Új Néplap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-16 / 13. szám

1993. január 16., szombat Kulturális---- panoráma 9 O tthon az univerzumban A IV. Henrik'előadásáról A hatvanéves Deim Pál soha­sem a szemünk előtt egyszerűen megjelenőt kutatta. Festményei, rajzai s újabban kisplasztikái transzcendenst érzékeltetik. Kozmikus magány vagy ölelke­zés, félelem és hiány. Egyszerű volna őt csupán Szentendréhez, az ikonok világához kapcsolni. Nem lehet, mert művészete sokkal több, sokkal teljesebb, így vall erről:-Engem az érdekel, ami az egésszel összefügg. Azzal a végtelennel, amit csak sejtünk, de nem tudjuk, hogy mi az. Végeredményben az ember minden tevékenységét - leg­alábbis a vallás, a hit dolgában - mindig ehhez próbálta kap­csolni. Valahogy belehelyezni a nagy áramkörbe, igazolandó, hogy nemcsak egy porszem az ember, hanem igenis van örök­léte, van értelme itt a földön an­nak a hatvan vagy hetven év­nek. Minden eddigi kultúra arra épült fel, hogy ezt megörökítse, hogy ennek emléket állítson, hogy az embert átsegítse egy-egy műalkotással, vagy le­nyűgöző objektummal a földi élet nehézségein, hogy érezze mindig ezt a transzcendens kap­csolatot azzal a valamivel, amit elneveztek Istennek, végtelen­nek...-A róla készült portréfilmben pedig így fogalmaz: Deim Pál vallomása Ember és környezete - min­den művészet erről szól... Eb­ben a helyzetben, a csendhely-^ zetben az ember különböző,.-te­rekbe és síkokb^p&sclődik, hol párosán, hol egyedül, hol ösz- szekapcsolódva, hol negatív­ként, sziluettként, árnyékként, mint egy tűzfalon este a lámpa­fény, és a régebbért apróan száf- kázott vonalkák egy határozot­tabb formát öltöttek, amik mint kozmikus sugárzás vonulnak át a képeken mint ahogy a testün­kön is, meg az egész világegye­temen állandóan sugárözön öm­lik, és minden porcikánkat éri. A művészet is épp úgy szako­sodott, mint a tudomány. S én részfeladatot vállaltam. Ez a részfeladat számomra ez a csend, ez a szorongásokkal teli csend... Az ember és a transz­cendens gondolkodásnak talán a legszebb terei a kultikus helyek, a templomok. Ezekben a temp­lomokban igyekeztek az ember leikével valami olyan csodát tenni, amire mindig is vágyott. Új templomokat, új, modem templomokat kellene építeni. tál, hogy az embert összekap­csoljuk a világmindenség jelen­ségeivel. A templom tere rend­kívüli hatású, azért mert több­féle dolgot alkalmaz, hogy a hétköznapi életből az ember lelkét kiragadja. Ma ugyanerre lenne szükség. A hétköznapok zűrzavarában, nyüzsgésében olyan elszigetelt pontokat te->l remteni, olyan templomokat építeni, ahová beférhet az em­ber. És materiális gondolkodá­sából egy fél órára átlendítené, egy kis pihenőre az ember lel­két. Ezt az átlépést kellene vi­zuálisan a művészeknek előse­gíteniük. És erre alkalmas lenne a templom. Aminek - hogy formailag pontosan milyen lenne, nem tudom, de - tartalmi­lag másnak kellene lenni, mint amilyen eddig volt, egészen másnak. Mert az ember hul­lámmozgásra predesztinált, gondoljunk az alvásra, az ébren­létre. Erre szüksége van. De ugyanígy szüksége van a gon­dolkodásnak is erre a hullám- mozgásra. A napi dolgokon túl egy másik elvágyódás felé. S amiben az ember szabadon ér­zékelhetné a világegyetem fan­tasztikus méreteit, mert a mik­rovilágba és a makrovilágba nem tudunk besétálni... Főleg a művészet területén próbálkoz­hatunk meg egy olyan feladat­ezzel a kettősséggel élni kell, lehetőleg nem visszaélni. Segí­teni megoldani, hogy az ember­iség otthon érezze magát az egész univerzumban... Lejegyezte: Józsa Ágnes Szenei Molnár Albert bibliai zsoltárai Ötvös László kunmadarasi református lelkész legújabb írásában Szenei Molnár Albert életével és zsoltárköltészetével foglalkozik. (Részlet) Molnár Albert 1574. augusztus 30-án szüle­tett a Pozsony és a Nagyszombat között fekvő Szencen. Apai ágon székely szárma­zású, nagyapja molnár, apja is ezzel foglalko­zott. Innen van a családi neve, így érthető elő- neve is. Tanulmányait tízéves korában kezdte az ott­honi iskolában, majd Győrben folytatta. Ké­sőbb Göncön tanult, ahol Károli Gáspár bib-. liafordításainál segéd­kezik. Később külföldi útjai során nevezetes egyetemeket keres fel. Tanul Wittenbergben, Drezdában, Heidel- bergben, Strassburgban. Utazásai során talál­kozott a zsoltárfordító Béza Tódorral vagy VIII. Kelemen pápával is. Hosszú tanulmányai után mecénások segít­ségével kezdi el nagyvonalú írói tevékenységét. 1604-ben latin-magyar szó­tárt jelentetett meg, 1607-ben zsoltárfordítást és Kiskathe- kizmust, 1608-ban gyűjtemé­nyes füzetet és Bibliafordítást, majd 1610-ben egy Magyar nyelvtant. Házasságkötése kissé meglepte környezetét, tudniillik SZENCI MOLNÁR ALBERT BIBLIAI ZSOLTÁRAI miután két szerelmétől is kosa­rat kapott, elvette a 30 éves (ő ekkor 37 éves volt), három- gyermekes özvegy Kunigunda Ferinariát. Családját hazahozta és Rohoncon vállalt lelkészi szolgálatot. Zsoltárfordításainak kottái Kálvin 1562-ben megjelent genfi zsoltárai szerinti történeti hűséggel kerültek ki a sajtó alól. Zsoltárai megjelenésük­től fogva meghatározói a magyar nyelvű éne­keskönyv irodalomnak. A 90. zsoltár így hangzik: Te benned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartót tunk hajlékunknak. Mikor még semmi hegyek nem voltának, hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva, Te voltál és te vagy, erős Isten És te megmaradsz • minden időben. Ezt a zsoltárt az öt vi­lágrészen élő magyarok mindenhol szívesen éneklik. Szabó Magda írónő Szenei zsoltárait tanulmányozva mutatott rá arra, hogy Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményében a „sehon- nai bitang ember” kifejezést diák korában Szenei Molnár Albert latin-magyar szótárából tanulhatta. írói, költői jelentősége, nyel­vünkre gyakorolt hatása tehát egyértelmű. A király is ember ' A IV. Henrik kissé hűvös hangulatú premierjén, a ruha­tárból távozván egy régi, szín­házba járó ismerősöm szegődött mellém, s azt kérdezte kaján- tkodó gonoszsággal: Vajon mit szólna mind ehhez maga Wil­liam Shakespeare, ha ott ült volna az első sorban, és látja a csupaszon tátongó • színpadot, rajta itt-ott egy-egy tárgyat csu­pán? Vajon megismerte volna-e Henrikjét, az öreg királyt s ud­varának rangos tagjait szürke civilben? Vajon nem hökken­tette volna-e meg kedvenc Fals- taffjának rikítóan sárgás, jam- peces öltözéke? Vajon nem vette volna-e zokon, hogy sorai tűntek el, jambusai? Nem tilta-. kozott volna-e az ellen a rende­zői merészség ellen, amellyel Csiszár Imre drámájához hoz­zányúlt? Mit felelhettem volna mind­erre, de kedvem sem volt rá. Annyit azonban bátorkodom megjegyezni, hogy bizony a nagy Shakespeare színházában sem volt több decor annakide­jén; ott is megtette díszletként egy-egy tárgy az üres térben, egy ágy, egy asztal, egyetlen bokor vagy ■száraz ág. hogy a valóság illúzióját keltse. Akár­csak itt, most ■ezen a színpa­don, ahol pél­dául egyetlen szekér és né­hány szalma­bála jelenti a gazdasági ud­vart, Balga uram házatá- ját, avagy egyetlen do­bogóra állított szék Henrik király trónter­mét. Látvá­nyában ez bi­zony nem a középkor Ang­liája. De nem is a Shakespe- are-é! Ez nem színpadra von­szolt história - képeskönyv módjára -, ha­nem egy ön­törvényűén megalkotott színpadi vízió, melynek igazi értékei nem a külső megjele­nésben, bár fontos az is, hanem első­sorban az áb­rázolás belső logikájában, tartalmában keresendő. Lényege: Csi­szár a királyok drámáját is em­beri konfliktusokként fogja fel, olyan emberek drámájának, akik különböző szinten és mó­don kerülnek kapcsolatba, vi­szonyba a hatalommal. Abban a nagy folyamatban, amelyet tör­ténelemnek nevezünk. S ami tart máig, és folytatódik holnap is. Kire uralkodó szerepet oszt, kinek a vidéki életet juttatja, ki szolgálatot teljesít benne, ki maga kényelmére szeretné használni lehetőségeit; kit vágy gyötör érte, a hatalomért, kit félelem tart távol tőle. Gazdag, szövevényes viszonyrendszer ez, s megjelenítése egy válasz­tott történelmi szituációban mindenkor tanulságos. (Sha- kespeare-nek is csak ezért kel­lett a történelem, hisz tudjuk, meglehetősen szabadon bánt vele.) Eleven még az emlék, amikor is a Szeget-szeggel fináléjában Csiszár díszmagyarba öltöztette a hercegi népséget - érezhetően aktuálpolitikai meggondolás­ból. Most folytatja, úgymond korszerűsítési törekvéseit, s a „királyváltás” drámájának bát­ran eredeti megszólaltatásával, valóságos értékváltást visz végbe: a színházban az álmo- sító, régi konzervatív hagyomá­nyok helyett a bizsergetően iz­galmas, lényegre törő gondolati maiság válik erénnyé. Olyan megoldásra vállalkozik, amely­nek kifejezett célja a klasszikust a „magunk képére és hasonla­tosságára formálni”, hogy amit az emberről mond, azt jobban megérthessük, közelebb kerül­jön hozzánk. Shakespeare ezen az estén nekünk szófia IV. Hen­riket nekünk játsszák. És a lé­nyegre akarnak ráébreszteni bennünket. Ezt szolgálja a szín­padon a következetesen megva­lósított jelzéses „díszlet”, erre viszi képzeletünket a történelmi kortól eltávolító, semleges jel­mez (melyben egyébként mai elemekre is bukkanhatunk) - Szakács Györgyi -; ezt húzza alá a kifejező, kétféle muzsika, a fenségesen súlyos és az élet­szerűen könnyed - Márta István -, s ezt erősíti a színek szimbo­Falstaff (Újlaky Dénes) Sürge asszonnyal (Bajcsay Mária) és Lepedő Dollyval (Kocsis Ági, balra) likája, a háttérfüggönyök al­kalmazásában is. S ha nem is „diadalmas” erővel, de szigorú logikával módosítva a két estére való anyagot - a jelenetek pergő ritmusában előadva. (Sajnos, így is késő estébe nyúlik az elő­adás, ami nem kis gondot okoz­hat közlekedési nehézségek mi­att a színháztól távolabb lakó nézőknek.) Olyan színház ez, amellyel ha egészében nem is ért egyet minden néző, egy-egy emlékezetes pillanatot, mozza­natot mindenki megőrizhet ma­gának - tanulságaival együtt. Milyen meghatóan emberi pél­dául a haldokló király feltörő fájdalma és keserűsége, amikor nemcsak felismeri, de ki is mondja, hogy terhére van a vi­lágnak, úgy érzi, s útjában áll fia mohó vágyainak is (apa és fia örök konfliktusa ez. Népes színészgárda viszi végbe a nagyszabású cselekedetet. Egyenlő igyekezettel, ha nem is egyformán magas színvonalon. A teljesítmények élén Újlaki Dénesé: potrohos, cammogó, rekedtes, aranyosan humoros, pikánsan huncut, nagyokat ivó és nagyokat mondó, az élet igazságaira olykor rátapintó Falstaffja nem egyik alakja - legemlékezetesebb figurája az előadásnak. Az ő szájából a rossz is jónak hat, a hamis sem tűnik hazugnak; hatalmas kópé, fűti az élet vágya; jelképes alak: a hatalom „kényszerében, rab­ságában” szenvedő emberrel szemben a korlátlan szabadság megtestesítője, szabadosságai ellenére is. Gazsó György azt az ember-királyt hozza színre, aki belerokkan a lelkiismeretével (nem tiszta úton jutott a koro­nához) és a lázadó ellenfelekkel folytatott küzdelembe, akinek határozottsága a gyengeség pa­lástja. Markáns alak Gáspár Ti­bor indulatos, robbanékony Percyje; Mihályfi Balázs walesi hercegként jól oldja meg nem könnyű feladatát. Meg tudja éreztetni, hogy a kicsapongó élet „álarca” mögött a hatalom utáni vágy húzódik meg, ösztö­nösen, s trónra jutása valójában egy álarc lehullása, a felébredés józansága egy rossz álom után. Mucsi Zoltán és Mé­száros István a humort szállít­ják több sze­repben is, megszokott színvonalu­kon. Győry Emil gazdu- ramja igen fura, de ugyanakkor jellegzetesen provinciális fi­gura, földhöz­ragadt észjá­rás, nevetni való kicsinyes­ség uralja; Bajcsay Mária rámenős, kar­dos, sürgő-forgó vendéglősné, Kocsis Ági pedig kellően közönséges egy utcalány szerepében. Felfigyelhet­tünk továbbá Árva László férfias beszé­dére, ő is több figurát hoz a színre; Kátai Endre főbíró­ként szolgálja jobban az elő­adást, érseke halovány; Új­laky László grófként és Ti­nóként szélső­séges húrokon játszva, biztos hangot üt meg. És hely hiányá­ban legalább a nevük említtes- sék meg azoknak, akik nélkül ugyancsak nem jöhetett volna létre ez a „Tisza-parti” Henrik: Váry Károly, Kerekes László, Kaszás Mihály, Czapler Kál­mán, László Sándor, Czibulás Péter, Kákonyi Tibor, Szerénli Zoltán, Czakó Jenő, Szőllősi Zoltán, Horváth Gábor, Magyar Tivadar, Láng Balázs és Éliás Anikó. Sokat és sokan fognak még bizonyára vitatkozni erről a IV. Henrikről, de a szándék eredeti­ségét aligha lehet elvitatni tőle. Különben szerdán délután diák­előadáson újra beültem a IV. Henrikhez, majd végeztével ifjú nézőtársaimat benyomásaikról kérdeztem. Széles mosollyal vá­laszolták: - Egészen jó volt. Őket még nem kötik semmi­féle hagyományok, szabadon engedik magukba a látottakat. Valkó Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents