Új Néplap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-25 / 224. szám

Kiállítás a Néprajzi Múzeumban A televízió műsorszerkezetéről, terveiről

8 Kulturális panoráma 1993. szeptember 25., szombat

Cigányok: Száz éve

Mit kíván a néző?

Madonna (Árgyelán György felvétele, 1900)

Ki a cigány? Mi a cigányság? A kérdés megválaszolása korántsem egyszerű, főképp pedig nem egyértelmű. Mert más és más lehet a válasz attól függően, hogy politikai, antropológiai, etnográfiai, szociológiai megközelítésből szemléljük-e. Magyarországon azt tekintik cigánynak, aki annak vallja magát - a legutóbbi népszámlálás adatai szerint mindössze ötvenezren voltak -, s azt, akit közülük a szerepek (marginalitás, szegénység) rákényszerítettek.

A Néprajzi Múzeum Képek a magyarországi cigányság XX. századi történetéből című kiállítása néprajzi, kulturális, szociológiai, társadalom-antropológiai szempontból vizsgálja a témát. Az október végéig látogatható tárlat fotóanyaga egy nagyszabású albumban is megjelent ez alkalommal.

Négy évvel ezelőtt a múzeum

saját fotóiból már rendezett egy cigánykiállítást. Most viszonylag teljes körűen mutatják be az elmúlt száz év cigányság-szemléletét, a különböző fényképésztörekvéseket. Etnográfusok, antropológusok, fényképészmesterek, művészek örökítették meg kamerájukkal a cigányokat. Míg ők maguk nem fényképeznek, nem fényképezked- nek, újabban is legfeljebb vide-' óznak.

De nemcsak szép és érdekes képeket láthatunk a falakon, előítéletekről, vonzódásokról és taszításokról, félelmekről is szól a kiállítás és a fotóalbum.

Ezért is a szemléletmód szerinti csoportosítás. A század elejének profi fényképésze rácsodálkozik az európai „vademberre”, aki karavánokban, cigánycsoportokban vándorol, sátorozik. Az etnográfusok a cigánymesterségeket dokumentálják, analizálják. Az üstfoltozó, vályogvető, teknővájó, szegkovács, téglavető és égetőmunkák szereplőit és körülményeit örökítik meg. A csengőöntésről tizenhat képből álló sorozat mesél. A műtermi fényképészek az ünnepi díszbe öltözött, ünnepi magatartást öltő cigányokat fényképezték.

Kronológiailag itt a második világháború, a holocaust szól közbe. Képileg erről a deportált, a haláltáborokba gyűjtött cigányok és egy mai emlékmű fotója emlékezik.

A hatvanas években az 1961-es párthatározat szellemében mindent megtettek, hogy a cigányok társadalmi beilleszkedése valós legyen. Felszámolták a cigánytelepeket, csökkent értékű lakásprogramot dolgoztak ki, s támogatták a cigányság városba áramlását, a paraszttá válásukat, polgárosodásukat.

De a „hurrá-optimizmus” nem tartott soká. A nyomortelepekről, az újbóli elszegényedésről, a társadalom szélére kerülésről az újabbkori szociofo- tók tudósítanak. A szegénységből fakadó devianciák, a börtönbe került cigányok és a rasz- szizmus néznek szembe a látogatóval a tárlat második részében.

Itt kap széles teret a cigány kultúra, a cigány népművészet, a cigány ünnepek, lakodalmak, temetések, bálok, búcsúk bemutatása, és a különböző társadalmi hovatartozású cigányok lakás- és életkörülményeinek megjelenítése.

Enteriőrök színesítik a múzeumi teret - felállítottak cigánysátrakat, beás kunyhót, sártapasztott putrit, zenész-paraszt cigánylakásokat, polgárosodot- tak tisztaszobáját. Munkaeszközöket, használati és dísztárgyakat állítottak ki a 400 fotó mellé. (A katalógusul is szolgáló antropológiai fotóalbumba 740 képet gyűjtöttek.)

Cigány közmondást írtak a kiállítás és a kötet címe alá: A világ létra, amelyen az egyik fel-, a másik lemegy.

(kádár)

A kérdésre röviden a válasz: több szórakoztató műsort és kevesebb erőszakot a képernyőn, valamint rétegprogramként érdekes ismeretterjesztő filmet és kevesebb politikai beszélgetést - ez derült ki azokból a véleményekből, melyeket a nézők juttattak el levélben a televízióhoz, s amelyeket azon a sajtótájékoztatón tettek közzé, amelyen az intézmény vezetői számoltak be a televízió nagy őszi műsor- szerkezeti átalakításáról.

A véleménykutatási eredmény aligha meglepő, s talán ez is magyarázza, hogy épp a szórakoztatás iránti erős közönségigény miatt - bár intellektuális körökben sok ellenzője akad, egyesek egyenesen a televízió Aids-ének tartják a Dallas marad a képernyőn, nem viszi el a most kezdődött nagy átalakítás. (Amikor egyébként felröppent a megszűnés híre, a szinkronizáló színészek máris sztrájkkal fenyegetőztek.) Ötmillió néző igénye tiszteletet parancsol - hangsúlyozta Náh- lik Gábor, a televízió alelnöke, Jockey-ék tehát még sokáig ott lesznek péntek esténként a képernyőn, hisz a sorozat több mint négyszáz részből áll. Legfeljebb sugárzási időpontja módosulhat, esti főműsorból átvándorol a délutáni órákba. Ami természetes, hisz a televízió programjában - az okok igen változatosak - ilyen műsorrendbeli változtatás manapság gyakorta megesik. Sőt az is, hogy egy-egy régi program egyszerűen eltűnik, mint például az ötvenes évek korszakát idéző filmek vetítése, a Csak nézünk sorozat, melyre Kocsis L. Mihály műsorigazgató szerint csak átmeneti „hallgatás” vár, vetítése a forradalom évfordulójának idejére szünetel, tapintatból, nehogy érzékenységeket sértsen, ám januártól ismét visszatér majd a képernyőre ez az egyébként népszerű múltidézés.

Az átalakítás feszültségekkel is jár. Személyes érdekeket sért olykor, sőt egzisztenciákat fenyeget. Ennek érzékelhető jele éppen a napokban a kedd este történt váratlan kényszerű módosítás, amikor az ’56-ról szóló megemlékezés, a Feledy Péter szerkesztette riportfilm maradt el - a közlés szerint az alkotó felelőtlensége, megsértődése miatt. Ugyanis a felfüggesztett Csak nézünk és az ’56-os film alkotógárdája közös. Fájdalmas konfliktusok ezek, különösen, ha a néző is kárvallottja.

Amitől viszont új élményéket remélhet, szépeket és örömeseket, a szép számú tévéfilm, amire végre futja a televízió bukszájából. Hajduffy Miklós művészeti igazgató tizenöt új alkotás munkálatairól beszélt, sőt van közöttük, amely el is készült már. Például a Tamási Áron Ábeléből született tévéváltozat, melyet karácsonyi ajándéknak tartogat a televízió. De filmet készít Kovács András Álommenedzser címmel, képernyőre viszi sok népszerű tévéfilm rendezője, Zsurzs Éva a Csikóst, Szigligeti talán legjobb népszínművét, Konrád György Cinkos című írásából pedig Makk Károly tervez tévéfilmet ha sikerül megszerezni hozzá a szükséges anyagiakat. András Ferenc is új filmen dolgozik, egy olasz újságíró ’56-os élményeiből készít filmet, Hajnalban a fények kihunynak - bemutatóját október 23-ra időzítik. És bizonyára a várakozásoknak is megfelel - szóljon a televízió többet a falu, a vidék világáról - Málnay Levente sorozata, mely tárgyát falusi környezetből veszi. És több kabarét is láthatunk majd, harsányabb mulatságot.

S lesz műsor, mely nem vadonatúj, régi bevált hagyományokra épül, csak épp megfiatalodik - szellemében, formájában. így például a méltatlanul eltüntetett Jogi esetek felfrissítését jelenti majd A jognak asztalánál című sorozat, amely címében Petőfire utal, de a jogy- gyakorlat mindennapi kérdéseit boncolgatja, népszerű módon. Megújul a Nyelv világa, új címe Mondolat, mely a nyelvújításra

emlékeztet, de korántsem nyelvtörténeti magazin: az élőnyelv, nyelvünk problémáit veszi számba életszerű megközelítésben. (Kedden este már be is mutatkozott.) A dokumentumok sorából megemlítendő az AVO-t bemutató film, több részes és a genetikai, öröklött betegségekről készülő ismeretterjesztő sorozat, valamint Schiffer Pál filmje, a Video- ton-sztori, három részben a gyár drámája. Fehéri Tamás viszont azokról a leningrádi fiatalokról készít filmet, akik 1956-ban a magyar forradalmi események mellé álltak, szóban, írásban, tettben személyesen, s érte hosszú börtönre ítéltettek.

És még mindig nincs vége a terveknek, az új elképzeléseknek, hisz a művelődési szerkesztőség is újít a már említetteken túl: havonta Néprajzi magazinnal jelentkezik, beszámol, mi újság a néprajzban itthon és határainkon kívül, s már készül az 1994-es Kossuth-év méltó megünneplésére. A gazdasági szerkesztőség is több olyan műsorral áll elő, amelyek a vállalkozás, a gazdálkodás sokszor bonyolult kérdései között segítenek az eligazodásban. Lesz Közgazdasági kisszótár, Vállalkozói kalendárium, s kissé népies címmel fogyasztókat szolgáló Bugyelláris, és a Família rendezője, Gát György is arra vállalkozik, hogy a tőle megszokott humorral, populárisán beszéljen, bolondozzon a gazdasági folyamatokról.

A „lista” korántsem teljes, a szándékok imponálóak, s reményeket ébreszthetnek. A kérdés, a televíziónak lesz-e elegendő ereje, szellemiek és anyagiak, hogy mindez magas színvonalon meg is valósulhasson, mert a belső feszültségekről nap mint nap érkező hírek némi nyugtalanságot kelthetnek a nézőben is, s arra figyelmeztetik, hogy csak csínján a reményekkel. Mert a televízió ugyan tervez, bátran, merészen, de a megoldásban bizony váratlan fordulataival beleszólhat az élet. V. M.

Petőfi

a világirodalomban

Régi sirámunk, hogy a magyar irodalom tele van nagyszerű alkotókkal, de erről a világ alig akar tudomást venni. Kivételként szoktuk emlegetni a múlt századiak közül Petőfi Sándort és Madách Imrét, de őket is inkább csak kegyeletből. S az emlegetés ténybeli fedezetét sem szokás vizsgálni.

Az Irodalomtörténet legújabb, idei első, összevont számában Ferenczi László most érdekes esszében lát munkához, s olyan Petőfi-portrét ad, amelynek legelső szempontja Petőfi és a világlíra, Petőfi és az európai modernség kapcsolata, kölcsönhatása.

Nemcsak azt erősíti meg - amint ezt eddig is tudtuk -, hogy a költő a magyar irodalomnak, költői nyelvnek, valóságszemléletnek egyaránt forradalmára, hanem arra is rámutat, hogy mindez a kortársi világirodalomnak nemcsak az élvonalában jelöli ki a költő helyét, hanem ezt a helyet valóságosan is elfoglalta Petőfi az 1846-ban Bécsben megjelent első német nyelvű válogatástól kezdve fokozatosan, s ezt a helyet meg is tartotta körülbelül az 1860-as évek közepéig.

Addig tehát, amíg tartósab- ban híres kor- és nemzedéktársainak, Baudelaire-nak és Whitmannek a hatása elevenné kezd válni.

Ennek egyik oka lehet az, hogy Petőfi számára az élet vagy halál távlata döntő, a kortársak többsége viszont a túlélés kategóriájában gondolkozik, s a magyar szabadságharc mítosza egy idő után törvényszerűen elhalványul, s Petőfi mítoszát az elhallgató költő, Rimbaud veszi át.

1990 nyarán történt, hogy Kathleen Kennedy és Steven Spielberg kezdték összeszedni az „álomcsapatot”, amely majd megveti a Jurassic Park alkotói alapját. Első volt a fedélzeten a tehetséges látványtervező, Rick Carter, aki a Vissza a jövőbe (Back to the Future) mindhárom részét csinálta. Az Amblin céggel való együttműködése akkor kezdődött, amikor a Döbbenetes történetek (Amazin Stories) számára tervezett meg 42 epizódot.

Amint Michael Crichton komplex könyvét játékfilm hosszúságú forgatókönyvvé kezdte adaptálni, Carter is munkához látott egy csomó illusztrátorral, akik Crichton szövegét képi nyelvre fordították le. Carter célja az volt, hogy tudomány, fantázia és realizmus meggyőző keverékét állítsa elő, amelyet ő úgy nevezett, hogy „történelem előtti típusú találkozások”.

A film egyik kihívása az volt, hogy Crichton 15 dinoszaurusz példányát a kedvezőbb hatra

csökkentsék. A következőkben azt kellett kikutatni, hogyan mozogjanak a dinoszauruszok a filmen. Lata Ryan társult producer 1990 szeptemberében csatlakozott a társasághoz, hogy segítsen kialakítani egy nagy nevekből álló trükkcsapatot, amely életre kelti majd a dinoszauruszokat. Ahogyan múltak a hónapok, Ryanból összekötő lett, akinek az a félelmetes feladat jutott, hogy kommunikációs forrásul szolgáljon a négy különböző csoport számára.

Hagyományos módon a nagy teremtmények mozgatását leginkább a régimódi „stop-mo- tion” fényképezéssel lehet megoldani, de Spielberg remélte, hogy olyan eljárásokat fejlesztenek ki, amelyeket korábban még nem használtak. Miután az összes létező szakemberrel beszéltek, a producerek olyan trükkszakértőket választottak ki, akik a szó szoros értelmében kihívásnak tekintették, hogy olyan területekre menjenek, amelyeken ember még sohasem járt. Kathleen

Kennedy így emlékszik erre: „Egy álom vált valóra azzal, hogy Stan Winston, Phil Tippett, Dennis Muren és Michael Lantieri mind egy filmben dolgozhattak.”

Stan Winstont arra kérték, hogy olyan életnagyságú műdinoszauruszokat alkosson, amelyek gyorsak és mozgathatók. A csodaműves Winston, aki egyaránt járatos a maszk- és te- remtmény-trükkökben, és aki olyan nevezetes filmekkel aratott sikert és elismerést, mint A halálosztó (The Terminator), A bolygó neve: Halál (Aliens) és a Terminator 2, három fázisra bontotta a tervet: kutatásra, tervezésre és megépítésre.

Winston és csapata eltökéltek voltak abban, hogy olyan drámai figurákat alkotnak, amelyek látványosak és fenségesek egyszerre, ezért egy teljes évet fordítottak a kutatásra. Paleontológusokkal konzultáltak, múzeumokat látogattak és rengeteg anyagot elolvastak, majd részletes vázlatokat és rajzokat készítettek, amelyekből később ötszörös kicsinyítésű szobrok, majd pedig olyan hatalmas teremtmények lettek, mint a húsz láb magas Tyrannosaurus rex.

Hogy megbirkózzanak a feladat nagyságával, Winston olyan csoportokat jelölt ki, amelyek művészeket és mérnököket is magukban foglaltak. Hogy valami fogalmunk legyen mindegyik csoport komplex feladatáról, képzeljük el a „Rex-csapatot”, amely különböző feladatokat ellátó 12 kezelőből állt. Az üveggyapotból és 3000 font anyagból álló, húsz láb magas T-rex tartós, de finom latex bőrrel volt beborítva, majd egy művészcsoport gazdag színválasztékkal festetté be, hogy életre keltse testét. A T-rexet aztán felrakták egy „di- noszimulátorra”, egy képzélet- dús mechanizmusra, amely a hidraulikus technológián és a katonaságnál használt hattengelyű repülési szimulátoron alapult. Ezen a mozgóalapú szerkezeten a mind a platform, mind a T-rex számítógép útján volt mozgatható.

Stan Winston csapata, amely

a Jurassic Park forgatása során több mint hatvan művészből, mérnökből és bábosból állt, egy húsz láb magas Tyrannosaurus rex, egy hat láb magas Veloci- raptor, a hosszúnyakú Brachio- saurus, egy beteg Triceratops, egy Gallimimus, a szokatlan Di- lophosaurus és egy Raptor-bébi életnagyságú, mesterséges mását hozta létre.

(Képeinken jelenetek a filmből.)

Hogyan születtek a dinoszauruszok?

Jurassic Park: a fantasztikus