Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-02 / 178. szám
1993. augusztus 2., hétfő Hazai tükör 3 ÚJ CUKRÁSZDA. Abonyban, az Abonyi Lajos úton a hét végén nyílt meg az Amaretto cukrászda, ahol három fiatal cukrász - mindhárman egy szolnoki mestercukrász tanítványai - saját készítésű friss süteményekkel és fagylalttal várja a vendégeket. (Fotó: Korényi) Tábor külföldi magyar fiataloknak Tegnap Szolnokon a Pálfy János szakközépiskolában tartották a Hét Vezér és a Hét Törzs Alapítvány által szervezett tábor ünnepélyes megnyitóját. A száznegyven, határainkon túlról érkezett magyar diákot és a vendégeket először dr. Kardos Györgyné, az otthont adó iskola igazgatója köszöntötte. Ferenczi György, a megyei közgyűlés alelnöke az alapítványok nevében szólt a már második alkalommal megrendezésre kerülő tábor lakóihoz. Mint elmondta, az együttlét fő célja a fiatalok felkészítése az 1996ban megrendezésre kerülő történelmi vetélkedőre. Ezenkívül fontos az anyanyelv és a személyes kapcsolatok ápolása is. Ezután Petraskó Tamás, a két alapítvány kuratóriumának elnöke köszönte meg a támogatóknak a tábor létrehozásához nyújtott segítséget. Jászkunsági cellatitkok (27. rész) Misztikum és valóság A korábbi években nagyon keveset lehetett hallani a börtönök belső életéről. A szabadlábra kerülő rabok sem szívesen dicsekedtek ott töltött napjaikkal. így aztán a közvéleményben valami titokzatos, misztikus kép alakult ki a fegyintézetekről, mintha azok dolgozói, rabjai a társadalomtól teljesen elszigetelt világban élnék napjaikat. Ennek az elmosódott képnek tisztázásához kértem Doktor Károly b.v. alezredesnek, a szolnoki büntetés-végrehajtási intézet parancsnokának segítségét. Ő mondta el a következőket: A százéves szolnoki büntetés-végrehajtási intézet megyei jellegű. Eredetileg is erre a célra épült. Az évtizedek során a jogszabályok változásával együtt módosult a börtön belső rendje, fegyelme, helyzete is. A legtöbb megyei intézethez hasonlóan a szolnoki is elsősorban előzetes letartóztatásban lévőket tart fogva. Ezek bűnössége még nem bizonyított, ítéletre várnak. Az itteni létszám nagy többségét ők teszik ki. Egy huszonöt-harminc, börtönfokozatra jogerősen elítélt rabból álló csoport is itt tölti büntetését. Ők azok, akik az intézet fenntartásában jelentős mértékben közreműködnek. Közülük kerülnek ki a borbélyok, .szakácsok, raktárosok. Itt többnyire csak azok maradhatnak, akik korrektül, emberségesen együtt tudnak működni a büntetés-végrehajtás dolgozóival. Ha intézetünkről történeími áttekintést adunk, el kell ismerni, hogy még tíz-tizenöt évvel ezelőtt is olyan szemlélet uralkodott, hogy két különböző oldalon állunk: az egyiken a fegyőr, a másikon a rab. Mára ez a felfogás megváltozott. Napjainkban - bár nagyon nehéz tudatosítani mind a két oldallal - az a fő célunk, hogy egymást emberként elfogadjuk, s a szükséges mértékig együttműködjünk. A büntetés-végrehajtás dolgozóinak tudomásul kell venniük, jhogy nehéz helyzetben van az, aki hozzánk bekerül. Elég korlátozás számára az, amit a jogszabályok előírnak. Egyébként is voltak és vannak olyan külső körülmények - gondolok itt például a korábbi években tapasztalt amnesztialázra - amelyek a két oldalt szinte ellenségekké tették. Szerencsére a jogszabályok változása miatti feszültség már lecsitulóban van. A jogi helyzet tisztázása érdekében több rendelet megjelent. Nekünk kötelességünk biztosítani az elítéltek számára mindazt, amit a jogszabályok lehetővé tesznek. Gondolok itt a családdal való kapcsolattartásra, s urambocsá! a hazautazásra. Ezzel a lehetőséggel az előzetes letartóztatásban lévők nem élhetnek. A szolnoki börtönből 1992-ben (december 1-ig) heten-nyolcan mehettek haza szabadságra. Azóta ez a szám jelentősen növekedett. Az eltávozásról is megoszlanak a vélemények. 1991-ben tizenegy ember közül egy nem jött vissza, s hat hónapig kellett keresni, mert bujdosott. Meggyőződésem, hogy ebből sem lehet általánosítani. Továbbra is azt vallom, hogy az elítéltnek elsősorban a család tud segíteni. Ezért kell a családokkal való kapcsolatot erősíteni. Az előzetes letartóztatás idején a bizonytalansági tényező a legrosszabb számukra. Akkor történik a legtöbb tragédia, amikor valaki nyolc-tíz hónapig előzetes letartóztatásban van, s ilyenkor jönnek a feleségektől olyan levelek, hogy „.. .kész, végeztem, bevallom, nem tudlak megvárni..Ezekből adódnak aztán az öngyilkossági kísérletek. Az egyik előzetes letartóztatásban lévő férfi azért vágta fel az ereit, mert egy új „bevonuló” közölte, hogy élettársa már mással él együtt. Szerencsére kórházi segítséggel sikerült megmenteni az öngyilkosjelöltet. Véleményem szerint az embereknek sokkal toleránsabbnak kellene lenniök egymás iránt is, meg a börtön iránt is. Tudomásul kell venniök, hogy a társadalom segítsége nélkül a fegyintézet nem tudja maradék nélkül teljesíteni feladatát. Attól, hogy nem beszélünk a börtönről, még van bűnözés. Az volna az igazi megoldás, hogyha volna a család nélküli szabadulok számára egy olyan szervezet (szálláshely és munkalehetőség), amely várja őket, amely azon volna, hogy elősegítse beilleszkedésüket, újrakezdésüket. Ehhez sokkal több megértés, tolerancia kellene a társadalomtól, mert erre a bűn-' tetés-végrehajtás ereje kevés. Szívesen látunk bárkit, aki valamelyik elítéltnek valamilyen úton-módon a segítségére tudna lenni. Alapvető gondunk az, hogy túl sok a letartóztatott. Egyébként országosan jellemző tény ez. Az utóbbi negyven évben új börtön nem épült, sőt a körzeti börtönöket is megszüntették. A meglévő intézet Szolnok szívében van, korszerűtlen épületben, terjeszkedési lehetőség nélkül, átlag feletti létszámmal. Képletesen szólva azt mondhatom, hogy minden férőhelyre másfél rab jut. Ez természetesen feszültséget okoz. Több biztató jel van szerencsére számunkra. Az emberek figyelme egyre inkább a börtönökre irányul. Rájöttek arra, hogy nem misztikus, elkülönített világ a büntetés-végrehajtási intézetek élete. A jövő útjára nézve példamutatónak tartom a szolnoki Vöröskereszttel való kapcsolatunkat. Megkérték intézetünket, segítsünk a véradásban. Az akkor fogva tartott százötven rab közül nyolcvanötén jelentkeztek véradásra. Ebben az évben két alkalommal adtunk vért. A büntetés-végrehajtás országos parancsnoksága alapítvánnyal kívánja segíteni az elítélteket. Ez még meglehetősen szűk körű, de van arra lehetőség, hogy szabaduláskor az elítélt az újrakezdéshez pénzt kérjen. Ezt vissza kell téríteni. Intézetünkhöz az idén két ilyen kérelmet nyújtottak be. Elbírálásuk folyamatban van. A Börtön Pasztorálás Szervezet is karácsonyi ajándékokat adott azok részére, akik családi kapcsolattal nem rendelkeznek. A Vöröskereszt jelentős mennyiségű ruhaneművel segítette a rászorultakat. A szolnoki büntetés-végrehajtási intézetben nők is vannak - átlagban nyolcan-tízen. Sokkal több türelemre, megértésre vágynak, mint a férfiak. Szociális ügyintézőnk (egy hölgy) naponta felkeresi őket, s érdeklődik gondjaikról, segít azok osz- latásában. Megítélésem szerint az, hogy ez a cikksorozat megjelent, segítette munkánk megismerését és annak reálisabb megítélését. A szolnoki büntetés-végrehajtási intézetben 1993. augusztus 1-től a jogerősen elítéltek a beszélő alkalmával, szombaton és vasárnap 8-tól 20 óráig elhagyhatják az intézetet, és családjuk körében tölthetik a napot. Ez az idő természetesen az ítéletükbe beszámít. De ez már egy másik fejezet a büntetés-végrehajtási intézet történetében. (Vége) Simon Béla Szegedi Szabadtéri Játékok Két egyfelvonásos - két stíluskorszakból Az időjárás ezúttal kegyes volt azokhoz, akik csütörtökön a játékok soron következő bemutatójának főpróbáját kívánták megtekinteni a Dóm téren: kellemes nyáreste és fényes holdvilág egészítette ki természet adta díszletként a színpad és a gyönyörű templomépület nyújtotta hátteret. A műsoron ezúttal két egyfelvonásos darab szerepelt: a játékok történetének első balett-ősbemtatója és egy népszerű olasz opera. A keresztények egyik legkedvesebb szentje élettörténetéből idézett színpadra egy részletet Imre Zoltán koreográfus és Márta István zeneszerző flözös műve: a „Szent Antal megMsér- tése”. A mű előjátéka Szent Antal és a Sátán konfliktusát tárja a néző elé: az első kép a főszereplő víziója a túlvilágról. A második kép helyszíne a Gonosz uralta nagyváros a maga jellegzetes figuráival, míg a harmadik részben Szent Antalt látjuk immár a Sátán számára megközelíthetetlenül - miközben az Ártatlanság és a Bűn tovább vívja végeérhetetlen harcát. Az egyfelvonásos baletthez (dramaturg: Bőhm György) Khell Zsolt tervezett - vagy talán inkább úgy mondhatnánk: konstruált - díszletet, mely e sorok íróját leginkább egy óra, vagy még inkább egy képzeletbeli perpetuum mobile belső szerkezetére emlékeztette, figyelmeztetve a Jó és a Gonosz küzdelmének végeérhetetlen voltára. A díszlet egyik eleme - egy monumentális mérleg, mely a Bűn és az Ártatlanság megmérettetésére volt hivatott - a főpróbán felborult, és csak a szerencsének volt köszönhető, hogy a súlyos vasszerkezet nem zuhant rá a közvetlen közelében tartózkodó Sátánra, a szerzők akarata ellenére véget vetve a küzdelemnek. A szereplők Molnár Zsuzsa hol különleges, hol hétköznapi jelmezeiben léptek színpadra. A jelmeztervező kosztüméi - a huszadik század végiek és a Hieronymus Bosh fantasztikus világát idézők - tökéletesen beleillettek a darab kínálta miliőbe. A jelmezek színei a szereplők jellemét húzták alá erőteljes módon. Első helyen kell szólnunk Márta István play backről megszólaló zenéjéről, melyet joggal nevezhetünk napjaink talán egyik legjobban sikerült programzenéi alkotásának. Ez a muzsika - melyben a komponista hagyományos hangszereket és szintetizátort használ - kiválóan alkalmas a darab mondandójának a zene sajátos nyelvén történő kifejezésére. Márta István nem átall művében különleges effektusokat alkalmazni: utcazajt és szirénát, sőt: a Walpurgis éjt idéző jelenetben malacröfögést és -visítást is hallhatni. Imre Zoltán koreográfiájával és rendezésével minden tekintetben kitűnő szerzőtársnak bizonyult. A balett tömegjelenetei, a főszereplők szólói, a Szent Antalt jó vagy rossz irányba téríteni kívánó Sátánnal, Ártatlansággal és Bűnnel, az Anyával és Sába királynőjével való találkozásai minden esetben koreográfiái bravúrként értékelhetők. A darabot a Szegedi Fesztiválbalett táncosai vitték sikerre; a főszereplők: Pataki András, Szakály György, Végh Krisztina, Zamóczai Gizella, Prepe- liczay Annamária és Ruisz Edit kiválasztása minden esetben telitalálatnak bizonyult. Pietro Mascagni Parasztbecsület című operája ezúttal harmadízben került a játékok műsorára. A két előző bemutató közül kétségkívül az első érdemel nagyobb figyelmet, hiszen 1935 augusztusában maga a zeneszerző vezényelte a Dóm téren művét példátlan sikert aratva fellépésével. Szerepét ezúttal művész vendégként magyar karmester: a korábban Szolnokon élt Molnár László töltötte be kitűnően a Temesvárról .érkezett zenekar élén. A Parasztbecsület ezúttal a Temesvári Román Opera vendégjátékaként került előadásra. A jól sikerült díszletet és a jelmezeket Dimitru Popescu tervezte, a nagy létszámú kórus betanításának munkájáért Edit Miloi karigazgatót illeti dicséret. Nyilvánvalóan kevés próba- lehetőség állott a népes szerepMolnár László karmester lőgárda rendelkezésére, így aztán a rendező: Maria Emanoli inkább próbaként, mint főpróbaként kezelte a csütörtök .esti színpadra lépést, sűrűn hallható utasításaival próbálván aktivizálni az ismeretlen színpadon kissé tétován mozgó szereplő- gárdát. A főszereplők közül a szép hangú Lucia Papát kell elsőként említenünk, aki a kezdeti elfogódottság után meggyőző San- tuzzának bizonyult. Turiddu szerepében Dániel Munoznak (Argentína) tapsolhatott a közönség, aki korábban már a Tu- randot Kalaf hercegeként is a szegedi közönség szívébe lopta magát. A további szerepekben Marius Julin Mare mint bosszúálló Alfio, a Csábos Lola: Elena Gaja és a Mama: Sofia Chivu átélt játékának tapsolhatott a közönség. Szathmáry Judit Turiddu és Lola - Daniel Munoz és Elena Gaja A Sátán és az Ártatlanság: Szakály György és Végh Krisztina kettőse
