Új Néplap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-24 / 300. szám
6 Irodalom — művészet 1993. december 24., péntek Rebeka néni háza majdnem egészen a falu szélén állt. Düledező, régi kis ház volt. Sem 6, sem megboldogult férje nem tartozott soha a tehetősebb emberek közé. Annakidején ezt a kis házat is igen nehezen építették fel. Akkor már megvolt a két nagyobbik gyerek is. A harmadik meg készülőben, Rebeka szíve alatt. Addig a szülőkkel laktak együtt, Bálint szüleivel, és a hajdani darázsderekú, mezeivirág-szépségű Rebekának, bizony sokat kellett nyelnie feketeszemű, feketekendős, hajlotthátú anyósa mellett. Mert persze semmi nem volt jó úgy, ahogy csinálta, anyósa nem győzte tanítani a maga csípős módján. Bálint sajnálta ezért, de nem mert szembeszállni ő sem a mamával. Amikor a faluban mindenki tartott tőle... Mégis, ki volt az, aki összekuporgatott annyit a fiataloknak, hogy telket meg házat tudtak összeszedni, mint a boszorkányként emlegetett, félelmetes, feketeszemű öregasszony? Amikor ágynak esett, és látszott, hogy onnan már csak a temetőbe megy ki, magához hívta Bálintot meg Rebekát, és azt mondta:- Gyerekeim, bocsássatok meg nekem, ha hajtottalak benneteket, meg sokszor talán bántottalak is, de engem sem kímélt az életben senki, soha. Évek alatt összekuporgattam nektek ezt a kis pénzt, vegyétek el, és boldoguljatok, ahogyan tudtok! Én már elmegyek, és van még három gyerekem, akik örökölni akarnak utánam. Ez a tiétek, egyedül. Bálint meg Rebeka összeszorult szívvel vették át az öregasszony görcsös kezéből a kendőbe kötött pénzt, s szerettek volna valami szépet mondani, szerették volna megcsókolni, de sok év alatt annyira tartottak tőle, hogy még azt se merték. Csak álltak, és gombóc volt a torkukban. Nem szoktatták őket szép szavakhoz, se dédelgetéshez, hát csak álltak, és nézték a nehezen lélegző öregasszonyt. A tekintetükben volt minden, amit el szerettek volna mondani, ahogyan a homályosuló. régen félelmetes, fekete szemekbe néztek. Az öregasszony úgyis értette. Kinyújtotta feléjük a kezét. Ok megfogták, mind a ketten, és így álltak egy ideig, szótlanul. Nem kellett ehhez szó... Rebeka néni egyedül élt már a kicsi házban. Bálint meghalt, gyerekeik messze költöztek, fél éve nem látta egyiket sem. Mostanában nem is gondolt rájuk. Mindenféle emlékek vonultak az agyába, fiatalkorából. Valamikor a búcsúban ezt kántálták a fiúk, ha elment mellettük a lánypajtásaival:- Rebeka, dróton jár a dereka. Egyedül Bálint mosolygott félszegen, és nem vett részt a többiek csúfolkodásában. Pedig sokat nyaggatták ám azért, hogy így hívták! Mi az, hogy Rebeka? Persze aztán megszokták. Talán kicsit büszke is volt rá a falu, hogy őnekik Rebekájuk is van. Végül is együtt éltek, együtt szenvedték le az életüket, mit számított már az, hogy kit hogyan hívnak? Ezen a télen Rebeka néni megvette a tüzelőfát, a szenet, kifizette a villanyszámlát, aztán rájött, hogy ha hazajönnek a gyerekek, még csak meg se tudja vendégelni őket. Elfogyott az a kis nyugdíja. Igaz, nem írta egyik sem, hogy jönni akar. Malac már évek óta nincs az ólban, a kertet sem bírja megművelni, minden tagja fáj. Nyolcvanéves lett Rebeka néni, és egészen egyedül maradt. Gyermekkora óta kijárt az erdőre tavasztól őszig, gombát gyűjtött, gyógyteáknak valót, de ebben az évben már oda se tudott kimenni. Pedig hogy szerette az erdőt egész életében! Ebben az évben csak tervezgette, tervezgette, hogy kimegy, dehát három kilométer gyaloglásba került, és már nem bírta megtenni azt a távolságot. Csak elnézett néha arrafelé, de tudta, már nem bír elmenni odáig. Gombát sem szedhetett, gyógyfüveket sem. Csak a kis házában téblábolt ide-oda, igyekezett rendben tartani, mint egész életében, meg a boltig csoszogott el öregecskén. Mondták neki, menjen el segélyért a tanácsra, mások is ezt teszik. A Linka is kapott, a Mariska is, akik özvegyasszonyok, mint ő. Segélyért? Ez a szó nem fért bele Rebeka néni szókincsébe. Dolgoztak, amíg tudtak Bálinttal a téeszben, és kaptak, amennyit kaptak. Meg nem gazdagodtak belőle, az biztos. De segély...? „Majd ha kórházba kerül, talán megsegéllik. De még itthun van.” Olyat is mondtak, hogy „cociális otthon”. Minek az őneki, amikor van becsületes otthona? Hát csoszogott Rebeka néni ide-oda, és úgy érte a karácsony, hogy azt vette észre, már egy vacsorára valója sincs a pénztárcájában. Ezen eltöprengett a konyhaasztal mellett üldögélve, karácsony előtti napon. Vágott egy szép ágat a ház előtti lucfenyőről - még Bálint ültette, szegény -, fel is díszítette régi karácsonyokról maradt, kopott üvegdíszekkel. Betette egy csuporba, és tiszta térítőt simított az asztalra, odarakta, középre. Elgyönyörködött benne. Ügy találta, szép ez így is. Illatos és szép, a tiszta asztalon. Be is fűtött a kályhába, mert a tüzelő megvolt. A régi kis rádiója szólt, s olyan szépek voltak benne, hogy megnedvesedett a szeme tőle. Valami Karácsonyi ének című történet, ahol a gazdag ember megsajnálja a szegényeket, és pulykát küld nekik, meg mindenféle finomat. Valami pudingot is, ami igen jó lehet, habár Rebeka néni nem ismerte. Igen meghatódott, amikor ezt a történetet hallgatta. Arra gondolt, hogy ha ő gazdag lenne, ő is küldene a szegényeknek mindenfélét. Főleg pudingot, mert az igen finom lehet. Na, de mi legyen a karácsonyi vacsora? Kenyere az volt otthon, meg egy kis zsír, fokhagyma. Süt majd fokhagymát zsírban, aztán kimártogatja kenyérrel. Az is jó, ha nincs más. Meg főz teát. Kiment a konyhába, hogy elkészítse. Délután volt, még ki lehetett látni az ablakon. Ki is pillantott, és hirtelen dermedten megállt. Tán az öreg szeme csalja meg, vagy mi történik? A lekopaszdott jázminbokrok alatt csiperkegombákat látott, Nem tudom megmondani, miért gondolok Rá annyiszor mostanában. Talán azért, hogy észrevétlenül megöregedtem, talán, hogy súlyos terheim viseléséhez segítségét remélem, vagy talán éppen azért, mert nem rokkantam meg testben, és nem hervadtam el lélekben. Talán éppen azért vonzódom hozzá, mert Őt sem törte meg az idő, kétezer éve él közöttünk, anélkül, hogy alakot változtatott volna. A hívők még most is benne látják a győzedelmes megváltót, a költők meghittebben szólnak hozzá mint kedvesükhöz, és a festők úgy ábrázolják, mint egy ifjú embert, egyenes derékkal, selymesen puha szakállal, s tekintetében a kiolthatatlan lélek fényeivel. Ha rá gondolok, gyermekkori emlékeim között élek, mintegy félelem és kétségek nélkül, a paradicsomkertben bolyongok, abban a kertben, amelynek se kerítése, se kapuja nincsen, mintha azonos lenne magával a felmérhetetlen világgal, s bármerre lépek, s bárhol pihenek meg, mindenütt a virágoskert közepén érzem magam. S emlékszem rá, ugyanígy éreztem magam azokon a téli éjszakákon is, amikor anyám kezét tartva, körülöttem kisebb testvéreimmel elindultunk az éjféli misére. Nagy telek voltak akkoriban, a csillagos hideg ég alatt fehér hósivatagban vándoroltunk, s valami gyöngéd, szorongó érzéssel a szívünkben füleltünk és vizsgálódtunk, merről érkeznek felénk társak, és kik mellé csatlakozhatnánk a mély öblű, titokzatosan csendes éjszakában. Innen is, onnan is jöttek a vándorok, némelyek meleg subába takarózva Katona Judit: Karácsony-köszöntő Szikrázik december hava. csillagfészket himbálnak ágak. Hírrel járnak a pásztorokbölcsőt ácsol József, az ács az ember egyszülött fiának. Pattog a forgács, hull a hó, Máriát vaskín-abroncs fogja, s vajúdva megszül. Száll a hír: dícsértessék. megszületett a gyermek, az élet legnagyobbja. Hírrel járnak a pásztorok. Mária karjában a gyermek. Rebben a hófehér világ, s a velünk virrasztó vézna fák csendben az útra térdepelnek. Pád ár Julianna: Krisztus haván December jégmárvány nyitott egén Szürke felhő ülő-alakban ül Fehér szirmait hinti a tél Hódunyha takaróföldön, ágon Öreg szánkóján újra kész az év Krisztus haván: EZÜST KARÁCSONY Szeretet rezdül a jó szívekben Fenyőágakról örökzöld reményt Illatoz belénk a vén december Bán Zsuzsa Van, aki szeret! némelyik akkora volt, mint egy tányér. Ó! Ez nem lehet! Soha nem volt gomba a kertjében, bár vágyott rá, hogy legyen. De ebben az évben az erdőbe se jutott ki az öreg lábaival.- Nem lehet az... - motyogta, és állt a sötétedő kis konyhában. Mégis ki kellett menni, hogy megnézze, és uramisten, tényleg! Gyönyörű csiperkegombák voltak a jázminbokor alatt. Megsimogatta a kalapjukat az ujjaival, hogy nem álmodik-e, és nem álmodott! Jóillatú, igazi, friss csiperkegombák voltak! Ahogy felegyenesedett hajoltából, és távolabbra rebbent a tekintete, hát mit látott? A régi, kiszáradt fűzfa helyén is mintha egy nagy csokor törzsökgomba lenne! Decemberben? Besietett, ahogyan tudott, egy kisfazékért, vitt egy kést is, és az összes gombát levágta a száráról. Mind igazi, jóillatú gomba volt! Tele lett velük a kisfazék! Istenem - motyogta megrendültén - hát eljött hozzám az erdő ebben az évben, amikor életemben először nem tudtam odamenni! Az erdő jött el énhozzám! Volt hát hagyma, zsír meg paprika, és olyan gombapörköltett főzött Rebeka néni karácsony estéjére, hogy azt még a tárcanélküli miniszterek is megirigyelhették volna! Ügy sré-vizavé egy kétszintes ház állt az utcában, valamelyik újgazdagék háza. Kinézett karácsony estéjén nagy unalmában az asszony az erkélyről, és befelé ezt mondta a házba:- Na né, hogy füstöl a Rebeka néni kéménye, hogy világol az ablaka! Biztosan felvette a segélyt, oszt dúskál, közben meg panaszkodnak, hogy nincs elég pénzük a megélhetésre! Ezek az ingyenélő nyugdíjasok!- Hagyd... - mondta bentről férje -, jobban esne neked, ha éhenhalna? Rebeka néni hallgatta a rádiót a jó meleg szobában, egy gyertyát is gyújtott a feldíszített fenyőág mellé a szép tiszta asztalon, s nagy áhítattal ette a gombapörköltet. Olyan jólesett, mint amikor régen, erdőjárások után megfőzte.- Istenem! - gondolta hálásan -, öreg vagyok és egyedül vagyok, mégis milyen jó most nekem! Tudom, hogy velem vagy, és köszönöm! Érzem, hogy van, aki szeret! Leonardo da Vinci rajzai Háromkirályok Tanulmány a Madonna Littához Kassák Lajos A misztérium születése csöndesen, mások messze csengő hangon énekeltek, mások olajlámpást lóbáltak maguk előtt, és úgy tűnt, mintha egy-egy földre szállt csillag vezérelne bennünket a torony irányába. A templom, amely egy dombon állt, és égő ablakszemekkel világított az éjszakában, ekkorra már megtelt emberekkel, tömjénillat szállt felettünk, s a kóruson búgott és zengett az orgona hangja. Barna és megható volt ez a hang, átizzó tüzekkel a mélyén, s varázslatos ereje megejtett mindannyiunkat. Feketekendős öregasszonyok ültek a padokban egyik oldalt, másik oldalt ősz férfiak hajadonfőtt, lecsüngő bajusszal, behunyt szemekkel és összekulcsolt kezekkel. Fent a magasban jobbról a lányok, balról legények csoportjai álltak, és énekeltek, mintha ebben a meghitt órában velük zengene az egész világ. Mennyből az angyal lejött hozzátok pásztorok, pásztorok. Hogy Betlehembe sietve menve lássátok, lássátok. Istennek fia, aki született jászolban, jászolban. Ő leszen néktek üdvözítőtök valóban, valóban. Titkos remegésekkel volt tele akkor a szívem, s ezek a titkok mintha lassan megvilágosodtak volna, egy fényforrás nyílt meg az oltár előtt, s íme ott feküdt a kis Jézus jászolbölcsőjében, és feketeruhás legények, kiknek ezüstgombok ragyogtak a kabátjukon, égő fáklyákkal álltak körülötte. S a zengő dalok, mintha szárnyra emeltek volna ekkor, mintha elhagytam volna egyszerű földi létemet, láttam a fehér és csillogó tollú angyalokat a jászol felett lebegni, s ahogy az anyámtól hallottam a legendát, ott láttam a nagy fülű, szürke szamarat is, nagy hegyes szarvaival, jóságos szemeivel a fehér ökröt, amint lehajtott fejjel álldogáltak, mintha csöndesen, magukba fordultán éppen töprengenének valami felett. Olyan csodálatosan szép és kifürkészhetetlen volt körülöttem minden, hogy az álom és valóság öszszemosódott előttem, s amikor hazafelé lépegettünk a hómezőben, láttam a kiválasztott csillagot, amely vezérel bennünket, és éreztem, hogy a szürke szamár és a fehér ökör is ott ballagnak mellettem, és értelmesen szólnak hozzám.- Láttad őt, amint ott feküdt a jászolban - mondta a szamár, halk, bizalmas hangon -, s hogy kis ajkai mosolyogtak boldogságtól. Az ökör azt mondta: - Láttad a ragyogó koronát is a feje körül, úgy ittam a fényéből, ahogyan a tiszta forrásból szoktunk inni, s íme, nagyon boldog vagyok magam is.- Én az angyalokat is láttam - suttogtam oda feléjük -, s nem értem meg, hogy miért hallgattok felőlük.- Mert a kisded a miénk, akik ezen földön bolyongunk - mondta a szamár okoskodón, s érezni lehetett, hogy valami irigység vagy féltékenységféle bujkál a hangjában. - Máriát és Józsefet én hoztam ide a hátamon, s amikor a kisded megszületett, meleg párát leheltem rá, hogy mezítelen teste ne dideregjen a jászolban.- Én is meleg párát leheltem rá - versengett az ökör a szamárral -, és észrevettem, hogy mosolygott rám, amikor meglátta fehér bőrömet és két fehér, egyenes szarvamat. Nem versengtem velük, hiszen tudtam, nem ártani akarnak ők a kisdednek, hanem szolgálni kívánják. Csodálatos pillanatok voltak ezek az ő számukra, akik eddig csak kórón és szalmán rágódtak, s mint az elítéltek, tűrni kényszerültek gazdáik ütlegeit. Otthon a kivilágított karácsonyfa alatt ültünk, diót, almát, aszalt szilvát ettünk, és mindnyájan kihörpintettünk egy pohárka édes pálinkát. Apánk ezen az éjszakán se jöhetett hozzánk haza, mert ő olyan munkásember volt, aki nemcsak a nappalaival, hanem az éjszakáival is tartozott gazdájának. Anyánk felvette fejkendőjét, kettéválasztott fekete haja csillogott a lobogó gyertyafényben, gyengéden szólt hozzánk, s a legkisebb testvéremet altatgatón ringatta térdén. 1^ gy volt ez majdnem ötven évvel ezelőtt, amikor először éltem át a misztérium születését, és nem is sejthettem, hogy egyszer keresztre feszítik Őt az embered. (1940)
