Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-02 / 178. szám
4 1993. augusztus 2., hétfő „Büszke vagyok a szakmámra” Ha megkérdeznék ... Érdeklődéssel és figyelmesen elolvastam az ebben a rovatban Sz. K. monogrammal közölt, „Majd csak fellendül kis hazánk ..című (VI. 3.) olvasói levelet. A címét nézve, bár csak igaza lenne a szerzőnek! Tisztelt Sz. K.! Ahogy a képviselő urak munkáját értékeli, tökéletesen igaza van, egyetértek Önnel. De hiszem és tudom, hogy a cikk címe akkor lesz igaz, ha majd olyan képviselőket választunk, delegálunk, akik nem fizetett szószólók lesznek. Elgondolkodtam már azon is, hogy a parlamentbe juttatott, zömmel doktor képviselő urak vajon hogyan tudták ezt a címet megszerezni abban az átkozott szocializmusban, amikor őket üldözték, hiszen sokan ezt hangoztatják. Én 1940. július 12-én születtem, és igazán szegény családból származom, mégsem volt lehetőségem az egyetemig jutni, mert a szüleimnek nem volt a pártállamhoz fűződő kitüntetése. így hát meg kellett elégednem a kereskedői szakmával, amire nagyon büszke vagyok. Szívemből-lelkemből művelem, és itt kell megint igazat adni Önnek, hogy a honatyáink-ho- nanyáink nem sokat törődnek azzal, hogy a hozzám hasonló sorstársaimnak megfelelő vásárló erőt biztosítsanak. Elhiszem, hogy a hatjegyű számmal írott jövedelmükkel nemigen veszik észre: már 74 forint egy liter benzin, 50-60 forin egy kg kenyér, az iskolai könyvek pedig lassan 6-8 ezer forintba kerülnek. Sokszor gondolok arra, ha engem megkérdeznének, mit javaslok az ország jobbítása érdekében, elmondanám: 1. Az országgyűlési képviselők is elégedjenek meg egy szerényebb jövedelemmel, a megtakarított összeget pedig fordítsák munkahelyteremtésre. 2. A kül- és belkereskedelemben törekednék az egyenúly megteremtésére. 3. A tőzsde mellett létre hoznék olyan termelést irányító és felvásárló szervezetet, ahol a magyar paraszt nyelvén tudnak beszélni. Tudni kellene a kormánynak, hogy a ma farmerré vált vállalkozó ebben a minőségében az elemi iskola első osztályába jár. Még segíteni kell, fogni a kezét, hogy igazán megtanuljon járni. És ne adjuk el az országunkat a nyugati tőkének! Főképpen ne a földünket. Azt gondolom, ha így kezdtük volna az elején, akkor most azt mondhatnánk, hogy „megálljunk, mert itt van már a kánaán ...” M. L. Nagy volt az öröm, megvan az ellopott járgány Köszönet és elismerés a rendőröknek E fotó készítőjét motorkerékpárjával háromszor érte baleset a szolnoki Rákóczi és Constantin út kereszteződésében, ahol az utóbbi útról akár balról, akár jobbról érkező gépkocsivezetők rendszeresen figyelmen kívül hagyják az elsőbbségadási kötelezettséget - bár a stoptábla erre jól láthatóan figyelmeztet. Mindannyiunk érdekében a nyilvánosság előtt kérem, hogy ebben a veszélyes útkereszteződésben a járművezetők legyenek körültekintőbbek; nagyobb figyelemmel vezessenek. És jó lenne, ha ezen a helyen a közlekedési rendőrök sűrűbben tartanának ellenőrzést. Novák Károly Ismét drágább lesz a benzin, pedig eddig sem volt olcsó - akár busszal, akár kocsival - a közlekedés. Ezek után - ha csak lehet - marad a séta vagy a kerékpár, noha a kétkerekűnek is jócskán felvitték az árát. A fiam és barátja versenykerékpárt vett. Óvták, takarították, szerelték, s természetesen „hajtották” is a jó levegőn, sportból. Mint tudjuk, elismert a szolnoki kerékpársport, és 28 év után itt gurul a „Tour de Hongrie” nemzetközi kerékpár körverseny. Jó népszerűsítése ez az egészséges sportágnak. Csakhát - mint említettem, drága a bringa. S az egyik vasárnap mi történt? A nagyobbik gyerek és a haverja kikerekezett a szolnoki MÁV strandra. Gondosan (három lakattal!) összezárták a 6o-70 ezer forint értékű bicajukat, mégis ellopták! Rögtön bejelentették a rendőrségnek, otthon azonban nem merték megmondani. De megérkezett az ezzel kapcsolatos idézés, sőt másnap személyesen az egyik rendőr, hogy a gyerekek azonnal menjenek velük Jászberénybe (azonosítani), mert több mint valószínű, megvannak a kerékpárok. így is volt! Gyorsan, bürokrácia nélkül visszakerült a srácokhoz. A rendőrök tulajdonképpen „tűt” találtak a szalmakazalban, mert akárhogy nézem, ez bravúr. S mindezért elismerés, hála és köszönet a szolnoki és jászberényi rendőröknek! Vajon a gazdaság, a piac és azok vezetői, megteremtői mikor zárkóznak fel az Európa felé vezető úton? Hogy megindulhasson végre az értelmes, eredményes élet, hogy egyre több gyerek pedálozhasson - jó utakon - a boldogabb, jobb élet reményében. Katona Mihály Szolnok Balesetveszély az útkereszteződésben A szerkesztőség postájából Miféle emberi gondoszság?! Kutyavilág A minap, városi körsétámon megálltam egy könyvesbolt előtt, majd hirtelen kutyavisítás ütötte meg a fülemet. Hátranéztem, és megpillantottam az áldozatot, amint sebeit nyalogatva közeledett. Ekkor már a könyvekről elfeledkeztem, leguggolva próbáltam csalogatni a kis állatot. Egy darabig csak nézett az ártatlan szemeivel, nem mert közeledni, majd amikor a táskámból elővettem egy kis csemegét (fényes papírba csomagolt csokoládét), odamerészkedett. Ahogy a kutya fölött gubbasztottam, azon gondolkoztam: miféle emberi gonoszság késztethet egyeseket arra, hogy belerúgjanak egy ártatlan jószágba. Vajon hány ilyen gazdátlan eb kószál még szerte a városban? Nap mint nap lehet látni, amint szemetes kukákban „kotorásznak” ... Akad köztük,, amelyik végül gazdára talál, de ez csepp a tengerben. Nem világmegváltó szándékkal írom ezeket a sorokat, mert tudom, hogy kivert állatok mindig voltak,vannak és lesznek. Tisztában vagyok vele, hogy most nem ez a legégetőbb probléma, de mégis létezik, és úgy vélem, fogalkozni kell vele. Csupán a szerencsétlen sorsú négylábúaknak szeretnék segíteni - bízván abban, hogy akad még néhány jóérzésű ember. Agócs Zsuzsanna Szolnok Küldjön egy képet! Ez a felvétel a Szolnoki Papírgyár egykori zacskóüzemének lelkes kollektívájáról készült - 1970 körül. Akkor, amikor a dolgozók nemcsak a gépek mellett jeleskedtek, hanem számos társadalmi munkát vállaltak - embertársaik segítésére. Mi például többek között a szolnoki gyermekvárost, a szociális otthont, a művésztelepet támogattuk. Ha nem is volt gond nélküli az életünk, elmondhatjuk, hogy legalább méltó rangja, becsülete volt akkor az egyszerű munkásnak. A képen látható kis csapat - mint alapító tagok - több mint tíz évig együtt dolgozott a zacskóüzemben. (Én a felső sorban jobbról a második vagyok.) Bérezi Jenő, Szolnok Európai körúton - kerékpárral Rákóczifalváról Ötvös Ferencné rákóczifalvi olvasónk többek között ezt írta: Nagy öröm lenne számomra, ha a fiam levele, amit mellékelten küldök, megjelenne az Új Néplapban. Ugyanis az öt európai kerékpáros nevében ezúton szeretnék köszönetét mondani azért a sok-sok segítségért, amit a szponzoroktól és másoktól kaptak. Elsősorban a rákóczifalvi katolikus plébános úrnak, aki magyar-latin ajánlólevéllel látta el a fiamat - ahogyan tavaly, az erdélyi körútja alkalmából is; a Bajor Étteremnek, a Bőrtexnek és még sorolhatnám, akik nélkül ez a kerékpártúra soha nem valósulhatott volna meg. íme a levél, melyből részletet közlünk: „Kedves Apu, Anyu, Edit, Márta, János és Béla! A kerékpározást még nem unom, csak a Nap éget nagyon. Egészségügyileg jól vagyok, nem éhezem, de mindig ennék. Naponta 2,5 kg kenyeret fogyasztunk, plusz a konzerveket és a rizsát. A legnagyobb sláger a vajas-lekváros kenyér, ami pótolja az édességhiányunkat. Hétfőn és kedden (VII. 5-6.) esett az eső, hideg volt. Kedden este, a Haus nevű városban bementünk a paphoz, hogy szeretnénk nála aludni. Nem tudott fogadni, mivel másnap Bécsbe utazott, de kaptunk tőle 100 schillinget. Ezen az éjszakán egy kempingben aludtunk - ingyen, szerdán pedig pihenőnapot tartottunk, csupán 20-25 km-t tekertünk, és lebonyolítottuk az első „nagymosást”. Este egy gyerektáborban vertük fel a sátrakat, csütörtökön egy ház kertjében, ahol először hívtak meg minket egy reggeli teára. Az előző napi szállásunkon - egy hét után először fürödtünk meleg zuhany alatt! Ma, (VII. 9.) 1500 m-es magasságra tekertünk, eddig ez volt a legnagyobb, amit elértünk. A hegy tetején egy étteremben mintegy 3 liter tejet kaptunk a bográcsunkba. Most itt ülök egy fárakásnak dőlve, Zell város szélén. Tamás és Gábor a szerelőnél... Sajnos nem tudták egészen megjavítani a kerékpárt. A péntek éjszakát Fügen város sportpályáján töltöttük - a sátrainkban. Szombat délelőtt felkerestük a város papját, aki maximálisan segített: Miután elolvasta az ajánlólevelemet, reggelit kaptunk, megfürdödhettünk; kifizette a kerékpárjavítás költségét (1000 schillinget adott), és étteremben ebédeltünk. Szombaton este egy kolostorban aludtunk, ahol fürödtünk, és kenyeret is kaptunk . . . Most vasárnap este van, és Za- rus város parókiáján alszunk. Remélem, jól vagytok. Tudom, nagyon izgultok, de az édességhiányon kívül semmi bajom nincs ... Zarus, 1993. VII. 11. Feri” Expressz - ajánlva Szerecsenmosdatás - névtelenül Kedves K. L.-né! Megkaptam névtelen, akarom mondani a fenti aláírású levelét, amelyben tulajdonképpen mindent kifogásol az ítélethirdetés rendőrökkel, börtönőrökkel, farkaskutyával című írásomban. Név nélküli közleményekre nem szoktam válaszolni, de most kivételt teszek, eloszlatni nem egy, több félreértést. Kezdi azzal, hogy a cigány jelzővel nem egészen ért, értenek egyet. így én sem, ezért is írtam a tudósításban: „...túlnyomórészt cigányok”. Mert, ha van cigányzene, cigánytánc, cigánykultúra, miért nem lehetnek cigányelkövetők? Elvégre azok voltak, és nem arabok, vagy ukránok. Ilymódon szégyelljem magam - pirongat meg. Hölgyem! Én szégyellem, de tessék mondani: ebben az esetben mit kellene csinálni azoknak, akik mindezeket a disznóságokat, för- telmeket elkövették? Nem tudom, van e önnek tizenéves, bakfis lánya, de megkérdezem: vajon mit tett volna, ha őt is úgy megerőszakolják, mint azt a szerencsétlen tizenegyet? Akkor is úgy védené ezeket a sem erkölcsöt, sem embert nem tisztelő tökös vagányokat? Továbbá állítja: olyasmi is bekerült a jegyzőkönyvbe, ami nem történt meg. Én ehhez nem tudok hozzászólni: mert nem voltam jelen amikor felvették, ily módon véleményt sem tudok alkotni. Arról sem, amit azután leír: miszerint az ügyvédek szóhoz sem jutottak a tárgyaláson. Nem is tudhatok, hiszen például az, amelyikre szerettem volna elmenni, zártkörű volt. Magyarul: hallgatóként azon senki nem vehetett részt, még az újságíró sem. Hogy hogyan és miképpen védték a védenceket az ügyvédek, arra egy szó a feleletem: így. Leírása alapján - a súlyos éveket hallva - az egyik ügyvéd szeméből kicsordult a könny is. Én ezt nem láttam, de elhiszem. Azt viszont hallottam, hogy az elítéltek, no, meg a hozzátartozók bekiabáltak: ezért adtuk a sok-sok pénzt? Higgye el asszonyom, ezt nem nekem címezték, se nem a bíróságnak, sem az ügyészeknek, esetleg a börtönőröknek, de még a zsaruknak sem. Még egy sajátos kitételre reagálok. írja: nem szeretné bizonyítani, hogy a vádlottak teljesen ártatlanok voltak, de úgy érezték: ítélethozatalkor nem volt teljesen alaptalan a felháborodás. Ki részéről, tessék mondani? Az elkövetőkéről? Miért háborodtak fel? Mert megerőszakoltak tizenegy fiatal nőt, volt akit többen is? Arról nem hallott asszonyom, hogy jónéhány vádlottnak nem ez az első összeütközése a törvénnyel? Hogy közülük többen már nem először lépnek a rácsok mögé? Szóval nem a nagy semmiért hullottak ezek a kemény évek. Ha sajnálni kell valakit, azt a fiatal srácot sajnálom, akit belerángattak az egészbe. Meg az édesanyákat, hiszen évekig várhatják a fiaikat. Mindezek ellenére engedje meg, hogy legjobban a tizenegy áldozatot sajnáljam. Mert egyetlen pillanatig ne feledje: az elítéltek voltak a tettesek, a megerőszakoltak az áldozatok. Tízegynéhá- nyuknak sovány vigasz, hogy az elkövetők is áldozatokká váltak. Jobban mondva válnak. A két csoport között mégis az a döntő különbség, hogy az egyik magának kereste a bajt, a másik viszont ártatlanul szenvedte a galádságukat. Ezek után is egyenlőségjelet tesz, tenne asszonyom? Gondolkodjon el ezen még akkor is, ha valamelyik elítélt hozzátartozója, ismerőse, családtagja. Mert a háborgását ily módon esetleg megértem, de elfogadni nem tudom. Egyszerűen azért, mert olyan városokat, községeket szeretnénk, ahol efféle hordák nem becstelenítik meg a náluk gyengébbeket. Vagy, ha megteszik, számoljanak a következményekkel. Például azzal, hogy sokezer napra megismerik a fegyházak belső világát. Ezek után valóban nem értem hölgyem, hogy miért én szégyelljem magam... Emlékezetes találkozó Jászapátiban Hatvan éve - hatvanan! Ez volt a jelmondata annak a találkozónak, amit mi, a jászapáti elemi iskola 1933-ban végzett diákjai rendeztünk - június 20-án. Ugyanis hatvanan jártunk annak idején egy osztályba. Az ötvenéves találkozón harmincán, ez utóbbin már csak tizenkilencen vettünk részt. Legnagyobb örömünkre jelen volt a 89 éves Bodonyi József tanító bácsink - az első sorban jobbról a második, aki négy éven keresztül szeretettel oktatott és nevelt bennünket. A másik kedves'ta- nítónk Szabadi István volt, akire a találkozó alkalmával is emlékeztünk, és a sírjára koszorút helyeztünk. Én, az első sorban - balról a második vagyok, mellettem sötét ruhában Vágó Pál, aki a találkozó fő szervezője volt, a második sorban Kalmár János, a harmadikban - az első - Tóth Sándor barátaim. Társaim nevében is köszönet mondok mindazoknak, akik fáradoztak a találkozó megszervezésében. Szabari István, Szolnok Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné
