Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-19 / 193. szám
1993. augusztus 19., csütörtök Irodalom — művészet 9 Herceg Árpád: Nem hagytunk mindent jeliben „Nekem amikor majd nemsokára születésnapom lesz, apa dísztáviratot küld Kisrakásnak, akivel egy napon születtünk a naptárban, csak én pár év késéssel jöttem. Amikor már majd én is eljárhatok egyedül sokfelé, az én feladatom lesz a táviratküldés, és később közös lesz Pocakkal, amit mindig szívesen csinálunk, mert Kisrakás és Nagyrakás nekünk két testvér, még ha fél is, akikről gondoskodnunk kell, hiszen még gyerekek, de én már most se nagyon emlékszem rájuk, csak itt van a fényképük a gyerekszobában. Amikor majd megkérdezem apától, hogy mi miért nem kapunk soha virágos táviratot, apa azt mondja, hogy nem ez a lényeg, hanem hogy gondolnak rátok. Amiben én nem leszek olyan bizonyos, és ezt apa is megsejti, mert attól kezdve lesz pár év, amikor Pocak is meg én is megkapjuk a magunk táviratát Kisrakástól és Nagyrakástól, és amikor nagyon sokára megtudjuk, hogy ezeket apa adta fel nekünk, majd tudjuk értékelni, amire apa azt mondja, hogy az ötlet anyáé volt. Nem tudom, hogy ez igaz-e, mert apa állandóan védekezik az érzelmek ellen, ha beszélni kell róluk. A szavakon kívül annyi más forma van, és külön-külön is mind beszédesebb, mondja majd apa. Csak oda kell figyelni az emberre. Á másik ember ugyanis csak egy formával találkozik, ami közvetít valamit, és amikor már elég sok formával találkozott, kezdi sejteni a tartalmat is. A szavak mindig valami átfogó értelmet akarnak jelenteni, és annyi, de annyi jelentés kimarad belőlük, amíg nem élt eleget az ember. Megközelítő pontossággal majd csak akkor tudjuk nevén nevezni az érzelmeket, amikor már elmúltak, mert csak az elmúlt lehet teljes, de mindenképpen az lphet lezárt, így ami folyamatos, abból ne zárjuk ki a Z ilah csendes kisváros volt mindig. S úgy bebújt a hegyei közé, úgy odatapadt a meredek hátú Meszes lábához, hogy távolról szinte nem is látszott. Még a vonatok sem látogatták meg, épp csak megközelítették és messziről füttyentgettek oda neki. Huszonegy éves voltam 1946-ban, amikor száműzettem innen, s az öregkor küszöbére értem, mire idejöttem újra, 1984 tavaszán. Érettségink negyvenedik évfordulóját készültünk megülni. Cigányiban buszra kellett átülnöm, de az olyan zsúfolt volt és büdös, utitársaim olyan hangosak és agresszívak, hogy amint lehetett, inkább leszálltam. Annak idején gyakran megtettem ezt az utat gyalog is, vígan és egy fittyre, hát nagy hetykén vágtam neki ezúttal is. Nagyon hosszú út lett, és egyre nehezebb. Nem a lábaim miatt. Ez már nem az a város. Betontenger közepén leltem magam, szellemgyilkos falanszterben, uniformizált világban, szürke üzemek, szürke silóházak, szürke sztrádák, álmodern épületkolosszusok között. Hadd ne részletezzem, hadd ne minősítsem. Azt sem, hogy annak a kisvárosnak korábban mintegy tízezernyi lakosa volt, közte több mint kilencezer magyar nemzetiségű. A mostani létszám meghaladja az ötvenezret. Megvannak benne a magyarok is: jó kilencezernyien ... Nem az a nap, nem az a hold. Nem az a város. De nem az az alma mater sem. Nem az, amelyik minket is táplált és kibo- csájtot. (Megadván hozzá szomorú dicsőségül az utolsó raj titulusát, mert a mi matúránk 1944 pünkösdje után esett meg, s az év őszére Szilágyságot is megszállták a szovjet csapatok, s nyomában visszaállt a román hatalom.) Első utam idevezetett, volt kollégiumunk kapuján be is lépgazdagodás lehetőségét azzal, hogy kész szavakba zárjuk, mondja majd apa. Különben is, ha például azt mondom valakinek, hogy szeretlek, ennek nem az a lényege, hogy a másiknak esetleg jó ez, vagy esetleg közömbös, hanem a lényeg az, hogy nekem magamnak jó, ha szeretek. Apa annakelőtte, hogy ilyen bölcs lett, elég sokfele járt az életben, amiről egyszer majd írni fog, de nem sokat, mert azt mondja, hogy szerinte csak a legfontosabb dolgokat kell megírnia az embernek, feltéve, ha írni tud. A mi családunkban nem apa, hanem majd én leszek a nagy író, mert ahhoz, hogy valaki benn legyen az irodalomban, beszélni is sokat kell tudni, nem a hézagosán megjelenő művek biztosítják a folyamatos jelenlétet. Apa már a születésem előtti időben rájött, hogy az emberek, ha írók, igyekeznek többet és jobban beszélni, mint amennyit és ahogy írnak, ami egy szerencse számukra, mert fennforognak, viszont gusztustalan, ha nem írnak olyan jól, mint ahogy gondolják magukról. Az, hogy valaki ír, még nem baj, mondja majd apa, amikor az én szárnypróbálgatásaimat olvassa. Az ember úgysem tehet ellene semmit, ha egyszer elindul benne a vezérhangya, mert az előbb-utóbb kimászik a papírra. A baj az, ha éppen azt akarod belemagyarázni, ami kimaradt belőle. Én az idő tájt a nagy dolgokkal akarok foglalkozni, és apa tapintatosan int, amit csak később értek meg, hogy á nagy dolgok gyakran elég kicsik, és a felnagyítás vagy az elbagatelli- zálás tévútra visz, amire hajlamosak vagyunk, mert általában túl jelentéktelennek látjuk magunkat, ami sérti önérzetünket. A legokosabb dolgok majd nem neked fognak eszedbe jutni, mondja majd apa, mert nem valószínű, hogy te vagy és leszel a legokosabb ember a világon. De tem, de megérkezni mégsem tudtam. Három hölgy hamarosan csendesen, finoman kitessékelt: Elképzelhető, hogy önöknek lesz egy ilyen találkozójuk, de mi itt nem tudunk róla. ég önnel, uram! ... Közben egy tekintélyesebb férfiú is előjött, s belehallgatván a kurta és egyoldalú beszélgetésbe, így sűrítette egyetlen szóba a rólam való vélekedését: Strain! ... Sziszegett, süvített ez a szó, s úgy csapott belém, mint a mérgezett nyílvessző. Sokkal több volt benne, mint amit jelent, vagyis hogy idegen. Agrólszakadt, jöttment, birtokon kívüli, hontalan, hazátlan, otthontalan, földönfutó, sehonnai, senkiházi, bitang, alsóbbrendű... - ez mind-mind kiérezhető, kiérthető volt belőle. Idegen? Nem vendég? Nem látogató? Nem jóbarát? ... Most kezdjem el itt mondani, hogy nekem mindig is lelki hazám maradt ez a város, ez az iskola? Hogy valójában itt nevelődtem azzá, olyanná, amivé váltam aztán? Hogy máig élek abból, amit itt tanultam volt meg, és hogy mint alapra, erre tudtam építkezni minden továbbit? 1946 tavaszán ezen a tájon (Hadadnádasdon) írtam le egy népdalt, amelynek két sora így szól: „Elvállalok minden falut hazámnak, minden öregasz- szonyt édesanyámnak...” A magam iránymutatója lett ez is mindmáig. Mondjam-e? És itt vált saját hitvallásommá nekem is, amit Bartóktól mindenkinek meg kellene végre már tanulnia s értnie: „...a tudsz valamit, amit rajtad kívül csak kevesen gyakorolnak, azok meg nem írnak, és van egy olyan képességed, ami keveseknek adatik meg, vagy ha megadatik, tiltakoznak ellene. Mi ez a képességem, apa, kérdezem majd türelmetlenül. Én a beleérzés képességére gondolok, mondja apa, amivel nem nyugtat meg, mert akkor úgy gondolom, hogy a beleérzés képessége megnyomorítja az embert, hisz a legfontosabbat teszi lehetetlenné, tudniillik, hogy az ember önmagára figyeljen. Az ember csak így tud önmagára figyelni, állítja majd apa, mert jellemünk és szellemünk karbantartásának legjobb módszere, ha érezzük és értjük más jellemek és szellemek működését. Én akkor azt gondolom, hogy ez apa életének egy nagy tévedése, és nagyon idegesít, hogy ha az utcán szemben jön velem tíz ember, akkor közülük szerintem kilenc hülye. Meglehet, hogy így van, mondja majd apa, de képzeld el, hogy nem ők jönnek szemben veled, hanem te mész szemben velük, mi viszont azt a bizonyos szót már a te születésed előtt négy évvel jeliben hagytuk. Jeli egy arborétum, ahol én sohasem járok apa életében, de halála után egyszer majd elmegyek, mert már elég öreg leszek ahhoz, hogy néhány dolgot én is jeliben hagyjak, de már elég öreg ahhoz is, hogy sok mindent ne tudjak ott hagyni. Apa akkor járt a jeli arborétumban, amikor én még kilátásban se voltam, és apának se sok kilátása volt az idő tájt, leszámítva azokat az éveket, amikről még nem tudott, mert ott ismekedett meg azzal, aki aztán később gyermekével együtt elszállt az angyalokhoz, és akinek a virágoskertjébe elég gyakran kijárunk. Nagyrakás és Kisrakás éppen az idő tájt forradalmasították szókincsüket, és elég trágárul beszéltek, apa szerint védekezésül az ellen a családi szinépek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére”. Mert nincsen más emberi út. Mondjam-e? És mond- jam-e Adyt, aki egykor ugyanennek az iskolának , volt a diákja, s aki számomra is meghatározó szellemi örökséget jelent ifjúságom idejétől fogva mindenkor? (Neve, szobra megtalálható itt is az épület előtt. Dísz volna? Képmutatás? Porhintés? ...) Hallgattam. Nincs ideje még a szónak. A mi találkozónk csak meglett aztán, s másnap, vasárnap délelőtt zengett a zsoltár a zilahi templomban, a híres „kisebbségi” zsoltár: Tebenned bíztunk... Ott énekeltük mi is ez- rednyi magunkkal. - Én meg közben nem tudtam nem gondolni arra, hogy ennek a templomnak alapjait 1246-ban rakták le, s emelték rá az első falait. Pár évvel a tatárjárás után. Ezért is lett olyanszerű, mint valamiféle menedék, mint valamiféle vár. A zilahi közjáték mellé hamarosan újabbak sorakoztak. Idegenné válásom folyamata idehaza is egyre többfelé zajlott, s az esetek annál sűrűbbek lettek, minél inkább öregedtem közben. Szülőházamat kerestem föl egyszer. Közületi tulajdon lett ugyan már jó ideje, de nekem akkor is az egyetlen, mással föl nem cserélhető szülői ház. Álltam ott az udvar közepén, próbáltam magam elé vetítetni az egykori képet. Hátam mögül hangokat hallottam: Ki az a patuáció ellen, hogy apa tulajdonképpen az ő apubácsijuk, nem az ő anyjukkal él. Apa addig járt a fiúkkal a jeli arborétumba, és addig mondogatta, hogy akkor ezt a szót most itt hagyjuk, amíg el nem jött az áz idő, amikor a fiúk azt mondták, hogy apu, most már ne menjünk többet ide, mert itt van az, amit jeliben hagytunk. Három év kellett hozzá, apa ez idő alatt harmincnyolce- zer-hétszázhuszonhárom csempét ragaszott föl különböző házakban, aztán abbahagyta, mert egyrészt élnie is kellett valamiből, másrészt arra a megállapításra jutott, hogy részéről ez szakmatévesztés, mert nem dolgozik szépen, márpedig ez nélkülözhetetlen, ha független akar lenni az ember. Mostanában a népek megirigyelték apa függetlenségét, és utánozni próbálják, több-kevesebb sikerrel. Apában ez idő tájt fogalmazódik meg az ötlet, ami majd csak nagyon sokára érik tervvé, és csak akkor válik valósággá, amikor a népek úgy érzik, most aztán nagyon függetlenek, akár a tömegkommunikáció. Apa egy lapot fog indítani, egyetlen száma fog megjelenni, és az lesz a címe, hogy Függő. Apa ebben a lapban a saját írásait jelenteti meg, amiket még akkor írt, amikor nem volt szabad ilyeneket írni. Apa minden írása másodközlés lesz. A Függőben majd nekem is lesz egy írásom, ami apa egyik korabeli riportjának paródiája, és Nagyrakás születésnapja alkalmából írtam. Nagyrakás, aki akkor éppen kamionsofőrként keresi majd kenyerét, halálra fogja röhögni magát, mert ráismer egy-két emberre. Meséltem én ezekről neked, kérdi majd Nagyrakás, az aktualitások miatt. Nem, ezek apa emberei, mondom, és Nagyrakás káromkodik rá egy alpárit, mert azért mégsem hagyott mindent jeliben, hogy hát mekkorát változott a világ, bizony, bizony.” sas? Honnan tudjam? Idegen. Majd küldték a rendészt, hogy zavarjon el. Aki el is űzött szigorúan, hiába mondtam, magyaráztam, hogy itt születtem s éltem valamikor. S hogy évtizedeken keresztül a biztonságot jelentette nekem ez a ház a távolban is, hisz bárhol bármi történne velem, ide mindig visszatérhetek. Ez sincs többé. Meglátogattam volt munkahelyeim egyikét-másikát. Annak idején jól ismertek mindenütt. Most inkább a döbbenet pillanatai szakadtak rám. De hogy ne magamról szóljak, hadd idézzem erre egykori tanítómesteremet, Szegvári Gyulát, a brigadérost, akinek keze alatt én is kijártam a melósegyete- met, a hórukkfakultáson. „ .. .el vagyok készülve arra is, hogy ha én, mit tudom mikor, de egynéhány év múlva elmegyek majd valahová, és mondom, én vagyok a Szegvári, azt fogják kérdezni, hát ki az a Szegvári. Hát én csináltam meg itten annak idején az exportcsomagolást. Na jól van, tata, mit akar? . . .” Miért kell ennek így lennie? - kérdeztük akkor. Egyikőnk se tudta a választ. Meg kell békülni a világgal, ki kell békülni a sorssal, mondják a nálam öregebbek, a nálam bölcsebbek. M egbékülni igen, de kibékülni nem. Mert vallom, hogy az emberi lét, az élet maga igenis megjobbítható. És ha megjobbítható, akkor meg is kell jobbítani. Hogy ne legyen senki sem idegen se a saját hazájában, se bármely pontján ennek a földnek. Se fiatal korában, se megöregedve. Ám ennek a megjobbításnak van egy sajátos titka: nem másokkal kell kezdeni. Nem a másikkal, nem a szomszéddal, nem az úgymond idegennel. Különben sose fog sikerülni. László-Bencsik Sándor IROJEGYZET Az idegen Az Üj Néplap galériája Koszta Rozália: Férfiportré Koszta Rozália: Asszonyportré Gecse Árpád: Jász paraszt
