Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-07 / 183. szám

1993. augusztus 7., szombat Hazai tükör 3 Tanszervásárlás. Ilyenkor, nyár vége felé időszerűvé válik a tanszerek beszerzése. Képün­kön családi vásárlás a Tisza Antal úti nyomtatványboltban. (Fotó: Novák) Magyarok a tűzhányók és a gejzírek országában 3. Gonosz tettek mezején A lávasalak járhatóbb formája- Figyelj csak, haver! - csat­tan mögöttem az ellenkezést nem tűrő hangnemű felszólítás. Ösztönösen a hang irányába fordulok, és a látványtól az iszapba gyökerezik a lábam. Társam által eldobott jókora méretű szikladarab ível felém. Egyelőre nem boncolgatom, mi válthatott ki benne ilyen mér­tékű rosszindulatot irányomban, inkább próbálok elugrani a kö­zelgő veszedelem elő. Sajnos ezt azonban nem is olyan egy­szerű megtennem, ugyanis az Askia egyik kráterének aljában lévő apró tavacska bugyboré­koló, langyos vizében, térdig a meleg, kénes iszapba ásva élve­zem a kintihez képest igen kel­lemes mikroklímát. A vízből fölállva, derékig ki tudok ugyan emelkedni, de szomorúan kons­tatálom, hogy a helyváltozta­táshoz először (begyökerezett) lábaimat kellene kiszabadítani a puha süppedékből. A robosztus kő elől az utolsó pillanatban si­kerül félrehajolnom. Már csa­pódik is mellettem a tejszerű vízben. De ni csak! A sziklada­rab a vízen ringatózva, a felszí­nen úszva marad. Megfogva az alaktalan tömböt, értem meg társaim „gonoszságának” okát. Ezzel a habkönnyű vulkáni kő­zettel tréfáltak meg engem, a sa­ját szórakoztatásukra. A ta­vacska partján sárgálló kis gáz- kifúvás (szolfatara) sustorgását harsány kacaj nyomta el, amit az égbe nyúló, szinte függőle­ges kráterfalak visszhangoznak. A kedélyek csillapodtával még sokáig „vízilabdázunk” az al­kalmi kőlabdával, hiszen senki­nek sincs lelkiereje kimászni az alattunk valószínűleg nem túl­ságosan mélyen lévő, izzó lává­val fűtött meleg vízből a hideg, ködszitáló partra. Sajnos, mint minden jónak, ennek a pompás fürdőzésnek is vége szakad egyszer, és néhány óra múlva ismét a hatalmas Ódádahraun lávasivatagában zötykölődik autónk. Az Ódá­dahraun 10000 négyzetkilomé­ternyi kopár vulkanikus terület. Ameddig a szem ellát, fekete, apróra töredezett lávasalak. He­lyenként tekintélyes méretű sa­lakkúpok alkotnak „hegylánco­kat”, még jobban megnehezítve a közlekedést. Az autó a gödrö­ket, sziklákat kerülgetve sok he­lyen csak lépésben tud közle­kedni, és az utas jobban teszi, ha csendben marad, hacsak nem akarja a saját nyelvét elharapni. A kopár tájat átszelő néhány fo­lyón csak elvétve található híd. A vízfolyások zömén át kell gá­zolni autónkkal. A víz sodrása gyors, szélessége tág határok között változik, mélységét pe­dig ki tudja... Csak reményke­dünk, hogy nem ázik be a gyúj­tás, a porlasztó. Nem véletlenül nevezik a környéket a „Gonosz tettek mezejének”. Valamikor régen a társadalomból kitaszí­tott bűnözők bujdostak ezen a kietlen vidéken, de a rendkívül mostoha természeti viszonyok a legtöbbjének az életét követelte. A vulkánkitöréseket, a gyakori jeges viharokat, az állandó nyirkosságot, az éhezést csak kevesen élték túl hosszú távon. A nem túlságosan hosszú, de borzasztóan meredek emelkedő előtt megállók az autóval. Be­kapcsolom a négykerékhajtást, a felező és egyes sebességi fo­kozatokat. Pergő motorral, de csak lépésben indulunk neki a meredélynek. Szinte a testem­ben érzem autónk megnyugtató bivalyerejét, mégis a fülembe szalad a vér, amikor a legmere­dekebb ponton szinte hanyatt esünk üléseinkből. Csak a mo­torban legyen elég erő! Mind­járt fönn leszünk. A szélvédőn keresztül már csak az eget látni, mert a műszerfal takarja a láva­salakon lévő csapást. De van egyáltalán út a túloldalon? A válaszra nem kell sokáig vár­nom. Az autó hirtelen billen előre. A szélvédőben az ég ké­pét, mindha diakockát váltot­tunk volna, a lefelé vezető út lé­legzetelállító látványa foglalja el. Az előbbinél is meredekebb lejtő aljában egy kis folyócska gázlója állja utunkat. Hátunk már nem nyomódik az üléstám­lának, sőt mindenki mereven, meredten támaszkodik, hogy előre ne csússzon. Én már nem is ülök, inkább páros lábbal ál­lok a fékpedálon, a kormányt magam előtt tolva próbálom or­romat a szélvédőtől távol tar­tani. Néhány csomag megindul hátrulról az utastér felé. Akár a hullámvasút! Visítunk a gyö­nyörűségtől. A motor velünk együtt visít, de „ő” egészen más okból. Lassacskán Kverkfjöllhöz közeledünk. Már látszik a Vat- najökull hatalmas hó- és jégtö­mege. E roppant mennyiségű fagyott víz a világ egyik legna­gyobb jégmezőjét alkotja. Szé­lessége 100 kilométer, hosszú­sága 150 kilométer, területe 8500 négyzetkilométer a szak- irodalom szerint. A helyenként 1000 méter vastagságot is elérő jégtakaró alatt, az emberi tekin­tetektől elzárva több aktív vul­kán is található. Egy-egy ilyen vulkán kitörése rövid idő alatt roppant mennyiségű jeget ol­vaszt meg. A tűz és jég eme küzdelme nyomán gigantikus erejű áradatok (jökullauptok) indulnak el a tenger felé, szinte órák alatt megváloztatva a táj arculatát. Nyomukban a szó szoros értelmében kő kövön nem marad. Ahhoz viszont, hogy a meleg pontok roppant méretű üregeket olvasszanak a jég belsejében, nem kell a vul­kánnak kitörnie. A jégmező szé­lét, sokszor több méter széles, akár száz méter mélységet is el­érő gleccserrepedések teszik szinte járhatatlanná. Izlandi utazásom egyik célja egy 110 kilométer hosszú túra megtétele ezen a - sekélyes lelkivilágom­nak oly kedves - jégsivatagon keresztül, bár elnézve ezeket a hátborzongató jégfalakat, lehet, hogy kár volt visszautasítani a hajón megismert három német fiú motoros-hójárós túráihoz való csatlakozást. Este az Ódadahraunban ütünk tanyát. Társaim szerinti utolsó vacsorám tiszteletére Knorr levesporból készült jérce- leves és - csapatunkon belül konvertibilis valutaként kezelt - a Solamitól ajándékba kapott kolbász az ünnepi menü, amit az éjféli világosságban jó ét­vággyal fogyasztunk. Lefekvés előtt „utoljára” el kell még vé­geznem a nap hősének megsza­vazott expedicionista feladatát, és az autónkba függesztett, a napok múlását mutató, ma­dzagból csomózott „kipuról” levágom a mai napot jelképező csomót. Holnap indulok a Vat- najökullra. (Folytatjuk) Szekeres Ferenc Parlando Kegyes hazugság Viszonylag ifjú ismerősöm, viszonylag rövid idő óta már a negyedik nagy példaképénél tart. Hogy rendszeresen fölbukkan nálam, lelkesen áradozni eléggé szürke és alacsony égboltja újabb és még újabb sarkcsillagairól, az koránt­sem azzal magyarázható, hogy adna valamit a véleményemre, netán, hogy tekintélynek ör­vendene nála személyem, hanem inkább azzal, hogy irritálom, mint egy cipőjébe tévedt kavics. Azt, hogy nemigen osztozom lelkesedésében, sőt, hogy rezignált ajkbiggyesztéssel fogadom megújuló ditirambusait, az ostoba gőg olyan megnyilvánulásainak tekinti, amelyeket le kell törni, meg kell torolni. Én értem őt, és azt is tu­dom, hogy eszményképének változása azért nem okoz soha belső bizonytalanságot - vagy urambocsá! -, lelki válságot nála, mert tulaj­donképpen csak ugyanazon jelenség színevál­tozásairól van szó. Azért nem mondtam lélek­vándorlást, mert a szóban forgó esetekben lé­lekről szó sincs. Ismerősöm babonásan tisztelt példaképe mindig a soros sikerember, de lelke­sedése szempontjából a siker elérésének mi­kéntje közömbös. A sikerember csakis azáltal válik rajongása tárgyává, hogy benne testesül meg korunk hőse, a Nagy Fogyasztó. Nem tagadom, hagytam ma­gam általa belesodortatni abba a bugyuta, kiska­liberű játszmába, amely abból áll, hogy ő öm­lengve ecseteli példaképei teljesítményét, ami luxusjárművek, luxusnők, luxusitalok, luxus­utazások, luxusegyebek elfogyasztásában nyil­vánul meg, s szembeállítja, azt az általam be­csült személyek e tekintetben valóban nevetsé­gesen csekély, eredményeivel. Ekkor önműkö­dően az én lépésem következik: fitymáló arcki­fejezéssel alkotok ítéleteket sommásan és érvte- lenül, tömjénezett hősei belső értékeit illetően. Mire ő módfelett ingerült lesz. Buta és méltat­lan játék ez: néha szégyellem: kéjelegve dühít­jük egymást, két malomban őrölve, de igazából csak ő mérgelődik, mert egyáltalán nem ért en­gem, míg én értem őt. Legutóbb, amikor csillogó szemmel ecsetelte előttem - nem minden szadista öröm nélkül - friss ihletője, a Gigászi Adócsaló emberfeletti fogyasztói paramétereit, játszmánk logikája szerint, fakó hangon, indulatmentesen és bizo­nyítékok nélkül közöltem vele, hogy megítélé­sem szerint az illető műveletlen, bunkó, tahó. Tudtam, hogy számára így a legdühítőbb: ér­vekkel lehet vitatkozni, értékítéletekkel nem. Ostoba játszma ez, mondom. Szabályainak megfelelően kikerekedett és vérmes lett a szeme, ordítani kezdett: „Jó, rendben van: mű­veletlen. De azt mondd meg, mi a gyakorlati haszna annak, ha valaki művelt, ha nem bunkó, ha nem tahó! Csak egy példát mondj!” Meg- éreztem a csapdát. Ha példát mondok, abban kézzelfogható formában vagyok kénytelen megjeleníteni saját értékrendem szempontjait. És, ami kézzel fogható, azt ő kézzel fogja meg­fojtani. Kézzelfogható dolgok esetében a fölé­nye ellensúlyozhatatlan, az én értékrendem pe­dig kézzelfogható helyzetekben egyszerűen és jól demonstrálhatóan abszurd. Már azon vol­tam, hogy nem mondok példát, de céklavörös mérgét látva megesett rajta a szívem. Arra gon­doltam: lovagias ember felveszi az ellenfél vá­lasztotta fegyvert. így felidéztem számára egy történetet, melyet magam is úgy hallottam vagy olvastam valahol, már nem emlékszem. Eszerint valamikor az ötvenes évek elején - daliás idők a magyar labdarúgásban - Dél-Fran- ciaországban portyázott a nagy csapat. Ez afféle jutalom volt. ritka privilégium a szép teljesít­ményért; hoztak is a fiúk haza sok értékes hol­mit: nejlonharisnyát, magnetofont, miegymást. Az egyik barátságos mérkőzés után azt mondja az edző a legénységnek: van egy vacsorameg­hívásunk, gyerekek, amit sajnos, nem lehet visszautasítani, adva van itt egy öreg manusz, nagy focirajongó, valami fontos ember ebben a városban, mert a vendéglátók nagyon könyö­rögtek, hogy ki ne kosarazzam, s mivel mégsem álltam kötélnek, úgy látszik, közbenjártak a kö­vetségnél, mert az imént telefonáltak, úgyhogy nincs mese, menni kell, gyerekek, ma a ma- nusznál vacsorázunk. Morogtak a fiúk, ameny- nyit morogtak, de az egy fegyelmezett csapat volt, úgyhogy este testületileg megjelentek a te­kintélyes helyi pasas villájában. Elég ronda, vil­logó szemű, kopasz bácsika volt, csak dumált, dumált franciául, unták a fiúk, nem értették, de engedelmesen eltűrték, hogy megveregesse a vállukat, dicsérgesse őket, megvacsoráztassa őket. Aztán ez is eltelt valahogy. Amikor indul­tak hazafelé - elég későn, a fenébe, ahhoz, hogy még nyitva találják a nejlonharisnyás, miegye- bes olcsóbb áruházakat -, az öreg muki, akiről kiderült, hogy nem is francia, hanem spanyol (a bikaviadalt még a focinál is jobban szerette), mindannyiuknak a markába nyomott egy-egy idétlen, zománcos cserépfigurát, afféle nippet, csakhogy egy sem mutatott sehogy. Amint a tolmács állította, ezeket a manusz saját maga készítette. A legények udvariasan ezeket is el­tették a sportszatyrukba, s el is feledkeztek volna róluk, ha másnap nem vonattal utaztak volna tovább északra, a Rhone mentén, ahol is a vasút tudvalevőleg sok vashídon és viadukton megy át. Az unalmas úton valamelyiküknek - nyilván annak, aki a legzabosabb volt az elvesz­tegetett este miatt - remek ötlete támadt. Kihívta a többieket célbadobó-versenyre: aki a nála lévő zománcozott cseréppel a robogó vonat ab­lakán át eltalál egy vastraverzet, az nyer egy frankot, aki csak a Rhone-ba talál bele, az veszít ugyanannyit. Nagyszerű játék volt, kár, hogy rövid ideig tartott: gyorsan elfogytak a csere­pek. Csupán az őrült spanyol névjegye maradt meg az edzőnél, az állt rajta: Pablo Picasso. Ennyi a történet - mondtam. Egyébként 1989-ben a Soteby’s őszi aukcióján égy Picasso-kisplasztika kétszázhatvanezer dollá­rért kelt el. Viszonylag ifjú ismerősömet, amint erre számítottam, kissé sápadttá és halgataggá tette ez a történet. Úgy tűnt, hogy ebben a menetben győztem, de a lelkiismeretem nem volt tiszta. Történetem, lehet, hogy igaz volt, de ebben a szövegösszefüggésben csalás volt felemlegetni: vegytiszta demagógia. Még kellemetlenebb volt, hogy elmenet kölcsönkérte a Modern kép­zőművészet kislexikonét. Csaltam, mégpedig sikerrel. Mindössze azzal mentegettem magam, hogy úgy csaptam be szegényt, ahogy a gyó­gyíthatatlan betegeknek hazudnak. Mert tudom: ő menthetetlen, Isten bűnömül ne vegye. Éltető József MAZDA-SZALON SZOLNOKON. A ceglédi hivatalos Mazda-kereskedő, a Zakar és Társa BT csütörtökön nyitotta meg szolnoki „fióküzletét”, melyet Varga Mária üzemeltet. Itt megvásárolható Japán negyedik legnagyobb autógyártójának teljes hazái típuskíná­lata, a kocsik szervizelését azonban továbbra is Cegléden végzik. (Fotó: Novák)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents