Új Néplap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-16 / 13. szám
8 IRODALOM 1993. január 16., szombat- MŰVÉSZET Tódor János: ,, , . MEGMENTÜNK, A HALALOSZTO Szó se róla, Georgi telefonja alaposan felkavart. Két nap múlva érkezik Pestre, s ha nins terhűnkre, meglátogatna bennünket. Már hogy volna, hebegtem zavaromban, hiszen... Hiszen ő mentette meg az életünket. Belgrádi telefonszáma most is ott fehérük a falra akasztott, elkoszolódott szalmakalap peremére tűzve. Tavaly szeptember elején, a görögországi nyaralásból hazafelé tartva, újságírói kíváncsiságunknak engedve, megpróbáltuk útba ejteni az ostromlott Eszéket. Alig lehettünk öt kilométerre Vukovártól, amikor az utat szegélyező, két ember magas szőlőből egyszer csak tankok ágyúcsövei meredtek ránk. Villámgyorsan marcona szerb katonák vették körül a kis Polskit, géppisztolyukkal kényszerítve kiszállásra minket. Aprólékos műgonddal kutatták át az autót, s egyre türelmetlenebbül kérdezgették tőlünk, hogy hova rejtettünk fegyere- ket. Hiába bizonygattuk, hogy mi csak eltévedt túristák vagyunk, egy szavunkat sem hitték el. Ráadásul a szerben kívül más nyelven nem voltak hajlandók sem érteni, sem pedig megszólalni. Felemelt kézzel álltunk a poros útra dobált cucca- ink mellett, s el voltunk készülve a legrosszabbra. Ekkor érkezett, egy zöld színű páncélosból derékig kihajolva Georgi, a harckocsizó egység fiatal parancsnoka. A kapitány, szerencsénkre, lévén apai részről magyar származású, kitűnően beszélte a nyelvünket, s némi fejcsóválás után hitt nekünk. Adjunk ’ hálát az égnek, mondta, hogy megállítottak bennünket, mert Vukovár előtt az út több kilomtéer hosszan alá van aknázva. No meg azért is, hogy az emberei rögtön nem nyitottak ránk tüzet, hiszen mi a frontvonal mögött furikáztunk narancssárga dodzsemünkkel. A fogságból, köszönhetően Georginák, végül is baráti vendégség lett, s a szerbek még egy üveg rumpunchot is a kezünkbe nyomtak útravalóul. Amikor a Vukovár körüli ádáz harcokról, majd a város elestéről nap mint nap érkeztek a híradások, sokszor emlegettük Georgit és tankosait. A tévében láttuk a rommá lőtt Vukovárt, az utcán szanaszét heverő holttesteket. A majd tízezer ártatlanul elpusztult emberből vajon hánynak a halála terheli Georgi és katonái lelkiismeretét? Georgián, aki akkor és ott kimentett bennünket a pokolból, s akit tömeggyilkossá tett a történelem. És ki adhat tanácsot, hogyan kell viselkedni egy olyan tömeggyilkossal szemben, akinek végtére is az életét köszönheti az ember? Nos, ilyesfajta gondolatok foglalkoztattak akkoriban bennünket. Kivált Georgi telefonja után. Egymást okoltuk barátnőmmel, hogyan is lehettünk any- nyira könnyelműek, hogy megadtuk neki nevünket és telefonszámunkat. Persze ezek csak utólagos okoskodások voltak. Egyébként is először Georgi firkálta föl egy darab cetlire a saját számát, s nekünk eszünkbe sem jutott, hogy ne hasonlóképpen cselekedjünk. És nem csupán udvariasságból. Georgi kapitányban, megmentünkben, egy rendkívül szimpatikus fiatalembert ismertünk meg, aki határozott meggyőződéssel vallotta, hogy Jugoszláviának egyben kell maradnia. Ráadásul hivatásos katona volt, tiszt, akit esküje is kötött. Hogyan is ítélkezhetnénk fölötte éppen mi... Georgi a jelzett napon, kapuzárás után érkezett. Beszámolóját azzal kezdte, hogy a felesége nem akarta elhinni, hogy a történtek ellenére is szóba álltunk vele. Az asszony sírva fakadt az örömtől, amikor megtudta, hogy férjét szívesen látjuk Pesten. És valóban, minden úgy esett meg, ahogy mi elgondoltuk. Georgi és egysége egész télen Vukovár alatt harcolt, s tevékeny részt vállalt a város bevételében. Vagyis a gyilkolásban és rombolásban. „Torkig lettem az egészszel...” - magyarázta az egykori kapitány. A feleségét és a két kislányt majdnem egy évig nem látta, csak telefonon beszélt velük. Másfél hónappal ezelőtt kérte a végleges leszerelését, amihez - tekintettel hosszú frontszolgálatára - hozzájárultak a felettesei. Megvacsoráztunk, aztán kettesben elindultunk a pesti éjszakába. Egy körúti sörözőbe ültünk be, s ő arról beszélt, hogy én nem is tudhatom, mit jelent a béke. Az átélt és okozott borzalmakról hiába kérdeztem. Csak annyit mondott, hogy azóta valahogy jelentéktelenné vált minden hétköznapi gyötrelem. És hogy nem is hinném, mennyire könnyű megszokni magunk körül a halált. Aztán azt mondta: „Aki nem felejtett el félni, az megmaradt; mert a vakmerőség érzéketlenné fesz, a vakmerőket vonzza a halál.” Hajnal tájban egy rock-jkocs- mába tévedtünk, ahol az alkalmi zenekar Jimi Hendrix számokat játszott. Georgit észrevehetően feldobta a muzsika. S miközben a banda belekezdett a Hey Joe-ba, társam magába döntött egy pohár sört, majd szinte az arcomba hajolva kiabálta túl az énekes segélykiáltást idéző hangját: „Arra vagyok egyedül büszke, hogy a fiaim közül mindenki túlélte...” Már a szerb seregben ez nem volt szokás, a huszonnyolc éves Georgi fiaimként szólította kis- katonáit. Aztán elmesélte, hogy közülük a legfiatalabb, egy alig tizenkilenc éves harckocsizó ma is valahol Szarajevó környékén háborúzik. Georgi szerint agyára ment a katonásdi, nem tudja abbahagyni. Szerinte olyan lett a srác, mint a Szarvasvadászban, abban a vietnámi háborúról szóló filmben a megőrült, önkívületben orosz rulettet játszó amerikai katona, aki többé már nem akart hazamenni. „De hát mindannyian szarvasvadászok lettünk” - tette hozzá torz vigyorba rándult arccal Georgi, a vukovári halálosztó, akinek a fejére százhuszonötezer márkás vérdíjat tűztek ki a horvátok. Már alaposan eláztunk, mire elárulta jövetele tulajdonképpeni célját. Közel kétszázezer márkát tett félre a zsoldjából, s ezt a pénzt egy magyar-jugo- szláv közös vállalkozásba szeretné befektetni. Addig-addig erősködött, még másnap kénytelen voltam ösz- szehozni egy, az üzleti ügyekben járatos barátommal. Természetesen őt előtte beavattam, hogyan is ismerkedtünk meg a szerb katonatiszttel. Ezek után persze a bizniszből nem lett semmi. Mi több, haverom óva intett minket; vigyázzunk, mert meglehet, hogy a kapitányt kémkedni küldték ide... Georgi azóta egyszer telefonált, s érdeklődött, mikor jöhetne újra. Azt mondtam neki, hogy az embargó miatt egyelőre nem aktuális a dolog. Századunk humora - Nagy Lajos A disznó Részlet a Képtelen természetrajzból A disznó háziállat. Nevét mindig így írják, hogy sertés, de ömindig úgy mondják, hogy disznó. Furcsa dolog, de hát több furcsa dolog is van a világon, különösen mostanában. A disznót az emberek evésre használják, mégpedig úgy, hogy eleinte őt hagyják enni, azután őt eszik meg. A disznónak négy lába van, testnagyságára nézve akkora, mint egy kis borjú, persze mint egy olyan kis borjú, amely nem nagyobb egy disznónál. Nyáron a disznót legeltetik, ami úgy történik, hogy a disznópásztor, akit a falusiak kanásznak, a városi iskoláskönyvek pedig kondásnak neveznek, kihajtja a disznókat a mezőre, s ekkor irigykedve nézi, hogy azok gusztussal eszik a jó friss füvet, neki pedig se kenyere, se szalonnája. A disznó igen lusta állat, fekvésen és evésen kívül semmit nem csinál, legfeljebb egy kicsit turkálja az orrával a földet, s ezt a műveletet kedélyes röfögéssel kíséri. Ezen kívül semmit sem csinál. Az úgynevezett disznóságokat nem ő, hanem az ember követi el. Megjegyezzük itt, hogy ez nem csak a disznóságokkal van így, hanem a szamárságokkal és a marhaságokkal is. A disznók életkora a tudósok előtt ismeretlen, mert míg a tudósok megfigyelték, hogy a holló kétszáz évig, a teknősbéka ötszáz évig, a ló harminc évig él, s így minden állatnak megállapították az életkorát, addig a disznóról csak annyit mondhatunk, hogy élete leöle- téséig terjed, mert úgy látszik még az nem fordult elő, hogy egy disznó teljes életét leélve, természetes halállal halt volna meg. A disznók szempontjából ezt bátran disznóságnak mondhatjuk, továbbá általában az állatok szempontjából szamárságnak minősíthetjük, hogy egy állat éppen disznó lett, sőt talán akkor sem esünk túlzásba, ha kijelentjük, hogy valóságos ökörnek kell lennie annak az állatnak, amelyik ilyen körülmények közepette disznó lett. Higgye el minden olvasóm, nem érdemes disznónak lenni. A disznó mesterséges etetést hizlalásnak nevezik. A sertéskereskedő egy csomó disznót összevásárol, s egy telepre beállít, ahol is velük együtt hízik, de míg a disznókat, amikor már iszonyú otrombára híztak, levágják, addig a sertéskereskedőket és hizlalókat rettentő pocakjukkal és tokájukkal tovább is maguk között kell szívlelniük a szegény sovány embereknek. A házi disznónak közeli rokona a vaddisznó, melyről megemlítendőnek tartjuk, hogy a hímjét konok következetességgel mindig vadkannak mondják és írják az emberek, aminek, miután ezt más állatokkal nem csinláják, semmi értelme sincs, sőt sajnálatos tévedésekre vezet, például az iskolásleányok egészen felnőtt korukig azt hiszik, hogy van nőstény vadkan is. T. Batschuun (mongol grafikus): A Hubsugu tavon Nagy Zoltán Mihály: Négysorosak í. Elillant álmok szétdúlt vackán vergődsz immár otthontalanul. Üvölts ha fáj a zsongó hiány - hangod fehér sivatagba fúl. 2. Teremtett, törékeny csendben lesem naponta jöttödet. Veszejtse el, hogy megbocsássam tebenned önnön bűnömet. 3. A lét újra zsendülő mezőin terem dudva is, hólyagos közöny. Félek: kifakad a mérges tályog, lesz mezőinken gyilkos vízözön. 4. Elkophat cipőm talpa, a lábam bokáig, térdig: vonszol a terhem így is választott utamon - végig. 5. Parázslanak, tilalmasán összeforrnak sejtjeink. Lent a földben fejcsóválva összenéznek őseink. 6. Én én vagyok, jogot a jajhoz pírban, perben örököltem: sírvafakadt Isten igéje már a tízéves kölyökben. 7. Tenyeremben négy barázda jövendőmet magyarázza. Elhinném tán jóslatukat, de a tudat fügét mutat. Ács Jenő: Kinek látása tengerig terel.. Keze, teremtő karja, íme, örök sugár, amely ránk szögezve függ; lehelletünk évszakba burkolódzik, és ha fölnézünk, mindig reszketünk. Haragja, ó, a könnyes, nyári villám, ami ha sújt, oly izzón fölemel, ki tud mutatni kora esti arcot, kinek látása tengerig terel? És ősz szakad mindnyájunk két szemére, zuhan reánk a lágy, fölső haza, ki térden várja az örök suhintást, felhajnallik a bukó homloka. Villányi László Hiány A mindent látó pádról figyelek, követem a busz valamennyi utasát, kérdéseimmel a mozi nézőpit faggatom: helyszíneid fényképei villannak, visszapörög egy elejtett szavad, lassítom a nem létező filmet; kavicsokat dobálok a folyóra, hogy legyen végre valami időm, s velem, irányt mutat a varjú röpte; megyek a nem logikus úton, de nyomra így se bukkanok, vagyok viszont végképp gyanús; kinek is ajánlhatnék jutalmat, arcképedet melyik fal mutatná, mikor bennem az egyetlen hiteles. Sanalbat (mongol grafikus): Karaván
