Új Néplap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-09 / 7. szám
8 IRODALOM 1993. január 9., szombat //- MŰVÉSZÉT Levelek Aprilkának Nagy István: Vízenéző Szepesi Attila Gyerekkorom televíziója K edves Áprilka! Azon a nappn, amikor Václav Havel urat köztársaságunk elnökévé választották, amikor a lelkesedés átszakította a gátakat, és a könnypatakok növelték a Moldva átfolyását, sétáltam a Királyok útján, amely úgy tele volt ragasztva, és úgy össze volt firkálva, hogy nem maradt egy tenyérnyi szabad falfelület, egy darabka szabad kirakatüveg sem. amin megszállott diákok ne amellett korteskedtek volna, hogy egy hozzájuk hasonló fiatalember legyen az elnök, egy olyan ember, aki nemcsak a hazai politikai események meghatározó személyisége, hanem a világban zajlóknak is, ahogyan Herader- től tanultam: a Sturm und Dran- got csakis olyan fiatalember vezetheti, aki als Mensch gewordene ewige Fröhlichkeit... Es amint haladtam a Királyok útján, a kirakatüvegeken, a szemem horizontján jött felém Václav Havel a számtalan plakáton, én meg mentem elébe, csupamosoly arc, a vízszintes plakátsor közepén még egy fénykép a sor felett és alatt, csupamosoly arcok kereszt alakba rendezve... mintha csak Andy Warhol készítette volna... és egy lány megállt szem- től-szembe a leendő elnökkel, előhúzta a rúzsát a retiküljéből, és miután a visszatükröződő kirakatüvegben megigazította a festést a száján, elmosolyodott, egy pillanatig farkasszemet nézett a mosolygós, vidám Vác- lavval, és én akkor, Áprilka, már tudtam... a lány a rúzsával szívet kanyarintott Václav Havel arcképe köré... majd mind újabb és újabb lányok érkeztek, de már nem azért, hogy a kirakat üvegében, akár egy tükörben szebben kihúzzák az ajkukat, hanem egyikük a másik után szívet kanyarintott a rúzsával mind a tizenöt plakátra, a jövendőbeli elnök mosolygós és vidám arca köré, leányszivet, fiatal nők szerelmi jelét az ifjú, vidám férfinak... kissé lelassítottam a lépteimet, Áprilka, happening, népi alkotásmód szemtanúja voltam, mivel a cseh, a morva és a szlovák falu fiatal asszonyai emberemlékezet óta nagy gyönyörűséggel mázolnak szíveket nemcsak a ládáikra, nemcsak a szekrényeikre, hanem a tornácra is, mindenhová, ahová csak az emberi alkotókedv elér, mindenhol szívek láthatók, az épületeken és a házak belsejében, ez a szerelem alapmotívuma... szívek a parkban, ahová csak elér az emberi kéz, tudattalanul és tudatosan szíveket fest... a gyerekek is... Tudja-e Áprilka, hogy tulajdonképpen kik csinálták a bársonyos forradalmat? Bohócok és színészek, gyerekek... Én pedig, Áprilka, még Mikulást is játszottam. Miután Szent Miklós püspök napján Karafiát úrral megittuk a magunkét az Arany Tigrisben, magunkhoz vettünk vagy száz példányt az új könyvemből, hogy a diákoknak ajándékozzuk a bölcsészkaron... a főkapunál először átestünk az első ellenőrzésen, azután az épületben a másodikon, és utána következett még egy ellenőrzés, majd a cobolyprém kucsmámban berontottam abba a helyiségbe, ahol a sztrájkbizottság ülésezett... Diákok és diáklányok ültek bent, jól rájuk ijeszthettem, mert letettem a százas könyvcsomagot az asztalra, és így szóltam... Meghoztam a sörre valót. De szólok magukhoz három mondatot, mert úgy illik, hogy a bölcsészkaron szóljak valamit... Hát jól figyeljenek! Hegel azt tanítja, hogy csak annak a nemzetnek van joga az önálló létre, amelyik képes megifjodni - Önök ezt véghezvitték! Másodszor: a rossz úgy jár-kel a világban, mint ahogyan a katonák masíroznak, míg a jó nagy lábujjhegyen... Lépésenként... Ez is így történt! Harmadszor pedig, és erre azok fizettek rá, akik begyepesedtek, elbürokra- tizálódtak, Lao-ce ezt tanítja: félvállról venni a nép panaszát egyenlő kincseink elherdálásával... És ez a kincs most már a ti birtokotokban van, és a tiétekben lesz, a diákokéban és mind- azokéban, akik azt akarják, hogy minőségi változás következzék be egész társadalmunkban, hogy a tisztesség, az emberiesség, a mosoly uralkodjék benne... Na fiúk, ezt jól véssék az eszükbe! És meghajoltunk, majd sarkon fordultunk Karafiát úrral, és a diák sztrájkbizottság tagjai kővé dermedten ülve maradtak, másnap pedig jelentette a londoni rádió, hogy Bohumil Hrabal Mikulásnak öltözve apró figyelmességet nyújtott át a sztrájkbizottságnak, sörre... E bből láthatja, Áprilka, mi történik Prágában, a diákok is ezért sztrájkolnak, merthogy legfőbb ideje, hogy yáclav Havel legyen az elnök... És így is történt, Václav Havelt elnökké választották az Ulászló teremben, a televízió világgá sugározta a drága képet, Václav Havel úr nyugodt és mosolygós képét, als Mensch gewordene ewige Fröhlichkeit, ha ezt megérhette volna Herder, aki úgy szerette a szlávokat, ez a fiatalember a szavaival olyasmit vállalt, amiről még csak nem is álmodott, de amiről még fiatalabb korában beszélgetett színész ba-‘ rátjával, Honza Triskával... Te, figyelj csak, gyere ide, intett egyszer magához Triska; amikor kicsik voltunk, arról ábrándoztunk, ki mi szeretne lenni... és én minig is színész akartam lenni, de most figyelj, hajolj csak közelebb, tudod mi akart lenni Vasek Havel? Azt mondta: én tévébemondó akarok lenni, azt akarom, hogy minden este minden családban mindenki engem nézzen, mert én nemcsak azt mondanám el nekik, hogy mi történt a nagyvilágban, hanem azt is, hogy szeressék egymást, és tisztességgel viselkedjenek az embertársaikkal... így történt az Ulászló teremben, Áprilka, hogy Havel lett az elnökpnk, és miközben beszédet intézett a tömeghez az erkélyről, mosolygott, az emberek- pedig örömkönnyeket hullattak, mert a boldogság kísérői a könnypatakok is... és amikor azután kilépett a Várból, nem tudta megállni, hogy cigarettára ne gyújtson, mert ha valaki öt évet lehúz a börtönben, annak a cigaretta válik mindenévé... majd a katolikus egyház fogadta szertartásán Havel elnököt a cseh királyok székesegyházában, és mennydörgő« az orgona, és szólt a zene. Az elnök Tomasek bíboros kíséretében megcsókolta Vencel cseh király koponyáját a Szent Vencel kápolnában, aki ezentúl majd a mennyből vigyázza majd az égi szerelmet, amelyre Václav Havel ítélte magát... sőt Szent Vencelen kívül az ifjú elnöknek van egy másik cseh pártfogója is a mennyben, Szent Ágnes... Sancta Agnes is saecula saecu- lorum... És látszik a képernyőkön is, ahogyan az elnök úr és a felesége helyet foglal, azaz térdre ereszkedik, hogy meghallgassa a Szent Pál-i leckét, és azután részt vegyen az ünnepi misén... Majd dobpergés, orgonaszó, templomi zene és akinek eddig száraz maradt a szeme, most annak is kicsordulnak a könnyei, és a Szent Vitus-temp- lomban fölzúgtak a Te Deum laudamus kezdő akkordjai... Áprilka, ezek a kezdő hangok engem megijesztettek, mint Igor Sztravinszkij Sacre du printemps-e, aki muzsikájának mennydörgő ütéseivel rémületbe ejtette Párizst abban az évben, amikor az időfeletti és az időbeni keresztezte egymást, amikor a természeti kultusz újjáéledt halottaiból, ahogyan, bár december vége volt, feltámadt, és újjáéledt halottaiból a prágai tavasz is... akár a himnuszunkban, a kertben tündököl a tavasznak virága... Ó, Áprilka, micsoda értelmet nyertek himnuszunk szavai, hogy föltámadt a vallásos érzület és gondolkodásmód..., hogy van fölöttünk még valami nálunknál hatalmasabb... Hogy van mennyország... Te Deum laudamus... És azután este, az Arany Tigrisben fiatal nők mesélték fölháborodva... A nadrágot, amit Adamnál csináltattak az elnök úrnak, ugyancsak elfuserálták, mert egy egész felhajtással kurtább lett... És Václav Havel, amikor megpillantota magát díszszemle közben a tévéhíradóban, megjegyezte: Na, jól megjártam ezzel a nadrággal... De meg ne feledkezzem a macskáimról, kedves Áprilka. Itt Kerskóban fagy, a folyosón a víz belefagyott a sárga vödörbe, Cassius gyöngélkedett egy kicsit, úgyhogy elébe kellett mennem, hogy a karomba vegyem, a szemében félelem tükröződött, tejet töltöttem ki neki, akárcsak a többieknek, de egy szomorú hírt is be kell jelentenem, ahányszor csak leszálltam az autóbuszról. K ét macska mindig elé- bem jött a szomszédból, két felnőtt cirmos, mindig együtt, egymás mellett, egymás oldalán futottak, mintha láthatatlan szálak fogták volna össze őket, fej fej mellet, mintha egy láthatatlan szekeret húztak volna, csupa szerencsével megrakva, sőt, amikor elé- bem futottak fehér kerítés menti hosszú ösvényen, rám is nevettek ezek a macskák, mint amolyan pacsirták cémaszálon, én pedig megetettem, és megsimogattam őket, a természetük akárcsak Cassiusé, hagyták magukat cirógatni, és miután jóllaktak, elügettek, amúgy egymás mellett, mintha közös szekérbe lennének befogva, 'elüget- tek arra, amerre a szemük látott, de mindig együtt és egymás mellett... * Részlet Bohumil Hrabal cseh író magyarul most megjelent munkájából. Fordította Kiss Szemán Róbert. Lányom nem érti. Hogy az én gyerekkoromban semmit sem játszott a tévé. Hogy lehet az? Emlékeztetni próbál. A Kukori és Kotkodát sem? Úgy néz rám, ahogy a film címét kimondja, mint aki egyetlen pillantással visszabámul a középkorba. Azt sem? Még a Rózsaszín párduc elejét sem? Mert ez a sorozat olyan régen megy már, hogy az elejére nem is lehet emlékezni. És azt az izét, tudod, a Foxi- maxit (mosolyog, mint aki rajtakapott), amire még a nagymama is visszaemlékezik - Inci és Finci bolondos cincogására, Kandúr Bandi nyalka szóficamaira, még azt se? Egyáltalán semmit? Alkudozni próbál velem. Talán krimit? Hát akkor mit néztetek? Zavarba jövök. Valóban néztük naphosszat, belvárosi csibészek, zsíroskenyéren felnövő, mezítlábas kölykök? Bizonytalanul motyogom, mert tudom, ezt úgysem lehet megérteni: akkor még nem is volt tévé. Egyszerűen nem létezett. Kikerekül a szeme: egyáltalán? Nem bizony. Még a fadoboz se létezett, ami az üres monoszkópot vetíti adásszünetben. Se meseműsor, se krimi? Hitetlenkedik. Fura világ lehetett. Nézd, mondom egy nagy sóhaj után: tulajdonképpen, akarom mondani: végsőfokon (ejnye!). Sok bolond dolgot láttunk mi akkoriban. Krimifélét is eleget. Amikor én még kisgyerek voltam, és híre-hamva sem volt a tévének, az emberek éjszaka nemigen mertek kilépni az utcára, mert ott ólálkodtak a vetkőztetők. Az ám, vetkőztetek. Elvették a későre maradt járókelők ruháit, cipőit. Aztán ők hordták tovább vagy eladták, nem tudom. Mindenki nagyon szegény volt. És télen is vetkőz- tettek? Télen is, képzeld. Az illető mehetett hóban-fagyban mezítláb és egyszál ingben haza. Ez nagyon izgi. Aztán, képzeld, betoppant hozzánk néha egy-egy ismeretlen, csavargóforma ember. És megtudtam róla, hogy ő a nagybátyám. Egyikük a börtönből jött - nem, nem csinált semmit, csak katona volt korábban -, másikuk meg hadifogságból, Szibériából. Egyszer meg, képzeld, estefelé mentünk át a Margithídon - a többi híd nem állt még, mindegyiket belerobbantották a háborúban a Dunába -, szóval a Margithídon mentünk, s nagyapa leszedett a híd karfájáról egy rongyos öregembert. Bele akart ugrani a Dunába. Sírt és vacogott. Nem szólt semmit, amikor nagyapa belekarolt. Lenn jégtáblák úsztak. Fölöttünk károgva keringtek a varjak. Nagyapa vezette a rongyos öregembert, beszélt hozzá, aztán a Mártírok útján pénzt adott neki és elengedte. És hogy valami vidámabbat is mondjak, sokszor láttam az utcán sétálgatni Kodály Zoltánt. Mi, gyerekek, köréje gyűltünk, ő a ban- dzsi szemével ránksandított, és mindenkit meg akart szolmizál- tatni. Dó-re-mi - mutogatott a kezével, s énekelni kellett mindenfélét. És - Petőfi Sándort nem láttad? Kissé megdermeszt a kérdés. Őt nem, nem, ő már akkor sem élt, tudod, amikor Dédi kislány volt. De harcot azt láttam. Tüntető menteoszlopot, ahogy vonulnak a lyukas zászlókkal, tankokat és tüzelő ávó- sokat. Halottakat a járdaszélen. Menekülőket. Ismertem egy nagyfiút, akit eltaposott egy tank. Ceverónak hívták. Egy másik barátom pedig, aki a forradalom alatt beállt nemzetőrnek, hogy el ne vigyék az ávó- sok, külföldre szökött. De úgy, hogy sok pénzt adott az édesapja egy mozdonyvezetőnek, aztán a bátor masiniszta elrejtette barátomat a mozdonyon, rálapátolt egy csomó szenet és szépen kipöfögött Ausztriába. A vonatról jut eszembe, mi akkor még marhavagonban utaztunk bárhová. Képzeld el, tehervagonok voltak, abba kellett beszállni. Nem lehetett leülni, csak a földre, meg olykor-olykor egy-egy billegő falócára. És benn a marhavagonban állt egy vaskályha, arra dobtak néha egy hasáb fát. Az utcán pedig lovaskocsik jártak, autó csak ritkán. Nagy, gőzölgő muraközi lovak húzták a szekereket, amiken jeget meg szódavizet vittek. A kocsis ordítozott: JEGEEES! vagy: SZOOOODDAVÍZ! És verklisek jártak házról házra. Tolták ngy faládát négy keréken. A ládára mindenféle bolondság volt pingálva: angyal, elefánt, táncosnő és bohóc. És a verklis tekert egy kart a faládán, ami mindenféle zenét játszott. Karácsonykor pedig néha csen- gős szánok is betévedtek a belvárosba, ha nagy hó esett. így hozták a piacra az árut. Lányom csodálkozva, kike- rekült szemmel néz rám. Látom, összekeveredik benne, amit hirtelen rázúdítottam. A vetkőztetők és a verklisek. Kodály Zoltán meg az ávósok. A hazatérő hadifoglyok és a szódáskocsisok. A Dunába nyaklót hidak, és a csengős szánok. Nem szól, de látom rajta, hogy irigyel a gyerekkoromért. Nem volt tévé, se krimi, se folytatásos mese, mégis mennyi érdekes dolog Megfeledkeztem arról, hogy még beszélni tudsz! - mondta három nap múlva, és kivágta a leány nyelvét.- Hogy ne mosolyoghass - szólt, és kiszedte a leány fogait.- így, most valamivel nyu- godtabb vagyok! - mondta, mikor a leány haját levágta. És életében először magára merte hagyni a leányt.- Csúnya, de legalább egészen és mindhalálig enyém! - így elmélkedett, mialatt hazulról elment. Mire visszatért, a leány eltűnt. Megszökött egy mutatványos bódé tulajdonosával. A jó fiú Egy vagyonos, de már kissé idős úriember hirtelen meghalt, örök gyászba borítva viruló fiatal feleségét. Négy hónappal a férj halála után a vigasztalhatatlan özvegy egészséges, de néger fiú gyermeknek adott életet.- Kicsit fekete ez a fiú! - mondták az asszony barátnői.- Hát persze - sóhajtott a fiatal mama meghatottan -, szegényke, az apját gyászolja. Deák Mór: Emlék Átalszom majd az éveket. A hosszú, téli álom megrohasztja a szívemet, míg végleg el nem ásom, dobom, kaparom jeltelen, magányos tömegsírba. Kihajt kopár földeken, akár a többi fejfa. Kidőlt fából a száraz ág, hiert télre tél jött ismét. A koszorúkon művirág. A jövő újra emlék. Böröndi Lajos: Firkálgatok... kering és lehull egy levél üzenetednek vélem pedig csak ősz van fáradt arany ősz leng át a hidegülő éjen firkálgatok csak s szomorúan nézem: már havazik itt a tél is nem te üzensz idegen minden hópehely arcod melyik ablak mögül fehérük? Nyolc és fél Fő műve, A néma levente című romantikus színpadi életkép világszerte siket aratott. Verses mesejátékai különös színt, egyéni hangot képviselnek a magyar drámairodalomban. Kitűnően verselt, számos híres sanzon, dal szövegét ő írta. A mozi szó kitalálása is az ő nevéhez fűződik, írásaiban a városi ember érzéseit fejezte ki. Könnyű vérű bohémek, művészek, kalandorok, dörzsölt kereskedők, színésznők, pincérek, házmesterek szerepelnek dalaiban, prózai töténeteiben. Kedélyes hangneme, fanyar humora, könnyed művészete ma is vonzó olvasmánnyá avatja alkotásait. Magas kort ért meg: nyolcvanhat évesen hunyt el Budapesten. A bánatos özvegy Az elragadó özvegy férjének a temetéséről jött haza. Mindenki méltányolta az özvegy fájdalmát, a rokonok, a jó barátok magára hagyták köny- nyei- vel, hogy kedvére kisírhassa magát. Egyetlenegy ember maradt mellette, egy fiatalember, aki régóta szerelmes volt bele. És most, amikor egyedül maradtak, lángoló szavakkal ecsetelte érzelmeit.- Legyen' a feleségem! - mondta meghatottam- Szerencsétlen - támadt rá az özvegy -, és ezt most mondja?- Hát mikor mondtam volna?- A temetés előtt... Mennyi fölösleges könnytől megkímélhetett volna! ... Féltékenység A fiatalember nagyon féltékeny volt az imádott leányra, aki n - n volt minden kacérság nél. í való.- Ez a két szem sokfelé kacsintgat! - mondta utóbb, és levágta a leány kezét. - Lábaddal jelt adhatsz valakinek az asztal alatt! - szólt ismét, féltékenységének újabb rohamában. És levágta a leány lábát. Századunk humora Heltai Jenő
