Új Néplap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-22 / 298. szám
Mikor Tábori Béláné, Piroska, a rákóczifalvi Arany János Nyugdíjas Klub vezetője a tévéből meghallotta a szabadkai polgármester kérését: segítsen, aki tud, rögtön a barátaikra gondolt. A szabadkai Nyugdíjas Egyesület tagjaira, akikkel a rákóczifalviak már öt éve tartják a kapcsolatot. Levélből, telefonbeszélgetésekből tudják, milyen nehéz ott ma a helyzet. * A gondolatot tett követte, rögtön nekiálltak a szervezésnek. Az Életet az Éveknek Szövetséghez tartozó 28 megyei település nyugdíjasai - tudjuk, ők sem élnek valami fényesen - adták össze a pénzt. Csatlakoztak a polgármesteri hivatalok is. De a neheze csak ezután következett. Az engedélyek beszerzése s a csomagok összeállítása az embargó miatt szinte kivitelezhetetlennek látszott, hiszen tilos többek között tejterméket, rizst, déligyümölcsöt, gyógyszert, élvezeti cikkeket Szerbiába vinni. De aki ismeri Táboriné Piroskát, az tudja, nem adja fel könnyen! Most is így történt. Sipos Józseffel, az Életet az Éveknek Országos Szövetség alelnökével napokig járták a minisztériumokat, a Nemzeti Bankot. Végre minden megvolt, az ENSZ-engedély* is. A Szolnok és Vidéke ÁFÉSZ kedvezményesen beszerezte és szállította Rákócziba az árut. A faluházban éjszaka is folyt a csomagolás, amiben a kertbarátok és a nagycsaládosok is részt vettek. A Lehel Tourist Kft. önköltségi áron biztosította a buszt, amin hétfőn elindulhatott a szállítmány, melyet a rákóczifalviakon kívül az újfalusiak, a martfűiek és a mesterszállási polgármester is kísért. Személyesen akarták átadni, hogy azok kapják meg, akiknek szánták. Szabadkán mosollyal s könynyekkel fogadták az érkezőket. Megható volt az öröm az arcokon. Só, cukor, étolaj, dara, feles borsó, margarin, májkrém és alma, mind kincsnek számít ott, ahol a havi 11 milliárd dináros nyugdíjon összesen három liter tej vásárolható. 324 család kapott karácsonyi ajándékul 7,5 kilogrammos élelmiszercsomagot és öt kilogramm almát. Olyan idős emberek, akik nem tehetnek róla, mégis megszenvedik, hogy dúl a háború.-korénvi-1993. december 22., szerda Kritika — képriport Kézről-kézre. így könnyebb a bepakolás. A viszontlátás könnyei Szabadkán A szabadkai Nyugdíjas Egyesület nevében Tóth Péter elnök mondott köszönetét Szerbül és magyarul szólt a dal a vendégek tiszteletére Szerencsés határátlépés Nemcsak kapni, adni is öröm! Lássuk mi van benne! A várva várt szállítmány A tévé képernyője előtt Rendkívüli hét van mögöttünk, az életben is, a képernyőn is, alapos változásokkal a műsorok rendjében és az elhunyt miniszterelnök temetési szertartásának monstre közvetítésével. Ilyenkor, egy-egy nagy esemény - még ha fájdalmas is az, mint a mostani - helyszíni közvetítésekor döbbenhetünk rá újfent a vitathatatlan igazságra: milyen óriási is a szerepe a televíziónak, nemcsak az ismeretek közlésében, továbbításában, hanem hatalmas, országos együttérzés, együttgondolkodás megteremtésében is! Adott pillanatban milliók szívét tudja megdobogtatni egyszerre! Természetesen ha dolgát jól és felelősséggel végzi, ahogyan ez szombaton történt. Nem túlzás, ha a képernyő előtt ülve egyrészt többet láthattunk a többórás eseménysorból, mint ha a gyászolók tömegében vettünk volna részt, másrészt az operatőrök figyelme nemcsak arra terjedt ki, hogy soha, sehol ne sikkadjon el a lényeg, de olyan képekkel is szolgáltak, amelyek a bánat finom permetét hullatták a képernyőre, a fájdalom, a borús hangulat költészetét - gondolok itt főleg a temetőbéli ihletett képekre. Változtatások kényszerében A változtatások kényszerében sokféle, előre nem tervezett program, főleg film vagy zenés összeállítás került a műsorba. így szombaton este az amerikai film helyébe egy régebbi televíziós játék lépett, talán, mert jobban illett a gyásznap tartalmához, az 1970-ben készült Eklézsia-megkövetés, Németh László drámája Hajdúffy Miklós rendezésében. Azt hiszem, ezzel a „kényszerű” cserével csak jól jártunk. (Egyébként is másnap este a Született július 4-én című játékfilmet sugározta a televízió.) Jól jártunk, mert nemcsak a legmarkánsabb modem magyar klasszikussal találkozhattunk s merenghettünk el magvas gondolatain, de kristályos formájában élvezhettük a játékot; azt a színészi játékot, mely az érzelmek, indulatok erőteljes kifejezésére összpontosít, mindenféle színháziaskodás (teatralitás) nélkül. A nyomdász Misztótfalusi Kis Miklós - a dráma központi alakja - szerepének megformálásáért nem véletlenül kapta-meg annak idején a veszprémi seregszemlén Horváth Sándor a színészi különdíjat. Robusztus, elementáris erejű alakítás, nagyszerűen ábrázolja a silányabb környezetével szembekerülő zseni belső konfliktusát; annak a buzgó hazafinak az érzéseit, akit nem ért meg igazán kora, mert gondolatban előbbre jár, s akit kínoz az el nem végzett munka miatti Arany János-i gyötrelem: mily temérdek munka várt még, s mily kevés mit beválték... Sajnos a kópia már kicsit megkopott, sőt a végén érezhetően csorba is esett, mégis technikai fogyatékosságai ellenére is, dráma mélységeivel, a színészi játék intenzitásával remek pillanatokat jelentett. Keresztúry-arckép Nem a „kényszer” hozta, a tervek szerint érkezett csütörtök este a XX. századi költőporték sorozatában a Keresztúry E)ezső-arckép: a kamerák előtt Érdi Sándor beszélgetett a „pátriárkakorú” költővel, aki századunk nagy tanúja is egyben, s aki túl már a 80-on, mozgásában kissé korlátozva, félrevonulva a világtól s a köz ügyeitől, melynek régebben nemcsak részese, de alakítója is volt, intelemnek is felfogható gondolatokkal ajándékozta meg a nézőket. Többek között megfogalmazván: hogy az ember csak annak adja oda lelkét, amivel teljesen egyetért, mert csak akkor érheti el, hogy semmi olyat nem követ el, amit ne vállalhatna bármikor. Ehhez persze az szükségeltetik, hogy szabadon szolgáljon a szellem, miként ezt felnevélő „oskolája”, az Eötvös Kollégium is hirdette jelmondatában. Visszavonultan él, vidéki magányában, egy-egy vers azért kikerül kezéből, rendületlen írja több kötetre tervezett életrajzát - a kor rajzolatát. Kedves dolog volt őt viszontlátni, aki nemcsak térben, elrejtőzött kissé az időben is, s hallgatni bölcs, okos szavát, melyekkel az értékek megbecsülésére int. Értékeink? Értékek, mostanság ezekkel van legtöbb bajunk, főképp a rendjükkel, hogy mi az igazán értékes és mi a kevésbé az, vagy netán nincs is semmi értéke. Az elmúlt hét, pontosabban a vasárnap este műsora kapcsán merült fel most bennem mindez, a Vízöntő című magazin ugyanis az ünnepnap „leglátogatottabb” idejében rukkolt elő, 8 után 20 perccel volt látható. És benne „csodatévő” természetgyógyász, lélekápoló pszichológusok és lelki nyugalmat szülő módszerek. Nem kétséges, hogy bajaink orvoslásában mindezeknek szerepük lehet, <^ak az a bosszantó, sőt felháborító, hogy olykor már-már csodássá. mesésen varázslatossá magasztosulnak egyes mesterek, gyógyító mágusok. Meghökkentő vélemények hangzottak el e furcsa magazinban, az egyik lélektanász középkori példára utalva, nem kevesebbet állított, mint hogy nyugalmunk, egészségünk érdekében időnk felét ünnepnapoknak kellene kitölteniök, életünk szempontjából ez lenne a tökéletes. Meg hát egy nép boldogságát is az mutatja meg igazán, hogy mennyi ünnepe van! Azaz tehát egyik nap munka, másikon meg ünnep, fele-fele arányban. De akár módosulhatna úgy is tán, egyik hónap... avagy egyik esztendő. Csábító ábránd ez, a valósághoz semmi köze. Egyszerűen képtelenség. Az efféle véleményeket nem is szabad komolyan venni. Miként a Vízöntőt sem, ha ilyenekkel traktál. Épp ezért számára túlságosan is előkelő hely a fő műsoridő. Ugyanakkor a Hagyomány, a televízió értékmegőrző „folyóirata” csak a délutáni órában juthat szóhoz a képernyőn (hétfőn délután 5 körül). Pedig a népélet színessége sokféle formában jelenik meg benne, a néptáncmozgalomtól kezdve a tárgyformáló népi kultúrán át a különféle szokásokig. A Hagyomány gazdája is a művelődési szerkesztőség, melynek emblémája a képernyőn megjelenő görög oszlopfők. Ha ezt a jelet látjuk feltűnni, bizalommal lehetünk, hogy valami hasznos, tanulságos, valami szép következik. Ezt a szellemi műhelyt Kővári Péter irányítja, s az övék az egyre sikeresebb, népszerűbb Tévémagiszter is. Érték persze sokféle lehet, reggeli műsorában fennhangon például a Napisacc is hirdet, a televízió „müezzinje” nagy hangon, messzire kiáltja oda a nézőnek (aki netán még alszik, erre ébredhet), hogy találja ki, ennek és ennek menynyi az ára. Arureklám ez egyszerűen, de én inkább nevezném ezt a Napisaccot a televízió napi sarcának, ugyanis ez lehet a büntetése mindazoknak, akik már reggel is foglyai a képernyőnek. Valkó Mihály
