Új Néplap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-20 / 91. szám

1993. április 20., kedd Hazai tükör 3 Kiskunlacháza repülőteret akar Egy hétre Szolnokra látogat A 75 éves Reutlingeni Népfőiskola A Reutlingeni Népfőiskola modern épülete Szolnok és a németországi Reutlingen még 1989-ben lé­tesített testvérvárosi kapcsola­tot. Abban az évben került újra előtérbe a külkapcsolatok élén­kítése. Szolnokon kívül Fran­ciaország, Anglia, Svájc, Ele­fántcsontpart és Kazahsztán egy-egy városával is élő kap­csolata van a német városnak. A szolnokiak már több alkalom­mal jártak a reutlingenieknél, akik négyszer viszonozták eze­ket a látogatásokat. Különösen jó kapcsolat épült ki a Reutlingeni Népfőiskola és a JNSZ Megyei Tudományos Ismeretterjesztő Társaság (TIT) között. Szinte mindennapos a kapcsolattartás, igen sok szak­mai jellegű segítséget kapnak a szolnokiak a tanfolyamok szer­vezéséhez. De anyagi segítség is érkezett számítógépek formá­jában. Idén ünnepli 75 éves fennál­lását a Reutlingeni Népfőiskola. A rövid története dióhéjban a következő: 1918-ban alakult meg Népképzési Egyesület né­ven. Alapítója egy gyáros volt, aki igen sokat tett a munkáso­kért. 1949-ben átalakult, akkor vette fel a népfőiskola nevet. Náluk a felnőttoktatás, isme­retterjesztés és kultúra terjesz­tése egy intézményen belül fo­lyik, ahhoz hasonlatos, mintha nálunk a TIT, a Zeneiskola és a Művelődési Központ együtt te­vékenykedne - sorolja Andrási Lászlóné, a TIT munkatársa, aki tagja volt annak a szolnoki de­legációnak, amely részt vett a reutlingeni jubileumi ünnepség- sorozaton ez év március végén. A német népfőiskola nem bentlakásos, ebben tér el a dán és a dán típusú magyar népfőis­kolától, ezért is volt könnyű a kapcsolat kialakítása a TIT-tel. A szolnokiakat a jubileumi rendezvényen Hans Hanss­mann népfőiskola-igazgató, vá­rosi tanácsos fogadta. A meg­nyitó ünnepi zenéjét a zeneis­kola igazgatója komponálta kü­lön erre az alkalomra. A tavalyi kinti szolnoki kiál­lítás és a márciusi meghívás vi­szonzásául április 26-án, 11 órakor nyílik meg a TIT nagy­termében a reutlingeniek kiállí­tása, azt követően pedig egy vi­deofilmét tekinthetnek meg az érdeklődők Reutlingen város­ról, a „sváb Alpok kapujáról”. A szolnoki megnyitón hat né­met középiskolás zeneiskolai tanuló zenél majd, az itt töltött napok során pedig több oktatási intézményünkben mutatkoznak be. A Reutlingeni Hét április 26-tól május 1-jéig tart, a Szol­nokon sorra kerülő tests'érvá- rosi rendezvényekhez kapcso­lódva. Simon Cs. József Nem nyugszanak bele Kis­kunlacháza és a környék lakói, hogy a környezetvédelmi tárca a Kiskunlacházára tervezett re­pülőtér megvalósításához nem járul hozzá. Amint Kocsis Mi­hály polgármester az MTI-nek elmondta: további hét érintett környékbeli településsel együtt aláírás-gyűjtési akciót kezdenek a volt szovjet repülőtér polgári légikikötővé alakítása mellett. Érvelése szerint ugyanis a ható­ságok mondvacsinált ürüggyel söpörték le a repülőtér tervét az asztalról. Mint ismeretes, arra hivatkoztak, hogy a gépek za­varnák a nemzetközi madárvo­nulást. Ezzel szemben - állítja a polgármester - a kérdéses terü­leten évtizedek óta szovjet repü­lők szálltak naponta többször is fel és le, s az ezzel járó stressz- hez a madarak kitűnően alkal­mazkodtak, még a költésben sem akadályozta meg őket a lé­giforgalom. Álláspontja szerint érthetetlen, hogy a tárca a Kis­kunság természeti békéjét félti, nem aggódik viszont a Kiskun­lacháza helyett Kunmadarason létesítendő repülőtér miatt, ami viszont a Hortobágy csendjét vemé fel. A környékbeliek a hatóság döntésével kapcsolatban nem annyira a természet féltéséről, mint inkább különböző érdek­összefonódásról beszélnek a számukra érthetetlen döntéssel kapcsolatban. (MTI) Sztrájk készül A napok óta zajló eredmény­telen bértárgyalások miatt szinte bizonyos, hogy kedden hajnalban 4 és 6 óra között fi­gyelmeztető sztrájkot tartanak a BKV buszvezetői - jelentette be Várhelyi István vezérigaz­gató-helyettes a vállalat sajtótá­jékoztatóján. Hozzátette: a mi­nimális szolgáltatás mértékéről sem sikerült egyezségre jutniuk a buszosok szakszervezetével. Nemzeti Emlékhely Még egyszer az áradásról Ki állítja meg az esőt? A déli oldalhajó és a délnyu­gati torony eddig nem ismert ré­szének feltárásával folytatják az idén a régészek a Szent István által alapított középkori királyi bazilika feltárását Székesfehér­várott. Kralovánszky Alán, a feltárás vezetője elmondta, a napokban megkezdett munkála­tokat a székesfehérvári önkor­mányzat, az Országos Műem­léki Hivatal, valamint a Műve­lődési és Közoktatási Miniszté­rium anyagi támogatásával vég­zik. Befejezésükkel várhatóan ismertté válik minden olyan épí­tészettörténeti, műszaki adat, amely lehetővé teszi a feltárt emlékek időt álló, esztétikus bemutatásának megtervezését, s egy dokumentumokkal alátá­masztott országos pályázat kií­rását az ott létrehozandó Nem­zeti Emlékhely megtervezésére. A Szent István által alapított, a Mennybe felvett Szűz Mária tiszteletére emelt bazilika kora Európájának egyik legimpozán­sabb építménye: a leírások és az eddigi feltárások szerint 80 mé­ter hosszú, 35 méter széles és 55 méter magas, 8000 ember befo­gadására alkalmas épület volt. (MTI) Tanulmányi verseny Szomszédok közötti - oszt­rák-magyar - versennyé bővítve hétfőtől Ausztriában, illetve Szombathelyen folytatódik a magyar szakközépiskolások ta­nulmányi versenye. A vetél­kedő első, csak hazaiak részvé­telével lezajlott szakasza a múlt héten zárult Békéscsabán. Az elmúlt héten már beszá­moltam lapunkban a tiszafüredi Városi Könyvtárban történt „áradásról”, melynek 3000 kö­tet szenvedte meg minden káros következményét. Ma is úgy ér­zem, hogy indulatoktól sem mentes felháborodásom teljesen jogos volt. Ám ez szült egy olyan „gyorsaságot” is, mely csak azt tette lehetővé, hogy a könyvtár területén tájékozód­jak. Ezt a mulasztásomat kívá­nom most pótolni, mivel azóta kiderült, hogy a többi, „egytető- alatti” intézmény sem „úszta meg” a többnapos esőzést. Mi­előtt közreadnám a véleménye­ket, álljon itt egy korabeli tudó­sítás - mindenféle kajánkodás nélkül, ismerve a korabeli válla­lati újságok kötelező jellegű „hurráoptimizmusát” - az új épületegyüttes átadásáról: „Úgy hisszük, hogy ez az is­kola a nem szokványos megje­lenésével, valamint jó kivitele­zésével hozzájárult ahhoz, hogy a benne tanítók és tanulók to­vábbvigyék a népi építészet ha­gyományait.” (Tanácsi Építők Lapja-Szotév Híradó. 1987. III. évf. 10. szám.) „A funkcióban és a bedolgo­zott anyagok minőségében igé­nyes létesítmény 1987. szep­tember 1 -tői jól szolgálja majd, és megoldja Tiszafüred nevelési helyzetét” (ugyanott 1987. szeptember). Ázóta lassan hat év telt el, és esőisten többször ellátogatott Tiszafüredre. Siratta is a Petőfi úti létesítményt, rendesen. Hogy miért is? Borbély Imre igazgató - Vá­rosi Sportcsarnok: Mi viszony­lag szerencsések vagyunk, mert nem szenvedünk annyit a be­ázások miatt. Ez nem jelenti azt, hogy mi teljesen szárazak lennénk. Több helyiségben megtalálhatók a sorozatos beá­zások nyomai. A csarnokot 1989. március 15-én adták át. Négy év után már javításra szo­rul a küzdőtér műanyag borí­tása, és a fűtési rendszer sem működik tökéletesen. Minusz tíz fok felett szakaszosan kell felfűtenünk ezt a hatalmas teret. Gál Sándor igazgató - Városi Könyvtár: Azt hiszem, nekem nem kell sokat hozzáfűznöm a cikkhez. 1990 óta mindig fé­lünk, ha esőfelhők közelednek. Mindenesetre az, ami a könyv­tárban történt, az arra figyel­meztet, hogy sürgősen megol­dást kell keresni. A Széchenyi iskola gazdasági vezetője, Lovász Jánosné a kö­vetkezőket mondta el:- Amióta itt dolgozom, több­ször kellett telefonálnom a Szo- tévnek a javítások elvégzése ügyében. Ki is jöttek - minden esőzés után -, javítgatták, tol- dozgatták-foldozgatták a tetőt, majd hazamentek. Nyugodtak is voltunk a következő égi áldásig. Utána ázott tovább a 412 gyerek és az 55 felnőtt. Az épület élet- veszélyes, az elektromos veze­tékek teljesen átáztak.- A szakmunkásképző inté­zetben csupán két tanterem nem ázott teljesen el. Több tucat rek­lamációs levél gyűlt itt is össze az igazgatói iroda hivatalos ok­iratokat őrző fiókjaiban. Az még nem vizes. Azonban a ko- nektorokból természetes egy­szerűséggel folyik a víz az eső­zések idején - említette az igaz­gató úr titkárnője.- Egy tető alatt négyen - ki- sebb-nagyobb eltérésekkel - ha­sonló gondokkal küszködnek. Ez a panaszáradat már feljogo­sított arra, hogy kikérjem egy szakember véleményét is:- Balogh György, városi fő­építész: Ez már egy három éve húzódó ügy a Szotévvel. A vá­rosi önkormányzat megnyerte a pert. Ez nem is lehetett más­képpen, mert a kivitelező az alapvető építési előírásokat megsértette. A kényes csomó­pontok, a kiálló részek, sarkok, a dilatációk kivitelezése felüle­tesen, a vonatkozó építési szab­ványok megsértésével történt. A legutóbbi önkormányzati ülé­sen ismételten felvetődött ez a kérdés. A teljes csere szerintem indokolt. Hat képviselő jogi és gazdasági csatornákon keresz­tül keresi a járható utat. 28-30 milliós ügyről van szó. Az épü­let életveszélyes. Az önkormányzat megnyerte a pert, de nem tud lépni, mert 30 milliót nem tud félretenni a költségvetésből. Az iratok azonban még gyűl­nek. A Titász addig is áramtala- nítja az épületet az esőzések idején. Egy bizonyos idő eltel­tével azonban ismét áram alá kerül a rendszer. Az én fejem­ben csak ez motoszkál: ki tudja, mi van a falakon belül. Nem tar­tom kizártnak, hogy egyszer át­húz a villamos rendszer. És a gyerek kíváncsi! Lehet, hogy csupa csacskaságokat beszélek, mert nem vagyok villamos szakértő, de mégis leírom: ne várjunk az első tragédiáig! Az­után már minden sietség hiába­való lesz. Erős a gyanúm, hogy az isko­lában tanuló gyerekek nem fog­ják továbbvinni a népi építészet hagyományait. Inkább vízügyi szakemberek lesznek, ha ez még sokáig így folyik.-percze­Keddi jegyzet A nyomorúság vámszedői s Á llunk az utcán és beszélgetünk. Összejöttünk öten-hatan, és az emberek csak mondják, mondják. Vélemény is fo­galmazódik a keserű mondatokban, meg információ is. A téma mind olyan, amitől - úgyszólván - kinyílik az ember zsebében a bicska. Az elesettekre fordul a szó. Egyre többen vannak, akik vala­miért lecsúsznak, elsodródnak a normális emberi léttől. Akiket valami megakadályoz abban, hogy a legszükségesebbel - étel­lel, itallal, fűtött lakással, ruhával - ellássák magukat. Az elesetteken segíteni nagyon nemes dolog. Ez a humánum olykor már-már szinte életmentésbe csap át - hiszen sokan lé­teznek olyan körülmények között, amelyek ha nem is közvetle­nül az életüket, de az egészségüket veszélyeztetik. Egy tányér meleg étel, egy gondozónő, aki bevásárol, aki helybe viszi a ke­nyeret - kimondhatatlanul nagy segítség. Azt mondják, a társadalmakat az minősíti, hogy mennyire gondoskodnak az elesettjeikről. Vajon mi milyen osztályzatot kapnánk? Az utcán öszejött „kis gyűlésinek nagyon rossz ta­pasztalatai vannak. Majd mondanak ők nekem „olyanokat” az elesetteken való támogatásról! Mert a dolog nem olyan egyszerű, mint amilyennek kívülről meg a papírokból látszik. Mindennek megvan ám itt a sor­rendje! Amit nem árt ismerni. Itt van például a szociális otthonba való bejutás. Történetek keringenek arról, hogy hogyan is megy ez. Mindenesetre az idős emberek egy része tudja már, hogy kinek kell „odacsúsz­tatni” és mennyit. Elképedek. Erre nem gondoltam volna. Hogy egy nyomorult öregembertől, aki annyira elesett, annyira szegény ... Persze, miből is gondoltam volna ... nem mentem még szociális ott­honba. Aztán itt van a segély is. Ugye, hát ez is nehéz dolog. Mert jogosultságot kell szerezni. Néhány száz forint ellenében - úgy hírlik - néhol ez is megvásárolható. Ja, hogy a bizottság dönt a segélyek odautalásáról? Előfordult már, hogy a bizottság elnö­kével íratták alá a névsort, pedig az elnök ott se volt az önkor­mányzati ülésen. Erre se gondoltam. Sose szorultam még szociális segélyre. Meg aztán a házi gondozás is olyan, hogy ... szóval, jó az, ha meleg ételt hoz a gondozónő, meg olyan kedves, hát oda­csúsztat neki az ember egy kis borravalót, merthogy azt mond­ják, így szokás. Ez is új nekem. Sose voltam még házi gondozott. Az sem utolsó, ha valakinek mondjuk tüzelőt utal ki az ön- kormányzat, nehogy megfagyjon a télen, mert nem telik neki fára, szénre. Felpakolnak ennyi mázsa szenet, annyi mázsa fát, aztán a fuvaros meg először a saját udvarába fordul be a rako­mánnyal ... Ezt se feltételeztem. Sose utaltak ki még nekem tüzelőt. Csak hallgatom az embereket, az „utca népé”-t, és nem aka­rok hinni a fülemnek. Vannak, akik még a nyomort is „meg­adóztatják”? Igaz, a borravalónak, a csúszópénz elfogadásnak nincs erkölcse, hiszen az egész már létezésében erkölcstelen. De akkor is ... hogy lehet egy szerencsétlen öregasszony szá­jából kinézni az ennivalót, zsebéből a pénzt, kályhájából a sze­net? Hogy lehet elvenni attól, akinek nincs? Lassan már, összegzem a megdöbbentő eseteket az „utca népé”-nek, azért is fizetni kell, hogy a koporsóba bekerülhessen az ember. Az „utca népe” nevet rajtam. Hát nem tudtam? Azért már ré­gen fizetni kell. Hát nem tudtam! Még ... sose haltam meg. Paulina Éva Türelmetlen várakozás a nyugdíjra Jönnek a kézbesítők- Nem szoktunk mi idejönni - szabódik a kapu mellett ácsorgó, nyugdíjas korú férfi. Félrenéz, mintha zavarban lenne. A pos­tásra vár, akitől talán felveheti édesanyja nyugdíját. Nem vélet­len a hasonlóság, testvére is vele tartott - derül ki a visszafogot­tan induló beszélgetésből.- Anyánk kórházban van. Vele él unkaöcsénk. Attól tar­tunk, ő veszi át a nyugdíjat.- Miért lenne az baj? - próbá­lom értetlenkedve megtudakolni jövetelük okát.- Az a helyzet, hogy nővérem fia rengeteget iszik. Attól tar­tunk, hogy napok alatt elszórná a pénzt. Mintha a friss tavaszi szél éb­resztette, majd szórta volna szét az embereket a szolnoki vasútál­lomási posta előtt. Van, aki már reggeli hét óra óta itt vár. Kéz­besítőket figyelő ártatlan kons- pirátorokként húzódnak a kör­nyék egy-egy épületzugába. Szemük a főkapun, hogy csak az utolsó pillanatban kelljen színt vallaniuk. Tizenötödikén jóval többen voltak. Az az „első nap”. Akkor a kijáratnál tömörültek. Hisz azért jöttek el otthonról, mert a lehető leghamarabb át akarják venni a nyugdíjat, a családi pót­lékot, a munkanélküli-segélyt. Nem valószínű, hogy túl sok adóvisszatérítésre várakozó lett volna közöttük. Most nyugodt a környék. A táskás szemű, negyven év körüli nő egy szót sem szól. Csak inte­get, mintha kamerával érkeztem volna. Valószínű, sértő lenne számára a pénz első útjával kap­csolatos elképzelésem. így első ránézésre. Végül is igaza van, ez magánügy. Bárhogy is legyen, az utolsó napokra egy fitying se marad. Lakásfelújításra fordította a pénzt a mellette álló várakozó. Leszázalékolták, valamikor gyárban dolgozott. Életművész­nek kellett lennie, ha az általa említett összegből a lakást renbe hozta, és meg is élt belőle.- Nekem nagyon rendes pos­tásom van - dicséri a kékruhá­sokat a sokdióptriás szemüveget viselő idős asszony. - Az kérem fél tízkor már becsönget. Min­dig otthon vettem át a nyugdíjat. A múltkor megbeszéltem vele azt is, hogy dobjon be egy pa­pírt, ha véletlenül nem lennék a lakásban, amikor jön. Most el kell utaznia, a férje viszont otthon marad. Ez a leg­nagyobb baj. Még akkor is, ha az idős hölgy fölött nehéz szár­nyakon repültek el az évek, még akkor is, ha új kabátra talán már sose futja. A férj iszik, és akkor közveszélyes. Már-már úgy tűnik, rosszul merítettem hálómat. Túl sok olyan ember akadt bele, akiknek az itallal gyűlt meg a baja. Azonban akárhogy költenek az­nap vagy később a pénzből, az ezresek már nagyon hiányoztak. Pár óra is számít. Végre eljön az idő, kikarikáz- nak a kézbesítők. Megállítják őket. Nekik egy munkanap kez­dődik, a másik oldalon a pénz visszaszámlálása. Szurmay Z.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents