Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-15 / 12. szám
Rékliben, rokolyában Szép szál fiú. Igen. Talán 25-30 lehet. Kifogástalan piispöklilaféle öltönyben, fekete selyemingben, színben harmonizáló virágos nyakkendőben pompázik. Ujján arany pecsétgyűrű, csuklóján arany karóra csillog, kezében márkás autó , slusszkulcsát csörgeti, ajkán könnyed és fölöttébb fennhéjázó mosoly. Az első gondolat, ami valahogy a fejembe nyomul ugyan, mégis a gyomromat szorítja össze, hogy „pfuj!, de utállak!” Ugyan már! Magam sem értem magam, hisz ő engem sohasem bántott. Sőt! Ő volt az, aki meginvitált eme becses körbe, csupa jól öltözött férfiú és hölgy közé, ki tudja, mivel érdemeltem ki e figyelmet. Mindegy is most már, a lényeg, hogy itt vagyok. Eleddig ügyesen vigyáztam a hófehér térítőre, nehogy foltot ejtsek rajta, nem törtem össze egyetlen kristálypoharat sem, sikeresen eligazodtam a számtalan méretű és formájú evőeszköz között, és hősiesen leküzdöttem a cápauszonyle- vest, noha már a színe is meglehetősen gyanúsnak tetszett. Most a többi fogásra várva csak hallgatom meghívóm üzleti sikereiről szóló beszámolóját, s közben diszkréten körbepillantok az asztaltársaságon. Mindenki a legújabb divat szerinti gúnyát viseli, főként a szebbik nem képviselőinek toalettje pompázatos. Az esti alkalomnak megfelelően sok a csillog-villog, a hímzés, a bársony, a suhogó selyem, s a rafinált szabásvonalak tanúsága szerint mind-mind egyedi tervezésű darab. Újonnan beszerzett kis fekete ruhámat hirtelen viseltesnek érzem, és a gyöngyház vagy vérvörös lakkozású, hihetetlen hosszúságú körmök láttán, jobbnak tűnik ujjaimat tenyerem takarásába vonni. Kár, hogy fejemet nem kaphatom le helyéről, mert szemlélve a sod- rott-bodrott fizuraköltemé- nyeket, belátom, ráférne hajzatomra egy gyors tatarozás. Régen rossz a helyzet, ha az ember környezetében legszívesebben a fejét is elveszítené. Ha ilyenkor nem cselekszik, bizony hamarost megtörténhet. Homlokomon gyöngyözik a veríték, mint aki a fővesztés kínjait éli, eszelős látomások kísértenek: Rékliben, rokolyában, sar- kantyús csizmában ropom a táncot a damasztabroszon, repülnek a porcelántányérok és kristályüvegek, békacombok, tintahalak úsznak a levegőben, és lágyan permetez a kengurupörkölt szaftja.- Pardon - mondom fennhangon. Hátrataszítom a széket, és rohanok az ajtó felé. Paprikás krumplihoz szokott gyomromban eszeveszetten tempóznak a cápauszonyok. Valahogy meg kell szabadulnom tőlük. Valahogy ki kell jutnom innen. Ki, a friss, csípős levegőjű, csillagfényes alföldi éjszakába. Hihetetlen történet A fenyőág A gyerek allergiában szenvedett. Nem újság ez, sok hasonló eset van. Az asszony vitte egyik orvostól a másikig. A felírt gyógyszerek, kenőcsök csak ideig-óráig segítettek, de nem oldották meg a problémát, a panaszok fokozódtak. A természetgyógyász azt javasolta: állítsanak vázában fenyőágat a gyerek szobájába. Az asszony örült a tanácsnak, hiszen a kivitelezés nem látszott olyan bonyolultnak. Csakhogy mindjárt szembetalálta magát a kérdéssel: honnan szerezzen fenyőágat? Hiszen városban laknak. Arra gondolt, megrendeli valakitől. Bement a piacnál egy virágárushoz. Vékony, barna asszony fogadta, akinek nemcsak gyerekei, minden bizonynyal unokái is vannak már. Megkérdezte, hogy mennyiért lehet vásárolni fenyőágat. Látta, hogy ott hevernek halomban a sarokban, koszorú lesz belőlük. Ha a halottaknak kijár, miért ne járna az élőknek is?- A fenyőág nem eladó - világosította fel az árus. Az asszony vett egy nagy lélegzetet. Ugyan, mit veszíthet, ha tovább beszél?- Beteg a gyerekem, allergiája van, és azt javasolták, hogy tegyek fenyőágat a szobájába. A virágárus így szólt:- Tessék holnap bejönni, hozok otthonról frisset. Másnap az asszony megkapta a fenyőágakat.- Nem kell fizetni érte - mondta az árus.- De hát nem fogadhatom el ingyen — szabadkozott az asz- szony.- Az a fontos, hogy a gyerek meggyógyuljon! - mondta az árus. Az asszony csak csodálkozott: létezik még ilyen? -A mai világban úgy elszoktunk már az önzetlen segítségtől. Pedig nem halt ki az emberekből a jóérzés. Paulina Éva jogi jo-jó Előző számunkban megkérdeztük olvasóinkat: vajon jogos volt-e az öröklési szerződés megtámadása? Mint ismertettük, Marika néni, aki rákbetegségének utolsó stádiumában volt, lányával kötötte meg ezt az okiratot, aki vállalta ápolását. Halála után másik gyermeke megtámadta végakaratát. Arra hivatkozott, hogy testvére tudta, hogy édesanyját rövid ideig kell majd ápolni, így érvénytelen a szerződés. Lássuk az olvasói véleményeket! Én úgy ítélem meg, nincs igaza annak a testvérnek, aki megtámadta a szerződést. A néni tudta, hogy halálos beteg, hogy gondos ápolásra szorul majd életének utolsó heteiben, ezért kötötte az ezt vállaló lányával az öröklési szerződést. Megilleti az ápolását vállalót az örökség, megdolgozott, megszenvedett érte. Ezt csak az tudja‘igazán, aki maga is gondozott már rákos beteget. A másik testvér is felvállalhatta volna ezt a terhet, lelket meggyötrő feladatot az édesanyjáért. Miért nem tette? Utólag már ne akarja ilyen igazságtalan módon megváltoztatni az elhunyt döntését. Bertalan Ilona eladó Nekem rögtön az jut eszembe: a két gyerek miért nem beszélte meg egymással a helyzetet? Amikor szegény édesapám betegeskedett, mi előre egyeztettünk. Nem is volt köztünk semmi vita e kérdésben, pedig hatan vagyunk testvérek. Hogy ebben az esetben mi a helyes döntés? Nem is tudom. A jog valószínűleg igazat ad a szerződést megtámadó testvérnek, de a humanitás szempontjából én mégis az édesanyja ápolását vállaló lánynak ítélném az örökséget. Végül is ő vállalta a nehezebb feladatot, ő tett többet édesanyjáért életének utolsó szakaszában. Fuchs Géza sportedző Mondja hát el mindenkinek... Gyermekekkel egyedül Megdöbbenten olvastam a „Gyermekekkel egyedül” című cikket, az ott közölt leveleket. A levelekből ítélve V. S. úr írására csupa nő reagált. Magának V. S. úrnak a történetét nem olvastam, de a válaszokból ítélve arról írhatott, hogy milyen nehéz sorsa van három kislányát egyedül nevelve. Nekem erről az a véleményem, hogy valóban nem köny- nyű gyerekekkel egyedül maradni, de erről a nők sokkal többet tudnának beszélni, ahogy a sok női levélíró is bizonyítja, mint a férfiak. Ugyanis általában velük esik meg, hogy 8-10 évi vagy még hosszabb idejű házasság, több gyermek megszületése után, férjükre hirtelen rájön a szabadságvágy, rendszerint barátnőre is szert tesz, és elhagyja a családi fészket. A válóperi tárgyaláson aztán kiderül, hogy a vagyon kell, de a gyerekek nem, sőt az a nyerő, ha minél inkább sikerül kihúzódni a gyerektartási kötelezettség alól is. „Ne urizáljon az én pénzemből az asszony!” jelszóval. Pedig, kérdem én, a mai drága világban hogyan lehet egy fizetésből két-három gyermeket felnevelni? Sehogy. Még a mindennapi szükségletek megteremtése is óriási energiát igényel az egyedül maradótól, nemhogy urizálhatna. Egyik munkahelyről rohan a másikra, elgyötört, fáradt, örül, ha annyi ereje marad, hogy valamelyest otthon is elvégezzen. A gyerekek csak nőnek-nőnek, nemigen tud rájuk úgy igazán odafigyelni. Nincs idő mesélni, beszélgetni, közösen sétálgatni, mert kell a pénz. És a közvélemény még az anyát veti meg, ha csavarognak, rossz társaságba keverednek a gyerekek, pedig mit tehetne a szerencsétlen, mikor annak is örül, hogy a betevő falatot elő tudja teremteni számukra, fedelet tud biztosítani a fejük fölé. Mindezt a saját keserű tapasztalatom mondatja velem. Hat éve váltam el, akkor a legkisebb lányom 6 éves, a középső 9, a legidősebb, a fiam 11 éves volt. A férjem nem akarta a válást, de már elviselhetetlen volt az italozása, a durvasága. Tizennégy éves házasok voltunk, de ebből csak az első három év volt boldognak mondható. Utána elkezdődött a haverozás és ezzel együtt a részegeskedés is. Ennek ellenére még akkor is szerettem, sokáig abban reménykedtem, hogy a szép családi élet majdcsak meggyőzi, jobb belátásra bírja. Ő meg persze mindig fogadko- zott, hogy így lesz, úgy lesz, különösen mikor terhes lettem valamelyik gyerekkel, és el akartam vetetni. így aztán megszültem mind a hármat, ő meg nemhogy megjavult volna, egyre szadistábh lett. Gyakran megvert, egyszer még az orrcsontomat is eltörte. A végén már nem akartam mást, mint szabadulni tőle. Két évig tartott a válási hercehurca, a vagyonmegosztás. Alaposan kikészültem idegileg, ha édesanyámék nem állnak mellettem, tán ki sem bírom. A lakásból szüleim segítségével volt férjem kifizettem, emellett amit lehetett, ő elvitt, szinte csak a csupasz falakat hagyta, de engem ez nem érdekelt. Csak menjen már végre, lépjen ki az életemből. Az első este, amikor a földön ágyaztam meg magamnak, mert elpakolta a franciaágyat is, úgy éreztem, boldog vagyok. Furcsa, ugye? Más annak örül, ha gyarapszik, én meg mintha annak örültem volna, hogy ki- semmiztek. Tudtam, hogy nehéz lesz újra bebútorozni, felszerelni a lakást, de az igenis boldogsággal töltött el, hogy ha csupaszon is, de ez az otthon az enyém, csakis az enyém, ebben engem már senki emberfia többé meg nem verhet. Azóta egyedül küszködök a megélhetés gondjaival, már szüleim sem segíthetnek, az elmúlt két évben sorra eltemettem őket. Volt férjem bujkál, alkalmi munkákból él az élettársával együtt, így aztán reményem sincs rá, hogy valaha is kapok majd gyerektartást tőle. Nagyon várom, hogy ebben az évben felszabaduljon a fiam. Talán tízezer forintot is megkereshet mint autószerelő, az nagy segítség lenne nekem, csak attól rettegek, hogy nem kap majd munkát. A mai világiján ez könnyen megeshet. Akkor nem tudom, mi lesz, mert ennél többet már nem tudok gürcölni, s ha tovább nőnek az árak, vagy a lakást kell feladnom, vagy nem lesz mit ennünk. A sötét jövő, a jelenlegi gondok mellett a társtalanság is nyomaszt. Jó lenne, ha gyöngéd lenne hozzám valaki, ha érez- ném, hogy tartozom valakihez, hogy kellek valakinek. De félek a férfiaktól. Nincs lehetőségem az ismerkedésre, de ha lenne sem mernék belefogni. így aztán csak álmodozom egy szép szerelemről, egy boldog, vidám életről, és tudom, hogy valóság sohasem lesz belőle. A. K. Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk véleményüket, hozzászólásukat a témához. Kérjük, a borítékra írják rá: „Gyermekekkel egyedül”. V Tepsilesen Csak nagyon édesszájúaknak Szabálytalan portré Nő a szerelőaknában Ribár Zsuzsa neve ismerősen cseng Jászberény környékén, Szolnokon, valamint az aerobic kedvelői között, úgyhogy itt az ideje: máshol is megismerjék a csinos, még most is csak huszonéves, szőke, kék szemű fiatalasszonyt. Jászberényben született, Árokszálláson az ottani gimnáziumban érettségizett, testnevelés fakultációra járt. Atletizált, tornászott, de egy perforált vakbélgyulladás több hónapra ágyhoz kötötte. Utána a TF-en sportszervezői szakot végzett, később sikeresen letette az ae- robicedzői vizsgát is. A Lehel SC-nél dolgozott mint sport- szervező, majd Szolnokra költözött. Ma is ott él, a párja Tóth Zoltán, a jó nevű kosaras. Mellesleg Zsuzsa tagja az aerobic- szövetség országos vezérkarának. Ámbár öt hónapos kismama, ma is teszi a dolgát, hiszen a Testedző és Szabadidő Egyesületnél szervező. Azután hetente kétszer aerobicfoglal- kozásokat tart a Tiszaligetben meg az Abonyi úti iskolában, illetve az Amazon Klubnak a sportcsarnokában. Hobbija a munkája, a zene, a család: így sűrűn hazaugranak Berénybe is. Egyébként nem csak a tanítványaitól követeli meg, hogy csinosak legyenek, önmaga is ügyel a kilóira. Noha ez most kissé másodlagos, hiszen június elejére várják közös életük eddigi legsikeresebb eredményét, egy aranyos kisbabát. Zsuzsa igazi háziasszony, szeret sütni, főzni, most például egy ínyencséggel lepi meg tisztelt olvasóinkat. Elsősorban nagyon-na- gyon édesszájúaknak ajánlott, mert nagyon tömény. Csokoládés őzgerinc Öt tojás sárgáját.meg a fehérjét külön kell venni. Tizenöt deka liszt, 5 deka vaj szükséges még: a tojás sárgáját cukorral összekeverjük, amelyhez huszonöt deka megmelegített étcsokoládét adunk. Ehhez hozzátesszük az öt tojás fehérjét, elkeverjük az egészet. Amikor megfelelőnek találjuk, a kész masszát őzgerinc formába tesszük. Közepes tűzön negyven percig sütjük, és amikor kész, tíz-tizenöt deka meleg csokoládéval öntjük le. Tetszés szerint ananászdarabokkal vagy tejszínnel dekoráljuk, majd késsel szeletekre vágjuk. DSZM. Aki ma Magyarországon autózni akar, annak fel kell készülnie a nem éppen átlagember pénztárcájához szabott üzem- anyagárakra, az egyre nagyobb mértékben növekvő kötelező biztosítási díjra és QZ ,„elmés” súlyadóra. Ha mindezek után van olyan, aki vállalja a megpróbáltatásokat, akkor következik az igazi meglepetés számára, amikor kedvence „gyengélkedni” kezd, és „ápolásra” szorul. így jártam én is a napokban. Felkerestem egy szerelőműhelyt, hogy segítségüket igénybe vegyem sok „kalandot” átélt járművem „meggyógyítá- sában”. A munka végeztével nem is a számla összegén ütköztem meg, hanem azon, hogy azt egy csinos, szőke hajú hölgy nyújtotta át nekem az indítókulccsal együtt. Mielőtt a meglepetéstől szólni tudtam volna, már sorolta is, milyen hibákat javított ki négykerekűmön. Lassan egy évtizede autózom, de ilyen még nem esett meg velem. Nem is hagytam ki az alkalmat, hogy megkérdezzem a 22 éves László Tündétől, miként jutott eszébe ez a férfias foglalkozás.- Kiskorom óta ott ténfereg- tem édesapám mellett, és nagyra nyílt szemekkel figyeltem, hogyan próbál lelket lehelni az elromlott járművekbe. Azt hiszem, ekkor „fertőződtem” meg.- És az iskolában? Gondolom, az autószerelő-évfolyamon nagy feltűnést keltettél.- Igen, én voltam az egyetlen a gyengébb nem képviseletében, de úgy érzem, könnyen befogadtak. Volt, aki csodált, volt aki csodabogárnak tartott.- Szüleid mit szóltak továbbtanulási szándékodhoz?- Furcsállták a dolgot, mivel nőiesebb szakmát szántak nekem, de végül is megbarátkoztak a gondolattal.- Ügy hallottam, az autókat nem csak szerelni és vezetni tudod.- Nagy örömömre sikeresen elvégeztem egy szakoktatói tanfolyamot, így oktatói képesítéssel is gazdagítottam gyűjteményemet.- Megfogant-e benned a gondolat, hogy vállalkozó leszel?- Szerintem ma a „magánzók” helyzete nagyon bizonytalan. Kivárok. Hátha a következő években lesz valami javulás ilyen téren.- Autózó férfitársaim hogyan reagálnak, amikor megtudják, hogy egy hölgy hozta működésbe gépkocsijukat?- Hozzád hasonlóan. Nagyon meglepődnek.- Remélem, nem sértődsz meg, ha megkérdezem: a fakanalat is ilyen jól forgatod, mint a franciakulcsot?- Szerintem nem vallók szégyent a konyhában sem, de mint itt a műhelyben, ott is van mit tanulnom. Hálás vagyok mindazoknak, akik segítettek és segítenek abban, hogy a szakmát egyre jobban elsajátítsam. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetét mondjak szüleimnek, tanáraimnak és munkatársaimnak. Orsós Tibor Hol a hiba? Mindjárt elkészül a mestermü
