Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-19 / 193. szám
8 1993. augusztus 19., csütörtök Kulturális panoráma Ferenczy Noémi alkotta Falikárpit Szent Istvánról Például a kultúrában, művészetben Mi maradt a Monarchiából? 1938-ban a XXXIV. nemzetközi Eucharisztikus Kongresz- szusnak helyet adó Magyarország egyúttal államalapító királya halálának 900. évfordulóját ünnepelte. A vallási ünnep egész országot megmozgató előkészületei sorában számos művészeti pályázat kiírására, egyházművészeti tárlat szervezésére került sor. Nyíregyházára, a polgármester fogadószobáját díszítő kárpit tervezésére 1939-ben Ferenczy Noémi kapott megbízást. A kárpit tárgya: Jövevének és magyarok Szent István udvarában. A tárgyválasztás alapja István király intelmeinek a jövevény és vendégnépek megbecsülésére vonatkozó részlete” „...nagy haszon vagyon bennük. különb-különféle szót, szokást, fegyvert és tudományt hoznak magukkal, ami minden országnak ékességére szolgál, a király udvarát nagyságosabbá teszi és igen megrettenti az idegenek magahitt szívét.” A megbízás nagyméretű kárpit tervezésére szólt. Az 1940 februárjában bemutatott és elfogadott karton alapján Ferenczy Noémi megszőtte és 1941 márciusában, műtermi bemutatása után átadta nagyszabású kompozícióját. Ferenczy Noémi Szent Ist- ván-kárpitja a művész ’30-as években kibontakozott konstruktív alkotókorszakának jelentős állomása: a számára szokatlan feladat tematikai és formai követelményeinek magas fokon való teljesítése, amelynek során egyéni hangú, munkásságába következetesen beleülő, önmagában harmonikus egységet képviselő mű született. Ferenczy Noémi 1941-ben elkészült kárpitját, a Jövevének és magyarok Szent István udvarában című művét ma a nyíregyházi Jósa András Múzeum gyűjteményében őrzik. A hozzá készült vázlatok, tanulmányok jelentős része a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményét gazdagítja, közvetlenül a szövés számára készült kartonja és számos akvaréi I magángyűjtemények része. P. J. A Szent István kárpit Arcok a képernyőről Judit férjével forgat- Kis időbe beletelt, amíg rájöttem: mégsem akarok az ország Juditkája lenni, mert nem is lehetek - mondja Endrei Judit, és magyarázatul hozzáfűzi:- Nincs olyan ember ugyanis, akit mindenki egyformán szeret. Ahogy nekem is vannak különböző vonzásaim és választásaim, s akit én különösen szeretek például a képernyőn, a kollégáim közül, azt másvalaki éppenséggel nem kedveli, vagy fordítva. Ugyanúgy, nyilvánvalóan, akadnak hűséges nézőim, szinte „előfizetőim” nekem is, de feltehetően olyanok is találhatók a nézők között, akik azonnal más csatornára váltják át készüléküket, ha engem látnak feltűnni a tévében. A magyarázat logikus és tárgyszerű, de nem igazán hiszek benne. Abban hiszek, hogy ha kevesen is, de vannak általános népszerűségnek örvendő, úgyszólván mindenkinek tetsző tévés személyiségek, és meggyőződésem, hogy Endrei Judit eme kevesek közé tartozik. Pedig soha nem készült tévésnek, mint a képernyőn láthatók közül oly sokan. Már kezdő felnőtt korában is más pályát képzelt el magának, amikor francia-orosz szakos hallgatója volt a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolának. Csak mellékkereset szerzése céljából (az ösztöndíj mindig kevés) vállalta el, hogy bemondója legyen a szegedi körzeti stúdiónak, amikor az 1976-ban megalakult. „Nem önálló tévéstúdió az olyan, amelynek nincs saját bemondója” - ezt a felfogást vallották akkor a szegedi vezetők. Az utóbbi években viszont éppen a tévé berkeiben uralkodik sokhelyütt el az a felfogás, hogy nincs is szükség főállású bemondóra, hiszen a nagy példaképnél, a BBC-nél sincs. Még nem oldódott meg a dilemma, a Magyar Televízió továbbra is bemondókkal dolgozik, bár közülük az idők során jónéhányan váltottak át más területre. Köztük Endrei Judit is, aki annyira megszerette az eleinte csak zsebpénzszerző foglalatosságnak tekintett mikrofont és kamerát, hogy 1977-től már valóságos, belső munkatársa lett a Magyar Televíziónak. És a „csak” bemondói munkakörben eltelt időszak is régen elmúlt, Judit immár részlegesen sem az. Önálló műsorai vannak.- A Homokórával kezdődött, abban a negyvenperces élő adásban próbáltak ki először, és próbáltam ki magamat én is, mint önálló műsorvezetőt - meséli - aztán jött a Hétvége, közös maratoni műsorvezetésünk Horvát Jánossal, amikor csakugyan egy teljes, negyveny- nyolcórás hétvégét csináltunk végig a stúdióban. Csak azt sajnáltam, hogy kettén csináltuk Jancsival, izgalmasabb, érdekesebb és változatosabb lett volna, ha kívülünk legalább még egy pár hétvégézett volna, a maga stílusában, a maga koncepciója szerint. A Paraván két éve indult, Endrei Judit első és mindmáig rendkívül sikeres önálló műsoraként. Ő szerkeszti, ő csinálja benne az érdekes riportokat, izgalmas beszélgetéseket, sokoldalú portrérajzolással felérő interjúkat különböző híres emberekkel, eredeti személyiségekkel, akik valamilyen okból aktuálisak is éppen. A műsor rendezője Judit férje, Sütő Péter. Közös forgatásuk után szentendrei otthonukban a másfél éves Nóra vár rájuk, aki később majd - ki tudja - műsoraik részese vagy fő kritikusa lesz. B. T. Szelet vetett, vihart aratott Az 1945 utáni évtizedek irodalmáról Kulcsár Szabó Ernő lendületes áttekintést készített A magyar irodalom története 1945-1991 címmel. Már folyóiratban megjelent részlete is kiélezett vitát kavart, s erre alkalmas a műegész is. A szerző a modern irodalomelméleti iskolák legavatottabb művelője hazánkban, s e munkája is elméleti és történeti szemléletű. Mivel az elméleti tételek többnyire a nagy nyugati nyelvek irodalmaihoz kötődően születtek meg, érthető, ha a szerző szemléletében a mérték nemcsak elméletileg, hanem a művekre figyelve is maga a világirodalom, annak legújabb törekvései. Kulcsár Szabó Ernő nemcsak tudós, de okos és irodalomértő személy is, vizsgálódásaiban és értékeléseiben tehát ritkán nevezhető kirekesztőnek, túlzottan egyoldalúnak. Befogadói magatartása visszavetítve is „posztmodern", s ennyiben szakít a történetiséggel. Korábban a közfelfogás szerint magasra értékelt műveket ugyanis gyakran kizárólag a maga választotta mai értékrend szerint lát, s így a posztmodem lesz a mércéje Illyés Gyula vagy Nagy László munkásságának is. Ahhoz hasonlatos ez, mintha a klasszicizmust mai napig a romantika kritikája felől látnánk csak, s így állapítanánk meg egyrészt nagyfokú értékszegénységet, másrészt sajnálkoznánk filozófiai-eszmetörténeti „naivitásukon", valamint esztétikai elveik konzervatív voltán. Mert ennek az okos könyvnek ez a legnagyobb - s nyilván tudatosan vállalt - egyoldalúsága. Mint Janus Pannonius a római búcsúsokat, „kikacagja” szinte azokat, akik a közösségi, a szolgálati elvű alkotásmódokhoz kötődtek. S nem csupán ezt tekinti múlt századias- nak. hanem minden következetes célelvűséget, rendezettséget, át- ideologizáltságot. Korszerűtlen a személyesség, és ásatag a nyelvi kifejezhetőségbe vetett hit. Ezen az alapon sorolódik át egy sor alkotó a félmúltból a befejezett múltba, állítódik tehát folytatha- tatlannak nemcsak Illyés, hanem Déry Tibor vagy Sánta Ferenc is. S furcsa módon így válik epizó- dikussá annak a Vas Istvánnak a munkássága, aki a modernség hullámainak egyik közvetítője volt. s már csak ezért is kiiktathatatlan lenne a portréfejezetek sorából. Létezik-e egyáltalán közép-európai film. közép-európai televízió? A kérdés annál indokoltabb, mivel Klaus cseh miniszterelnök még a Közép-eur- pai Kezdeményezés nevű politikai alakulatot is megkérdőjelezte. Igaz, mégis eljött Budapestre, hogy részt vegyen a KEK tárgyalásain. A kultúrában mindenesetre már több is történt, mint közös közlemények kiadása; Megrendezték Keszthelyen az I. Balaton Fesztivált, amelyre majdnem pontosan ugyanazoknak az államoknak a televíziói kaptak meghívást - és jöttek el -, mint a politikusok csúcstalálkozójára. Itt volt Ausztria és Horvátország, Szlovénia és Szlovákia, Magyarország és Olaszország, Csehország és Lengyelország. Némi túlzással azt is mondhatnánk: itt volt a Monarchia. (Olaszországból például pontosan az a regionális televízió jött el - a trieszti - amelyik földrajzilag, államjogilag valaha a Monarchiához tartozott.) A kérdést tehát úgy is fel lehet tenni: maradt-e valami közös hagyománya a Monarchia kultúrájának? Nehéz válaszolni. Egyrészt, mert a Monarchia szétesése óta több mint hét évtized telt el, s azóta már a harmadik generáció él ezeken a tájakon. Másrészt: már a szétesés pillanatai előtt az volt az egyik legfontosabb feszítőerő, hogy minden náció jelezni, megmutatni kívánta a maga különbözőségét. Harmadrészt, még két-három évtizeddel ezelőtt is, ha valaki megérkezett Pozsony, Zágráb vagy éppen Debrecen vasútállomására, azt érezhette: ugyanabban az országban jár. Azóta viszont a közös emlékek kőbe formált nyomait, az épületek nagy részét is elbontották. Nehéz hát a régi - közös - emlékek után kutatni, s talán nem is mindig célszerű. A Monarchia lehetett ugyan egymást kiegészítő gazdaságok hasznos közössége, mint most sokan állítják, de azért nem lehet vitatni azoknak a történészeknek az igazságát sem - mint mondjuk Jászi Oszkárét, aki az elsők között elemezte a széthullás okait -, hogy ez a birodalom a népek börtöne volt. S még a sikeresnek mondható gazdasági együttélés is számtalan hátránnyal járt a résztvevők számára. Az egyenlőtlen, egyoldalú fejlődés nyomait még mi magyarok is nagyon érezzük, pedig mi kedvezőbb helyzetben voltunk 1867 után, mint a többiek. Dehát mindez“ a múlt. Mit mutat a jelen? A keszthelyi találkozó inkább véletlenszerű mint tudatos válogatás, s ahogy az országokat 2-3 tévéjáték és dokumentum, meg kulturfilmm reprezentálta, még nem nagyon alkalmas távlatos igazságok megfogalmazására. Egy-két felszínes észrevételre azért, a nagyobb szabású félrehallás (fél- relátás) kockázatával is vállalkozhatunk. Az egyik ilyen feltűnő jelenség például: a sűrű határok nyomasztó jelenléte a térség lakóinak életében. Ezen a tájon ugyanis minden nagyobb nekirugaszkodás nyomán országhatárokba ütköznek az emberi szándékok, törekvések. És ezek a határok - legyenek azok külsők vagy belsők, lelkiek - mindig korlátozó érvényűek. Magyarul: megsínyli ez a világ, hogy az egykor nagy birodalom útjain ma minduntalan útleveleket, sőt vízumokat kell felmutatni, s volt idő - nem is olyan régen - amikor vas- és egyéb függönyök fogadták a határok mentén még az egymás között közlekedni kívánó „keletieket” is. A határok átjárhatóságának vágya egyértelműen kiolvasható volt a Keszthelyen látott munkákból. Egy másik tünetegyüttes. A romantikára, az érzelmek feltu- pírozására való hajlam. A nagy indulatok néha még különleges látványban is kifejezést kapnak, ami elég természetes, ha filmről van szó. Jellemző példáját adta egy szlovák film, amelynek üldözött, antifasiszta ifjú hőse úgy hal meg a film utolsó kockáin, hogy kínjában tótágast áll egy dunai határhídon - már megint itt a határ! -, s az egyik oldalon szlovák határőrök, a másikon magyar csendőrök eresztik belé a puskalövedékeket. (Ez az érzelmes, romantikus világ tettenérheí^ volt egy trieszti olasz filmbeli is, ahol a gyermekrablóknak nagy nehezen összegyűjtött pénzt a szenvedélyes atya elkártyázza.) Az osztrák versenyfilmben - ezt már vetítette a televízió, mint ahogy valamennyi keszthelyi filmet be fog mutatni - a szerelemre gyulladt vidéki parasztfiú trágyás traktorával furikázza Bécsben az olasz turistalányt. Végül - talán a romantikus túlzások ellenhatásaként - továbbra is jellemző e tájék művészeire az erős kísérletező, absztraháló hajlam. igaza lehet Berend T. Ivánnak, aki egy nagy művészettörténeti munkájában kimutatja, hogy e század legjelentősebb avangard kísérleteinek nagyobb része az orosz Chagalltól a magyar Kassákig, a román Brancusiig, Európa elmaradottabb, keleti feléből indult világhódító útjára. Nos, ennek az avant- garde-nak nemcsak élő hagyománya, hanem új, meg új nekirugaszkodása volt megfigyelhető abban a kísérletinek nevezett kategóriában, amely külön díjazott csoportot képviselt Keszthelyen is. (Közötte például a Magyar Televízió egy jobban sikerült Közjáték sorozata is elismerést kapott.) Akkor most van szellemi utóélete a Monarchiának vagy nincs? Magának a Monarchiának valószínűleg nincs. Az elmúlt hét évtized azonban nagyon sokszor azonos helyzeteket teremtett a sok tekintetben azonos starthelyzetből induló országokban. (Olaszország és Ausztria persze inkább a kivételek közé tartozik.) Ezért aztán a művészeti törekvésekben is sok rokon vonást fedezhetünk fel. A törekvésekben és nem a művekben. Mert az egyes műalkotásokon félreismerhetetle- nek a nemzeti jegyek. Dehát így, ettől kerek a világ. S ettől még nagyon jó kezdemnyezés a keszthelyi fesztivál. Remélhetően jövőre több idő jut az előkészítésre, és akkor az ideinél körültekintőbb válogatás ezt még inkább igazolni fogja. S talán biztosabb képünk lesz arról is: mi maradt a Monarchiából. B. L. Iránytű Székelyföld (egyik) gyöngyszeme A köröndi FIRTOS Művelődési Egylet folyóirata IV. évfolyam 2. szám TARTALOM Farkas Árpád Dúdoló TainAsi Miklós Dúdoló Páll Lajos Vígandtá* Azt hiszem Ferenczi István Múltbeli nyomozás a GüfgényHiefcyséfc kbrill Tamási Áron .Ábel* Molnos Lajos A* elmaradt cwxU Vali József Anno dotálnia. Piroska József A gyönvökstenneszliéfl múltja és jelen* Kűxmdd kOmyókén Fcriíruzí Sándor A sóvidékJ harangozó Fiilöp Sámuel )U alsiMHifalvi kdtölás Btiíííw/Jltomofrfls Cuinibtili Hú taué.ző gffcmiekr iiri»A Tófalvi Zoltán Macíkássy Izolda hazaérkezett Máj la Sándor vereti Gufc Jenő Uxnsnlás a Sóvidéken Márton Háld A parajdi cHJrgcszövés Rádaliffános CsoDibod vára a népmondák világában Tollas Tibor vénei István Lajos A köröndi .TTStgonlt Dokumentum Ambrus l^tjos xn-rsci A székelyföldi Korond elsősorban fazekasremekeiről híres messzeföldön. A köröndi Firtos Művelődési Egylet szellemi műhelye ehhez képest kevésbé látványos. Az általuk kiadott A4-es formátumú, 32 oldalas HAZA- NÉZŐ című folyóirat azonban a határontúli magyar kultúrkincs gyöngyszeme. A Székelyföld, Sóvidék néprajzi, történelmi, irodalmi hagyományápolásáról tanúskodik a negyedik évfolyam második száma is. Az Ambrus Lajos szerkesztette kiadványban olvashatunk a Görgényi-hegység átjáróiról, a Sóvidék 17 templomában található 36 harang történetéről, a környék - II. világháború után is honos(!) - nehéz fizikai munkájáról, a kézierővel végzett kőtörésről, a parajdi cserge (gyapjúpokróc) szövésről. A lapot gyermekirodalmi melléklet - Kicsinéző mesék, versek gazdagítják. így többek között Farkas Árpád, Sepsi- szentgyörgyön élő költő Dúdoló című költeményének szép sorait ízlelgethetjük: „Lennék mindenség ingecs- kéje,/ öltözködnék a szegénységre,/ ne üssön át az éjszakákon/ vacogó lélek, fázó álom." Kedves meglepetés, irodalmi csemege olvasni Székelyföld nagy szülöttének, az Amerikába szakadt Tamási Áronnak 1937-ben írott vallomását művéről, az Ábel-trilógiáról. A megjelentetés apropója, hogy film készül Ábelről. Nagy kár, hogy a Székelyudvarhelyen megjelenő Hazanéző a nagy hazába csak esetlegesen jut el (jobbára csak túristautazás során lehet rábukkanni odaát). Pedig a határontúli magyar irodalomban, kultúrában való megmártózás kedvéért a többszörösét megadnánk sokan az ottani 75 lejes - kilenc forint körüli - árának. Mit kívánhatnánk mást az ötödik évfolyam előtt, mint hogy: Nőj nagyra, Hazanéző! Simon Cs. József
