Új Néplap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-17 / 89. szám

Hihetetlen történet Átverócske Kedves Olvasó! Időről-időre egy-egy törté­netet szeretnék elmesélni, ami mostanában vagy jó néhány évvel ezelőtt esett meg velem, s ami mégsem rólam, hanem sokunkról-sokunknak szól. Ma 20 évvel korábbra ka­lauzolom el Önt, de biztos va­gyok benne, hogy miután el­olvasta, nem úgy fogja érezni, hogy elavult a „mese”. Tizenhét-tizennyolc évesek voltunk. Szüléink a „fényes sze­lek” nemzedékéhez tartoztak, akik fiatal korukban igazán hit­tek a szocializmus eszméiben. Úgy érezték, kiforgatják sarkai­ból a világot. Mi már csak a hibáikat láttuk. Porzottak a levegőben a nagy üres beszédek, már az óvodában is „Lenin lámpácskái” pilácsol- tak, és minden év április 4-e a talpnyalások napja volt. Utáltuk az egészet. Szebben-jobban-igazabban akartuk. A fiúk hosszú hajat nö­vesztettek, a szeretet virágait hímeztük farmerjeinkre, menő dolog volt elköltözni otthonról, tüntetőleg még gazdasági közös­séget sem vállalva a megalkuvó generációval. Az én társaságomból is néhá- nyan egy alig fűthető faházban húzták meg magukat. Itt lett a gyülekezőhelyünk. Estefelé gyertyákat gyújtottunk, gitároz­tunk, és Illés- vagy Ómega-nó­tákat énekeltünk. Izzott bennünk a lázadás. Ha némelyik szülő felkereste a házat, s néhány szá­zast hagyott az asztalon, nem az aggódást, a segíteni akarást lát­tuk benne. A megvesztegetés je­lének tekintettük. A bankókat felragasztottuk a falra, alá pedig azt írtuk: „Júdás pénze”. Teltek a hetek. A „Júdás-pénzek” egyre szaporodtak, mígnem egyszer el­tűnt az összes, és velük két fiú is. Megtörténhet ilyen?! Mi közü­lünk valók elkövethetnek ekkora árulást?! Valami nagy és szép dolog összetört bennünk. A lá­nyok sírtak, a fiúk hallgattak, az­tán az egyik felállt, és lobogó gyertyával hatalmas fekete betű­ket égetett a fehér plafonba: BA­RÁTAINK, AKIKET ELSODOR A SZÉL. Ezután valahogy elmaradtunk egymástól. Közeledett az érett­ségi, készültünk a felvételire, utána az ország különböző főis­koláira, egyetemeire kerültünk. Alig tudtunk egymásról. ’92-ben aztán elhatároztuk, hogy az óé­vet együtt búcsúztatjuk. Össze is gyűltünk egyikünk otthonában. Faltuk a virslit, folyt a bor, röpködtek az anekdoták, de a hangulat jeges maradt. Végül va­laki bedobta témaként az iskolát. Az ötlet bevált. Felforrósodott a légkör. Szótagolás vagy betűol­vasás, Waldorf- vagy Zsol- nay-módszer - érvek ellenük, mellettük. Aztán elhangzott egy sommás kijelentés: Nem a mód­szer a lényeg. Hanem hogy mire nevel az iskola. Megtanítja-e a gyereknek, hogy mindenek föl­ött önmagát érvényesítse. A vi­lág ma a győzőké. A többi a szo­ciális hálóba hullik, csak azon több a lyuk, mint a fonat. Győze­lemre kell nevelni! Feszélyezett csönd lett, aztán szinte egyszerre szólalt meg mindenki. Érvek - ellenérvek. Érvek a teljesítmény, a törekvés, mint leglényegesebbek mellett, hisz a mindennapokban nincs fair play díj és mosolycsekk. Ki­áltások hangzottak: az ilyen fel­fogásúvá nevelt emberek milyen társadalmat alkotnak? Hová lesz a humánum, az önzetlenség, a szeretet? Ádáz vita folyt, csak mi ül­tünk hallgatagon. Én meg az a régi fiú, aki gyertyával írt a pla­fonon. Csak ült, szomorkásán mosolygott,.és egykedvűen fa- rikcsálta az asztalt. A fejünk fölött már kiabáltak: Mit lehet itt tenni? Magyaror­szágon a szabadversenyes kapi­talizmus időszakát éljük, annak is balkanizált változatát. Mit módosíthat ezen, hogy melyik párt van hatalmon? A grafikus szemére vetette a fafaragó művésznek, MDF-tuli- pánokat vés a játszótéri fajáté­kokba. A népművész legiccsezte a grafikus munkáit, a háziasz- szony kétségbeesetten békítge- tett... Hirtelen felhangzottak a Him­nusz első taktusai. Felálltunk. Mint akik kábítószeres mámor­ból riadnak, úgy vizsgálgattuk egymás arcát a gyertyafényben. Régi-régi idők nevetős szil­veszterei révedtek a tekinte­tekbe, a régi-régi MI, a régi-régi ÉN...- Ezt már nem lehet rendbe hozni - mutatott az asztal lapjára a fafaragó, amin ott virított a szálkás faragás: Barátaink, aki­ket elsodor a szél. . . Utózönge A következő hír megyénk­ben érdekességről szól. Az Új Néplap közölte, hogy a kar­cagi fazekasház nádtetejébe egy nyestcsalád kvártéjozta be magát. Ez bizony teljesen jogszerűtlen, hiszen nem lehet valahova csak úgy egyszerűen beköltözni. Se kérvény, se be­advány, se hivatkozási alap. Nem kérnek semmit. Mintha tudnának valamit a hivata­lokba bekerülő kérelmek hosszadalmas és kanyargós útjáról. Lehetséges, hogy a nyest egynémely dologról többet tud, mintáz ember? ... Ámde az elmúlt napok fur­csaságai ezzel még nem értek véget. Ugyanis az illetékesek megint nyakon öntöttek ben­nünket a fejlett Nyugattal. Azt állítják, hogy a Nyugat azért is tudott oly gyorsan fejlődni, mert takarékoskodott min­dennel. Például a mosogatás­hoz használt vízzel. Hát igen, a fejlődés megállíthatatlan. Említhetők persze jó példák a múltból is. Én és rengeteg sorstársam „Böhönyén" vol­tunk katonák, valamikor. Ott egyáltalán nem lehetett vízhez jutni, de szerencsére a talaj felső rétegét homok alkotta. Ebéd után a zsíros csajkákat ezzel a száraz homokkal dör­zsöltük tisztára, egyetlen csepp víz nélkül. Büszkén ál­líthatom, hogy idáig a legfej- letteb Nyugat is soká fog el­jutni. Úgyis mondhatnám, hogy legalább ezzel sikerült megelőznünk őket. Csak az a sajnálatos, hogy utána hete­kig karanténban tartottak bennünket, vérhasjárvány mi­att. De hát egy hibája minden módszernek lehet... Kópiás Sándor Szép nagy pelyhekben esett a márciusi hó. A nőnap már elmúlt, pedig éppen azon ábrándoztam, hogy ha ma ünnepelnék, talán megállna valaki megérdeklődni, mi a frászt veszteglek az út szélén a tragacsommal. Nem. Nem már­cius 8-át írtunk. Az urak nagy ér­deklődéssel szemléltek elsuhanó járműveikből, miközben diszkré­ten lefröcsköltek sárral. Jó idő elteltével végre jött egy taxi, és elvonszolt a megyeszék­hely egyik, ahol a járművek nagy tudású „doktorainak” gyűjtőhelye van. Volt ott mindenféle műszer, le-fel gördülő ajtóredőny, egyen overallba bújtatott emberek, és egy kék köpenyes, megértő moso- lyú úr, akit főnöknek tituláltak. A főnök a mosolyán kívül maga is megértő volt, és hallván, hogy egy óra múlva nekem Jász-akár- hol kell lennem, rögtön az én ko­csimra állította a szerelőgárdát. A szívemet melegség járta át, nagy-nagy hálát éreztem, és hogy ezt valahogy kimutassam, én is ott sündörögtem a szorgoskodók között. Harminc perc sem telt el, s felberregett a motor. Megüdvö- zült mosollyal követtem a főnö­köt a pénztárhoz. Ott aztán mintha légkalapáccsal ütöttek volna mellbe. A számla 5138 fo­rintról szólt. 1028 forint áfa, 350 forint munkadíj, 3760 forint ve- zérműlánc és 2 db fényszóröbetét. Különös. A munkálatok szemlé­lése közben nem vettem észre, hogy a lámpákhoz nyúltak volna, és lánccsörgetés sem volt. Hát akkor mi ez?! A neve: AT- VERŐCSKE. Manapság rohamo­san terjedő láncjáték. " Bárhol játszható, helyhez, időhöz nem kötött. Szabálya a következő: te átversz engem, én átverem a má­sikat, az meg a harmadikat és így tovább. Jaj annak, akinél megsza­kad a lánc! Ő a BALEK. Neki nem fizet senki, csak ő fizet másnak. Vigaszdíja: nyugodtan alhat (a lelkiismeretétől). Probléma azon­ban így is van. Ha mindig ő a vesztes, sokat kell güriznie, sőt egyre többet. Mikor lesz ideje aludni?! Happy end nincs? De van! A láncjátékok egy idő múlva ki­mennek a divatból. Szabálytalan portré M Naponta OT levelet IS megír Tepsilesen Kiváló cím lekváros buktáért JOGI JO-JÓ Kálmán és Ilona tíz évvel ez­előtt élettársi kapcsolatra lép­tek. Ilona volt férje a közös tu­lajdonú ingatlanból 100.000 Ft ellenében volt hajlandó távozni. Ilona a már élettársaként sze­replő Kálmán segítségét kérte. Kálmán 50.000 Ft-ot adott, a másik 50.000 Ft-ot Ilona szülei kölcsönözték. A férj lakásból történő kiköltözése után, annak tulajdonjoga 1/1 arányban Ilo­nára szállt. Ezután Kálmán és Ilona ki­lenc évig élettársként éltek, kapcsolatukból két gyermek született. Az életközösségre'lé­pésükkor 300.000 Ft értékű in­gatlant két szobával, étkezővel, konyhával bővítették. így ak­kor, amikor szétköltöztek, az Ilona nevén szereplő lákás 600.000 Ft-ot ért. Kérdés, hogy az albérletbe kényszerült Kálmánt megil­leti-e az ingatlanból pénz vagy tulajdoni hányad? Ha igen, mi­lyen arányban? * Kérjük, tegyék meg - nem tétjeiket, csupán - tippjeiket! Ez jobb, mint a rulett. Ez, ké­rem, JO-JÓ. Itt veszíteni nem lehet. Legalábbis a kívülről szemlélődőnek. Aki benne van, annak bizony fájdalma­san komoly. Öt perdítik ide-oda és puffan nagyokat. Örüljünk, hogy nii csak kibi- cek vagyunk! Nemcsak a húszéveseké, a kibiceké is a vi­lág! A szolnoki Zilahi Gyula az­nap éppen öt levelet írt és ada­tott postára. Nagy dolog, mond­hatja bárki, mi a különlegesség ebben, megfogalmaz annyit néha más is. Igen ám, de Gyula bácsi nem kimondottan fiata­lember - sőt, középkorú sem -, hiszen április másodika óta már a kilencvenegyedik esztendejét tapossa. De azért régimódi vá­gott hegyű, mártós tolla még pontosan rajzolja az elnyújtott betűket. Ha sok évszázaddal ko­rábban születik, talán íródeák lesz a kancelláriánál, ha szeren­csésebb csillagzat alatt, esetleg újságíró. (Elvégre cikkekre is válaszol: hol kritizál, hol di­csér.) Egyik hivatást sem vá­laszthatta: de volt helyette pénzügyőr, dolgozott az egész­ségügyben, és onnan került nyugdíjba 1963-ban. Miért ragad rendszresen tol­lat? Azért, hogy megörökítse küzdelmes életét, elűzze a gondjait amelyek sűrűn meglá­togatták. Hogy mást ne mond­jak, a felesége szüleinek földje, téglagyára volt, majd úgy elvet­ték tőlük a 192 ezer legyártott téglával együtt, hogy azt se mondták jó napot. Kulákoknak nyilvánították őket. Azóta más szelek füjdolgálnak, bár fura fintora a sorsnak, hogy a 10 mil­liót érő gyárért kaptak 301 ezer forint értékű kárpótlási jegyet. Ennyit: se többet, se keveseb­bet. Másik sérelme, hogy egy csomó, munkában eltöltött évét nem igazolták, holott ezerki- lencszázhuszonkilenc előtt is dolgozott. Ez ügyben Antall Jó­zsef miniszterelnököt is felke­reste soraival, és kedvező vá­laszt, javaslatot kapott. Megörökítette mérhetetlen bánatukat is. Két lányuk közül az egyiket, Gabriellát ma is si­ratják. Tizennyolc éyesen 1970-ben, egy torok környéki panasszal, gyulladással kezdő­dött az egész. Később az álla­pota súlyosbodott, tizenhárom hétig kezelték egy fővárosi kór­házban. Sűrűn látogatták, olyankor belekapaszkodott az édesanyja karjába: nem akarok meghalni, élni akarok. Gyö­nyörű lány volt, szép vonásait ma is őrzik a fényképek. Szóval küzdelmes élete szinte minden érdekességét megörökítette, örökíti, jó néhányról hírt is ad. Nekünk, a mi lapunknak, meg másnak is. Olykor jogi tanácsot kér, máskor a jókívánságait fe­jezi ki. Ugye ezt is meg kell írni? Meg azt, hogy ki tudja hányszor megoperálták. Legutóbb 1980-ban Kárpáti főorvos úr. Akkor hozatott két üveg tin­tát, ez megint elég lesz egy da­rabig. Csak gömbhegyű toll kel­lene, azt nem kapott, mert a többivel már nehezen ír. Pedig még mennyi, de mennyi közöl­nivalója lenne erről a 91 küz­delmes, hosszú esztendőről... D. Szabó Miklós Lengyel Boldizsámé Éva a Zöld Iskola igazgatója, kiváló háziasszony. A hölgyek közül jó néhányan dicsekedhetnek ez­zel - mondhatná bárki. így igaz. Amiért mégis a rangok rangja ez a titulus, annak az adomá­nyozók személye az oka. Kö­zépiskolás diákok szájából, hangzott el a dicséret. A Rene­szánsz Klubosok jelentették ki - hozzátéve -: Éva néni lekváros buktájáért a világ végére el­mennének.- Túloznak a gyerekek - ne­vet az igazgatónő. - Bár az igaz, hogy a klub sokéves fennállása óta változatlanul ez a sláger.- Hogyan jut idő a sok fel­adat mellett még a konyhai tus­iénkedésre is?- Sütni-főzni nagyon szere­tek. A napi gondokból nekem ez a legjobb kikapcsolódás. Az alapokat drága jó zalai nagy­anyámtól sajátítottam el. A me­gye különlegességeit még ma is csinálom. A család kedvence a sztrapacska.- Külföldön járva szaporo- dik-e a receptgyűjtemény?- El sem tudnám képzelni, hogy utazásaimról ne hozzak magammal gasztronómiai kin­cseket. Az elmúlt nyár kániku­lájában például nagy sikert ara­tott a Spanyolországban tanult, kiváló hűsítő hatású leves, ami­nek paradicsomlé, uborka, Sütni-főzni nagyon szeretek hagyma, zöldpaprika az össze­tevői.- Ennek az ínyencségnek a le­írását kapjuk meg most?- Nem, bár biztos vagyok benne, hogy népszerűségre tenne szert. Mára egy igazi ven­dégváró egytálételt tartogattam. Elkészítése gyors, egyszerű, és a pénztárcát sem nagyon viseli meg. Érdekessége, hogy egy szakácskönyvben sem található meg. Gombás metélt Éva módra Hosszú metéltet sós vízben kifőzünk, olajban megforgat­juk, félretesszük. Füstölt húsos szalonnát ujjnyi vastag csí­kokra vágunk, kiolvasztjuk, a porcot kirakjuk egy tányérra. A zsírban megfonymyasztjuk az apróra vágott hagymát, és megdinszteljük rajta a gombát, ízlés szerint sózzuk, paprikáz­zuk, borsozzuk. Egy mély tű­zálló tálba, amit előzőleg kiola­joztunk, tesszük a kifőzött tészta nagyobbik részét, rátesz- szük a kisütött szalonnadarab­kákat, majd a gombát. Meg­hintjük apróra vágott kapor­ral. Leöntjük három deci tejföl­lel, és a maradék tésztával be­borítjuk. A tetejére reszelt saj­tot szórunk, sütőben tíz-tizenöt percig sütjük lefedve. (Fotó: Novak Károly) Mondja hát el mindenkinek... Kell a segítség! Az elmúlt hetekben két se­gítőkészségről tanúskodó le­velet is kaptunk. Mindkettő­ből közlünk részleteket, hisz olyan szívmelengető érzés: vannak még olyanok, akik rohanó, túlfeszített tempójú mindennapjaikban is odafi­gyelnek a másikra. * A Gondűző rovatban olvas­tam a „Csak én vagyok ilyen szerencsétlen?” című cikket. A cikkben szereplő 35 éves értel­miségi nő sorsa és kétségbe- esettsége nagyon megindított. Úgy éreztem, hogy nagyon sze­retnék segíteni neki a magá­nyán, az elkeseredettségén, az anyagi gondjain. Sajnos manap­ság nem igazán gyakori az ön­zetlen segíteni akarás. Ezért egy ilyen segítőkész felajánlás akár gyanakvást is válthat ki. De ha ilyen elkeseredett valaki, mint ahogy az újságcikk sorai szá­momra ezt sugallták, akkor ho­gyan változik meg az élete, ha nem próbál meg belekapasz­kodni a felé kinyújtott, segítő kezekbe. Kérem a T. Szerkesztőségtől, hogy ezt a levelemet szívesked­jenek eljuttatni a szóban forgó hölgyhöz, hogy legalább az esély eljusson hozzá, hogy va­laki segíteni szeretne rajta. Sz. L, Budapest Arra kérem a Szerkesztősé­get, adják meg nekem annak a szegény asszonynak a címét, aki egyedül neveli a három gye­rekét. Én is hasonló cipőben já­rok, nekem két kislányom van. Nagyon jóravaló gyerekek, csak tanulni nem nagyon szeretnek. Eleinte nyüstöltem emiatt őket, de aztán belefáradtam. Min­denki nem lehet professzor. A férjem négy éve hagyott el min­ket. Azóta nagyon nehezen élünk, de örülök, hogy egyálta­lán van munkám. Úgy gondolom, talán leve­lezhetnénk ezzel az asszonnyal. Elég hasonló a sorsunk, segít­hetnénk egymásnak. V. Cs.-né, Rákócziújfalu

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents