Új Néplap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-17 / 294. szám

12

Múltunk —jelenünk

1993. december 17., péntek

A karcagi „lapta céhek”

Gyermekkoromban öregek beszélgetéseit hallgatva - amit nyáron a kapuban, télen pedig a fűtött szobában való tanyázások alkalmával beszéltek - felfigyeltem, amint a következőket mondták: mikor mán olyan nagyobbacska, „süldő jányok vótunk, lapta céhet” alakítottunk tavasszal, oszt úgy jártunk ki a város szilire laptázni.

Ezek a beszélgetések az 1960-as évek közepe táján hangzottak el az akkor jóval a nyolcvan és kilencvenen túli öregek szájából. Akkor még alsó iskolás lévén nem sokat törődtem ezzel, de a fejemben megmaradtak egyes epizódok a játékról. Úgy 20 évvel ezelőtt kezdett foglalkoztatni a dolog, de akkor már sajnos azokból az öregekből egy sem élt, akik még ezt a játékot játszották. Szerencsére azoknak gyermekei - köztük drága jó nagyanyám - emlékeztek rá, hogyan is beszélték „idesanyjáék”. A következőképpen sorolta a nagyanyám.

Mikor a jányok olyan nagyobbacska „süldő jánnyá cseperedtek” - így mondták öregjeim -, 6-8 barátnő alakított egy „lapta céhet”. Az öregek a barátnőket, „komás jányoknak” nevezték. Azt tudni kell, hogy ezt a játékot kisgyermekek nem játszották. Korán tavasszal, vasárnap délután összejöttek valamelyikőjük szülei házához „komázni” (beszélgetni), és ott, ahányan voltak, megalakították a „lapta céhet”. Akkor mindjárt elmentek a legközelebb lakó szűrszabóhoz, és csináltattak vele a megadott időre egy szűranyagból készült és szintén ilyen anyaggal kitömött „laptát”. A mérete egy emberfej nagyságú volt. Az oldalára annyi színű pamutból bojtot varrattak ahányan a „lapta céhben” voltak. Általában virágvasámapra kellett kész lenni a „laptának”, ugyanis akkor kezdték el a „laptázásf’. Minden hét végén, vasárnap délután összejöttek a „komás lányok”, és mentek „laptázni”. Kivételt képezett, ha esett az eső. Akkor a szobában „komáztak”. A játékot leginkább a városszéli gyepen játszották, ahogy az öregek mondták „kimentek szilre”. Volt olyan eset is, ha a lányok közül valakinek nagy portája volt és ha a szülők megengedték, akkor ott jászottak.

Tudni kell, hogy a város abban az időben fel volt különböző részekre osztva. Amit a református templomtól kiindulva egy-egy fertályra osztottak. Egy-egy nagyobb utcák közé eső rész volt az elnevezett városrész. A határvonalat minden karcagi ember tudta. Az elnevezések a következőek

voltak. Fan-zug, Pemyés-zug (ezt a két részt, gazdafertálynak is nevezték, ezek voltak a városnak a régi megülései), Bundi-zug, Rítódal, Sirály Űlís, Katolikus város, ezek szerint a város felosztva. Ezekben városrészekben több „lapta céhet” is alakítottak a lányok. Attól függött, hogy mennyi lány lakott az adott városrészen. Nyolcnál többen nem voltak egy-egy „lapta céhben”.

A játék kimondottan a fiatal lányok szórakoztatását szolgálta olyan értelemben, hogy a hasonló korú fiúk is „megke-^ rültek” nézni lányok játékát. Természetesen csak az azon részen lakó fiúk. A fiúk vagy ahogy az öregek mondták, a „fattyúk” is olyasmi idejűek voltak, mint a lányok. Megálltak a lányoktól kissé távolabb, és úgy nézték a „laptázást”. Mikor a lapta kigurult, akkor aztán a buzogányos botjaikkal visszaütötték a lányoknak, közben egy-két kedves szót intéztek az általuk kiszemelt lánynak. Ha a lánynak is megtetszett a fiú, akkor bevették a játékba, és utána minden alkalomkor ment az „elfogadott fiú”. Ezeket a fiúkat nem tekintették komoly udvarlónak a lányok, hiszen még a „császárt sem szógálták ki” (azután lettek katonák), csak úgy „szórakoztak velük”. A lányoknak otthon a szülők megmondták, hogy „mire a tótok lehúzzák a napot, itthon legyetek”. Ami azt jelentette, hogy nem szürkületkor kellett hazamenni, hanem mikor már „hanyatlott a nap lefele”, abbahagyták a játékot, és minden lány ment haza, a szervező lány a hóna alatt vitte a „laptát”.

Visszatérve a fiúkra, az nemigen fordult elő, hogy például fan-zugi legény a rít-oldaliakhoz ment volna. Ha mégis megpróbálta, akkor aztán lehet, hogy „lepedőben vitték haza”. Ügyanis az arra lakó fiúk rögtön megnézték a buzogányos botjaikkal, hogy „milyen kemény a koponyája” az idegennek. Főleg, ha más vallású volt, például: katolikus. Mikor jól eltángálták a katolikus legényt, de el tudott menekülni (olyan is volt, hogy ottmaradt), utána kiáltották: „másszor maraggy otthon rípát rotyogtatni, ne várd meg, hogy még eccer rád verjük a kálvinista keresztet!” Ilyen eset nagyon ritkán fordult elő, éppen azért, hogy tudták, milyen következménye lesz.

Visszatérve a játékra, mivel a csináltatott „lapta” igen nagy és súlyos volt, nem a levegőben dobták egymásnak, hanem a földön gurították. Virágvasámap délután kezdték el, és pünkösd első nap délután fejezték be. Az utolsó játékon,

vagyis pünkösd első nap délután, mikor befejezték a játékot, akkor az ott lévő fiúk körbeállták a „laptát”, és buzogányos botjaikkal széjjelverték. Mielőtt a fiúk hozzáfogtak volna a szétveréshez, a lányok leszaggatták róla a rávarrt bojtokat, és félreállva nézték, hogy a fiúk miként verik szét a „laptát”. Mikor a fiúk befejezték a szétverést, akkor minden lány odament a számára kedvelt fiúhoz, és kézfogással megköszönte a ,jó időtőtíst”, és a kalapjához odatűzte a „laptárói” leszakított bojtot. A fiúk megköszönték a kalapdíszt, és mindenki indult hazafele. Ezzel véget ért arra az esztendőre a „laptázás”, ugyanis mindig csak a fent említett időpontban játszották. Pünkösdhétfő délutánján mind a lányok, mind a fiúk indultak a tanyára kifele, ugyanis megkezdődtek a nyári munkák, és nem értek rá vasárnap délutánonként itthon maradni a városon „laptázni”.

Egy-egy lány két vagy esetleg három évig volt tagja egy „lapta céhnek”, mert utána férjhez ment. Akkoriban 15-16 éves korukban már aszszonyok voltak, sőt nagyon soknak már gyereke is volt. Még csak azt szeretném megemlíteni, hogy ezen „laptázások” alkalmával kialakult fiú-lány barátságából szinte soha nem lett házasság, ugyanis a legények még ezután mentek katonának, és mire 8-10 év múlva „kiszolgálta a császárt” (akkor ennyi időkig voltak katonák) a kedves „laptázó társnak” már 5-6 gyermeke volt. Ez a fiatalok szórakozását szolgáló „laptázás” a múlt század kilencvenes éveiben teljesen megszűnt.

Nagyanyámtól sokat hallottam, hogy a neve megmaradt, ugyanis azt mondta, hogy ők is alakítottak a „komákkal lapta céhet” e század elején. Ugyanúgy 6-8 „komás lány” volt együtt, mint azelőtt. Ők is kijártak ugyanúgy „szilre” játszani, de nem „laptáztak” hanem „cicáztak”. Kiolvasó mondókával, akire esett, az lett a „cica”, és egy területet megjelöltek, azon kívül nem szabad volt menni a „cicának”. A többieknek pedig át kellett szaladni úgy a kijelölt területen, hogy a cica ne tudja megfogni őket. Közben kiabálták, hogy: „cica párom, cic!” Ha a cica valamelyikőjüket megfogta, akkor abból lett a cica.

Ezen kevés írásommal szerettem volna a kései unokáknak elmondani és megörökíteni „szépanyáink” egy kedves „időtöltését”. A név szerint feledésbe merült „laptázóknak” így kívántam emléket állítani. Szerepi Nagy Attila

Francia ötvösmester terméke Orgondaszentmiklósról, a XIII. századból

Pusztaszer ma nemzeti emlékhely. A tudomány sem kételkedik abban, hogy a honfoglalás után itt került sor az országszerzést lezáró döntő jogi aktusra, a szeri országgyűlésre. „... Ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának”, írta Anonymus. A szeri monostor még a X. században keletkezhetett, s mire Anonymus gestáját megírta, már hét építési periódust ért meg. Szer lakóinak többsége már a X. század végétől e templom köré temetkezett.

A szeri apátság feltárását vezető Trogmayer Ottó az egykor a templom kapubélletében álló szobrok eredetéről azt derítette ki, hogy azokat minden bizonynyal egy Franciaországból érkezett művész faraghatta, talán éppen az a kőfaragó, akinek portréja az esztergomi királyi palotában maradt fenn napjainkig. Trogmayer Szer monostorától Ópusztaszerig című könyvében a következőket írta: „Az egyik sír földjében - de nem biztos, hogy ehhez a sírhoz tartozóan - egy ezüst csattest töredékére bukkantunk. A vékony ezüstlemezbe mindkét oldalon egy nevet préseltek: „ ... COIS DE VILLEMONT”. A betűtípus alapján nem dönthető el egyértelműen, hogy a felirat a XIII. század elején vagy a végén készült-e. Nem tudhatjuk, hogy a drága öv viselője a királyi vagy püspöki udvartartáshoz kötődő lovg volt-e vagy esetleg a püspök által busásan megfizetett építőművész vagy szobrász. Talán ha sírját bolygatatlanul találjuk, az öv többi része további feltételezéseket engedne meg, így azonban meg kell elégednünk azzal a ténnyel, hogy egy francia megfordult a szeri monostorban a XIII. század során, s ott is temették el. Lehetséges, hogy levéltári kutatások során egyszer rábukkannak e név viselőjére, s akkor majd többet tudunk a témáról mondani.”

A karcag-orgondaszentmiklósi kun szállástemető feltárásakor szórványleletként, minthogy a sírt, amelyben egykor benne volt, a későbbi temetkezések megsemmisítették, előkerült egy középtengelyes bronz övcsat. A középtengelyre volt ráhajlítva a csattest. Utóbbiba illesztették bele a bőrövnek az egyik végét, s kis szögecsekkel erősítették meg. Nos, nem kis

meglepetésre az orgondaszentmiklósi bronz csattestet ugyanolyan préselt spirálfonat szegélyezte, mint az ópusztaszerit, s a csattest középső mezőjében keretbe foglalva szintén a VILLEMONT név volt található. Vagyis Villemont névvel jelzett övvel két embert temettek el, egyet Ópusztaszeren és egyet Orgondaszentmiklóson.

Végső soron nem zárhatjuk ki azt sem, hogy a Villemontok testvérek voltak, mégpedig kőfaragók. Köztudott, hogy a XIII. században tartózkodtak francia építőmesterek Magyarországon. A szeri monostorban

De Villemont feliratú csat Karcagról

végzett építkezéseken dolgozó francia kőfaragók minden bizonnyal királyi műhelyhez tartoztak. Köztudott, hogy a kunokat alapvetően királyi, királynéi birtokokon telepítették le. Az orgondaszentmiklósi templomnak, noha téglából épült, még lehettek, s minden bizonnyal voltak is kőfaragványai. S minthogy királyi birtokon álló plébániatemplom volt, logikusnak tűnik, hogy a tatárjárás okozta romlásokat a király saját műhelyeinek mestereivel javítana ki. Minthogy a francia kőfaragók még a XIII. század első harmadában érkeztek Magyarországra, elképzelhető, hogy egyiküket a kunok között, orgondaszentmiklóson érte a halál, s ott is temették el. Hiszen az ásatás bizonyította, hogy Karcag-Orgondaszentmiklóson a kunok már a XIII. század közepétől a templom körül kezdtek temetkezni.

Azonban egy másik, sokkal prózaibb magyarázat is lehetséges. Villemont ötvösmester volt, s a műhelyében készült termékeket jelölte a saját nevével. Következésképpen a Villemont névvel jelzett övék kereskedelmi áruként, esetleg királyi, főúri adományként jutottak el viselőikhöz Ópusztaszerre és Orgondaszentmiklósra, s velük együtt kerültek a sírba a XIII. század közepén, második felében.

Selmeczi László

De Villemont feliratú csattest Szerről

Archív képünkön az egykori honvéd laktanya épületegyüttesét láthatják. A táj azóta már jócskán megváltozott, bár sok tekintetben hasonlóságot is mutat a maival.

„Borivó Társaságok” a múlt század elején

Mivel az alkoholfogyasztás ősi probléma, az ezt népszerűsítő társaságok is régtől adatolhatók. Megyénkben eleddig a néprajztudomány ezzel kapcsolatban csak szájhagyományon alapuló adatokat hozott. Ezért is érdekes egy múlt század eleji írásos adalék a karcagi ivó (borivó) társaságokról.

A karcagi ivó társaságokról 1808-ban Király István plébánosnak Stösszel jászkun főkapitányhoz intézett leveléből értesülünk, mint a helybeli, kisszámú katolikusok között „felette elterjedt” káros szokásról. A panaszkodó lelkipásztor szerint ez nemcsak ünnepeken és farsangkor, hanem „általában tetszés szerint gyakoroltatik”, s az ivó, lányokkal és asszonyokkal táncoló ifjak „semmit el nem múlatnak, amiben kedvét kívánnya találni”. Megjegyezte, hogy a részegeskedés, káromkodás s a „fehéméppel való gyanús társalgás oly szabadsággal űzetik”, hogy az elmúlt farsangkor két házasság bomlott fel, mert az „Ivóban mulató Asszonyok Férjeik előtt bizonyos viseletek által magukat gyanússá tették”.

Király plébános az erkölcsök védelmében s a várható vérontás, sőt gyilkosság elkerülése végett prédikációiban tilalmazta ugyan az „Ivótartást”, de eredmény nélkül. Alighanem joggal sérelmezte a protestáns többségű karcagi tanács magatartását is, amely nem volt hajlandó határozottan fellépni e szokás ellen. Annak indoklása szerint, amíg a mulatság verekedéssé nem fajul, a „szokásosnál vígabb mulatást nem lehet büntetni”, s a valós okok között azonban az „őshonos” protestánsok s a Mária Terézia idején erővel betelepített katolikusok közötti ellentét s az utóbbiak lejáratásának burkolt szándéka is közrejátszott. A kért tanácsi segítség megtagadása miatt fordult végül Király István a főkapitányhoz, akinek közbenjárására a kerületi közgyűlés 1808 tavaszán karcagi katolikusok körében véglegesen letiltotta az „Ivó Társaságok” tartását.

A karcagi borivó társaságokkal kapcsolatos adataink ugyan törekedések, de nyilvánvalóan legalább két szokással kell számolnunk itteni megjelenésénél. Meghatározónak mindenképp a farsangi ivótartás szokását kell tartanunk. Ekkor kiválasztott házaknál különböző korcsoportokhoz tartozó férfiak és nők mulattak együtt, vasárnaptól hamvazószerdáig. Ám a karcagi ivók farsangon túlmenő tartása valószínűsíti, hogy a városokban divatozó „Borivó Céh” szokása, annak pár „profánabb” megnyilvánulása - de legalább a híre - hatott a helybeliekre. Borivó céheket - mint sajátos „céhszabályzattal”, szervezettel és szokásokkal rendelkező, tréfás ivó társaságokat - legtöbbször az itteni diákok, ifjak hozták létre, hogy tevékenységük „tekintélyét” emeljék. A karcagiak szabályai, tisztségeik nem maradtak fenn, így konkrétabb kapcsolatok kimutatása egyelőre nem lehetséges. Nyilvánvaló azonban, hogy a XVIII. században érkezett karcagi katolikusok hozták magukkal ezt a szokást.

Dr. Bagi Gábor