrog, aztán bumm, velünk szemben jövő autók sorra sárral, latyakkal be­takarják. Az esőkotró lapátok szinte füttyögnek: ennyit nem dolgoz­tak még az utasok öröméért. Vi­lágos, hol is lehetünk? Átjöt­tünk a Duna-hídon, hoppá, hal­lom a Rákóczi-indulót. Lassan félúton vagyunk. - Félúton, asszony, majd ha Kecskemét előtt leszel! Több mint egy óra múlva. Lassan tankolnunk kel­lene! Aztán Kecskemét előtt fe­dett benzinkutat találunk. Fris­sen kigörbült lábaimat egyen­getve felálltam. - Hát te, hová? - Nem látod, Kossuthot élte­tem! . . . Aztán kigördültünk, és Marci zuhogó esőben ismét rótta a kilométereket.- Nem igaz, Szolnokon va­gyunk, és átmentünk a Ti- sza-hídon? Jani, miért csak utána szóltál? Néztem az órámra, 8 óra elmúlt. Alig fél óra, és Kunhegyesen leszünk. - írónő, korgó gyomorral nem ál­lítok oda a fénybe, pompába! Együnk előtte ... - Jó, helye­seltem aznap először férjemnek. Néztem, ameddig csak tudtam. Erősebb fényben kamionokat láttam, autókat, na, nem ... Bisztró, étterem csak lesz. Se­hol, sehol. - Te Jani, ez Kunhe­gyes! Beviharoztunk a kisváros táb­lája előtt! - Végre, időben ér­keztünk! Örültem, aznap elő­ször. - Én nem megyek be itt ét­terembe, megismernek! - Kö­dös, kikerekedett szemmel les­tem Marci apóra. Ki ismer itt téged, Jani? Miért ne mehet­nénk Kunhegyesen egy étterembe?! - Felismernek - így ő. Kik - ámultam rá. Ez nem igaz. Gondolatban annyira letaglózott Jani, hogy észre sem vettük: elállt az eső. (A 2., befe­jező rész 24-én, ezen a helyen.) Klein Magda - Mór dik, és eddig szép eredménye­ket értek el. A mester tanítvá­nyait heti három alkalommal két-két órában tanítja fegye­lemre, testkultúrára és nem utolsósorban önvédelemre. To­vábbi munkájukhoz sok sikert kívánunk. Sz. Istvánná Küldjük a címet Több érdeklődő olvasónknak: a Kékkereszt Egyesület az 1151 Budapest, XV. kér., Alagi tér 13. szám alatt található. Telefon­száma: 189-1336. Az oldalt szerkesztette: Csankó Miklósné „Úgy érzem, a lányom sorsának alakulásában nem vagyok hibás” Az igazsághoz tartozik Méhecskeszorgalommal szerveződött az önvédelmi klub - Tiszatenyőn További sikereket kívánunk

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents