Új Néplap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-19 / 299. szám

8 Irodalom — művészet 1992. december 19., szombat Rácz Olivér: Apróhirdetés A nagy, fekete számla­pos faliórára pillan­tott. Meg egyre egész testben reszketett. Maga sem tudta, a haragtól, a megdöbenéstől, mitől? Az utá­lattól. Az apróhirdetésre gondolt. „Jó házból származó, fiatal (18-25) lányt keresek tizenöt éves kislányom mellé, és kisebb házimunkák elvégzésére. Meg­felelő javadalmazás, teljes ellá­tás. Útiköltségét megtérítjük.” „Eredj és nézd meg”, taná­csolta az anyja. „Útleveled van, menj el. Alig nyolcvan kilomé­ter. Olykor, hétvégeken talán még haza is járhatsz. Nézd meg. De vigyázz: ne ugorj fejest semmibe!?? Hát eljött, megnézte. Kedves, fiatal asszony fogadta, jóval fia­talabb, mint a mamája. Divater- vezőnő. A férje ügyvéd.- A házimunkával nem lesz sok gondja - biztatta az asszony mosolyogva. - Bejárónőnk van: bevásárol, főz. Remek teremtés. De magának, Edit, nem lesz sok dolga vele. Maga elsősorban a kislányom barátnője lesz, Edit... Ez úgy hangzott, mintha az asszony az ő társadalmi helyze­tét, a családba történő besorolá­sát óhajtaná félreérthetetlenül tisztázni.- Az uram és a kislány fél négy tájban jönnek haza: akkor ebédelünk. Jöjjön: addig meg­mutatom a szobáját. Szépségesen szép kis szoba volt: beépített szekrények, füst- _ színű üveglappal borított asz­talka, remek ágy, minden. A szobából pompásan berende­zett, kis fürdőszoba nyílt.- Tetszik? - kérdezte az asz- szony aggódva.- Nagyon - szakadt ki belőle önkéntelenül, lelkesen.- Akkor jó. A javadalmazást majd az urammal beszélik meg. De tájékoztatásul elárulhatom, milyen összegre gondoltunk. Megmondta. A lány beleszédült. Fejben gyorsan átszámította, hazai pénznemre, aztán megpróbálta helybeli vásárlóértékre felbe­csülni. így is beleszédült.- Természetesen ez csak az első néhány hétre érvényes - mondta az asszony sietve. - ha meg leszünk egymással elé­gedve, te is meg leszel elégedve a végleges összeggel. Ugye, te­gezhetlek? Te pedig szólíts Gré- tének, és ne merj nénizni! Te­gezz vissza! Aztán kérdések tömkelegé következett, az otthoni viszo­nyokról, nagyon tapintatosan, de célratörően.- Szóval nem vettek fel a fő­iskolára?... Szegénykém!... De hiszen még olyan fiatal vagy: egy-két év múlva majd itt bei­ratkozol. Tökéletesen beszéled a nyelvünket... S végül: - ugye, elvállalod, Edit? pontosan ilyen kislányra gondoltunk, mint ami­lyen te vagy! Ugye maradsz, Edit? Edit - ezúttal immár Édit - zavartan elmosolyodott.- Azt hiszem, igen - mondta szerényen. Akkor érkezett meg a férfi a kislánnyal. A férfi magas volt, jóképű, kisportolt. Megcsókolta a feleségét, aztán nyomban megkérdezte: - Nos, megegyez­tetek? Közben éles, gyors pillantá­sok, alapos felmérés. De nem kellemetlenül. Néhány tárgyila­gos, kurta kérdés, s végül a férfi erőteljesen megragadta a kezét.- Remek! Pompás! Kezet mosok, és asztalhoz ülhetünk! Az ajtóból még visszafordult, kedvtelve harsogta: - Örülök, hogy megállapodtunk! Isten hozta kies családunkban, ked­ves Édit! A lány kábultan nézett utána, s önkéntelenül arra gondolt, új­donsült kenyéradója inkább lát­szik teniszbajnoknak, mint ügyvdnek. Ó, a férfival nem volt semmi baj. A kislánnyal - addig a per­cig meg sem szólalt - annál in­kább. A kislány nyomorék volt.- Gyere, öleld meg az új ba­rátnődet, Ilse! - kiáltotta az asz- szony erőltetett vidámsággal. - Öleld meg: a neve - Édit! Ilse, ferde csípőjével, ferde vállával kényszeredetten a lányhoz bicegett, félszegen megölelte.- Édit? - kérdezte közömbö­sen. - Szép név. Édit - ismételte meg hangsúlytalanul, és kibice­gett a szobából.- Csípőficammal született - suttogta az asszony, elfelhősödő pillantást vetve a becsukódó aj­tóra. - Későn vették észre. De sokat javul - mondta sietve. - Remélem, ez nem zavar téged, Édit?- Ó, dehogyis - vláaszolta a lány. igyekezve megszabadulni kínzó zavarától, mert csak ak­kor értette meg, hogy az asz- szony mindaddig miért beszélt olyan feltűnően keveset a kislá­nyáról. Elvállalta az állást. Most már büszkeségből és együttérzésből is. Az első néhány hét nem is volt olyan nehéz. Igyekezett odaadó barátnője, nővére, sze­rető, minden kimutatott sajná­lattól mentes, nagyon természe­tes testi-lelki támasza lenni a kislánynak. A kislány megsze­rette. Szülei elhalmozták Editet - Éditet - ajándékokkal. Edit édesanyja sírva fakadt a boldogságtól, amikor Edit az első hónap vége felé, ajándé­kokkal, finomságokkal megra- kottan -hazalátogatott, amikor beszámolt életéről, a szobájáról, a keresetéről, házigazdái jósá­gáról, kedvességéről. A kislány nyomoréksgát elhallgatta. Az első napok múltán megszokta, nem érezte terhesnek. Viszont pontosan az első hazautazása előtt, homályosan felsejült benne, hogy a kislány kezd fél- tékenykedni rá. Egyre gyakrab­ban vette észre, hogy lopva, hosszan figyeli őt. Egyszer vá­ratlanul rányitotta a fürdőszo­bája ajtaját, amikor ő éppen a zuhany alatt állt. - Ó elnézést, Édit! - kiáltotta mentegetőzve, de nem húzta vissza az ajtót: keserű, ellenséges pillantással, tetőtől talpig végigmérte a ned­ves, meztelen testét. - Szép tes­ted van! - kiáltott fel végül és vadul bevágta az ajtót. Edit attól kezdve még odaa- dóbban, még figyelmesebben, még több szeretettel bánt vele. Hasztalanul: a kislány félté­kenysége egyre inkább elmér­gesedett. Ez sajnálatot ébresz­tett Editben: pontosan meg tudta érteni az okát, de bár­mennyire igyekezett vissza­nyerni a kislány bizalmát és szeretetét, a kislány magatartása napról napra ellenségesebbé vált. És most itt áll a feldúlt szo­bában, a feldúlt ruhássszekré- nye előtt, és értetlenül, hidegle­lősén bámulja a széthasogatott ruhákat, kabátokat, foszlá­nyokká tépdesett fehérneműt. Újra a faliórára pillantott. Hat óra. Neki most tulajdonképpen nem is kellene itthon lennie: minden délután öttől fél nyolcig szabadja van. Sétálni járt, kép­tárakba, múzeumokba. Aznap véletlenül vetődött haza. Nem, ilyet még élete egész, keserves tizenkilenc esztendeje alatt nem látott. Még krimiben sem olvasott. És akkor fordult a kinti zár­ban a kulcs, s odakint felsipított Ilse rekedtes hangja: - Nini! Édit itthon van! Nyitva van az ajtaja! A kkor már ott álltak mind a hárman a nyi­tott ajtóban. Az asz- szony kiáltott fel első­nek! - Édit! Miért tette ezt? Nem volt jó dolga nálunk?- Ugyan! - szólt közbe a férfi felháborodottan. - Talán hall­gassuk meg előbb, mi történt! Tolvajok jártak itt? Betörők?- Még hogy betörők! - kiáltott fel az asszony hisztérikusan. - Betörők? Feldúlnak mindent, és' nem visznek el semmit?!- Én mindig mondtam nek­tek, hogy gonosz - sipította Ilse őrjöngve. - Gonosz és őrült! Biztosan az útlevele is hamis. Biztosan nem is onnan jött, ahonnan hazudta! Valami bal­káni cigánylány lesz! Hívjátok a rendőrséget! . De Edit ezt már nem hallotta. Felkapta a kis kézitáskáját, az útlevelével, a pénzével, és az asszonyt félretaszítve kirohant a szobából, a házból, léleksza­kadva, halálraváltan, reményt és illúziót vesztve. Mint valami menekült, bal­káni cigánylány. Pardi Anna: A távoli jó Visszatérsz majd távoli javam ■ gyógyult országokból (Tristan Tzara) S' : még nincs se közeli se távoli javam de még nem gyógyultak a szomszédos országok ;• visszatérni témi megtérni csak Isten tud ennyi szembeszórt port nagy fájdalmak árán kivenni Környezeti alternatívák­í Talán senkinek se lesz szíve talán senkinek se lesz cselekvőképessége s neked így kell helyesen élned talán mindenkinek lesz szíve talán mindenkinek megjön a cselekvőképessége jaj ha mégis cselekszed a helytelent. A jázminok tapsikolásáról A farkas jázmincsokrot vészharangot vonszol oroszul csehül szerbül románul magyarul bárányul beszél de titokban csak a nyers koncra vágyik a hús misztériumára az emésztőnedv esszékre a jóllakásról S József Attila képtelen felszólalását elmondani a Dunánál a parlamentben a jázminok tapsikolásáról s hogy újra hálnak az utcán Varga N. Lajos grafikája: Öreg juhász Tömörkény István: Természetrajz A kutya .megszokott veszedni békeidőben is, de csak úgy szórványosan. De most ebből a bajból is több van, mint máskor. Nincsen meg felőlük az az ügyelet, mint a rendes időkben, elkószálnak hazulról, miegy­más, s innen van a baj. Azután a kutya nagyon szeret a kocsi után menni, ennélfogva azelőtt ügyelet volt téve arról, hogy ha a kocsi a tanyaudvarból a város felé kiindul, a kutya kötve le­gyen, mert akkor nem mehet a kocsi után. Most azonban ezek az elővigyázatok imitt-amott elmaradoznak, a kutya elmegy a kocsi négy kereke között, az al- cserény alatt városig, ott pedig eltéved a sok nagy ház között a gyámoltalan, nem talál vissza a tulajdon kocsijához, igazán eb- rúdra kerül, csavargóvá válik, haza nem tud menni, mert elté­vedt, étele-itala nincsen, azután utoljára is csak megveszedés ennek a vége. A tudományos elmélet azt mondja, hogy csak úgy veszhet meg a kutya, ha a másik veszett kutyától megkapja, de amúgy a népek nemigen akarnak ebbe az igazságba beleállapodni. Azt mondják, hogy az nem is egé­szen úgy van. Mert például ezt mondja Bélteki Ferenc:- A bibliában úgy van bele­nyomtatva, hogy kezdetben nem volt sömmi. A kezdetben teremté az isten az eget. Azután gyütt a többi. Gyütt mindön, ami jó, mög gyütt mindön, ami rossz. így van-e ez kérőm?- Nono. A nagy könyvben így van.- No. Hát akkor kérőm, tő­szóm azt, ha ez így van, akkor mindönféle rosszaságnak is kezdetinek köllött lönni. Hát ha azt mondják, hogy a kutya csak a másiktul vesződik meg, hát akkor az a kutya, aki világ te­remtése óta legelőször vesző­dött mög, hát az kitül kapta a veszöttségöt? Ferencnek erre a kérésére az­után bajos felelni. Bár hiszen mindegy ez most már egészen, hogy honnan jön a betegség, ha egyszer itt van. A fődolog az volna, hogy ne tart­son kutyát az, akinek nincsen szüksége rá, aki pedig olyan életet folytat, hogy nem lehet el kutya nélkül, az legyen rá ügye­lettel, tartsa kötve, és ne en­gedje elcsatangolni. A kutya pedig kósza állat, kü­lönösen ha rajön a kugyabarát- kozás ideje. S most már keres­sük például az öreg juhásznak az esetét, aki most abban a bűn­ben találtatódva áll a rendőrbíró előtt, hogy elkódorgott a ku­tyája, közben megveszett, és végigmarta a határban a többi kutyákat. Ha magunkfajta ember volna ilyen juhászi sorban, mint Kot- hencz, vád ellen való védekezé­sül azt mondaná, hogy hiszen a juhász nem tarthatja kötve a ku­tyát, mert akkor rpncsen annak értelme semmi. , A bürge jár-kef a mezőn, az élelme után, megy utána a ju­hász is, a csacsi is, a kutya is, nem lehet hát azt. a kutyát lecö- vekelni a földb# láncra egy ka­róhoz, mert akkor magára ma­rad, s akkor vesződik meg a bib­lia igazságai alapján. Kothencz azonban a rendőr­bíró előtt védekezésnek másik formáját választja. Azt mondja neki a kapitány:- Öreg Kothencz, hát a kend kutyája elkódorgott. Pedig nem kihirdettem én, hogy nem sza­bad olyannak történni, hogy a kutya elkódorogjon? Azt mondja Kothencz:- Abbul se igaz ám egy szó se. Kérdezi a kapitány:- Már hogy mibül? Kothencz előreteszi az egyik lábát. Mezítláb van, s a lábujjai mozognak. Tapogatják a pokró­cot. Mert pokróc van szer­kesztve az asztal elébe (telik a stemplibül). Kothencz kérdésre a lába nagyujjának mondja:- Hát abbul a kutyái ügyből.- Hát nem igaz, ami itt az írásban van?- Nem - véli szelíden Kot­hencz. - Én öreg vagyok, én nem tudok írást, csak rovást, nem adok én arra az írásra sömmit. Nem igazat szerkesz1 töttek bele abba.- Már miért nem? Kothencz megint csak néze­lődik egy kicsit, megfogja a mellénye gombját, aztán el­ereszti, mondván:- Hiszön, kérőm, soha éle­tűmbe se vót kutyám.- Hát kendnek, a juhásznak, nincsen kutyája?- Hát ügön, kérőm, neköm, a juhásznak nincsen kutyám. Nincsen is olyan juhász a kerek világon, aki kutyát tartana. Mi­nek a juhásznak a kutya? S Kothencz széttekint a hall­gatóság között, hogy mondja meg bárki is: minek volna a ju­hásznak a kutya. Azt kérdezi a rendőrbíró:- Hát, öreg Kothencz, a puli nem kutya? Amivel kend a bür- gét őrizteti? Hát az nem kutya? Kothencz a hitvalló igazsá­gával állítja:- Az nem kutya, kérőm. So­hase is volt. Mert a puli: az puli. A kutya, az nem is fogható ah­hoz, ami a puli. A puli birka- pásztor, a kutya mög házpász­tor, aztán ez így van. Mondja a bíró:- De nem úgy van ám az. Egyik kutya olyan kutya, mint a másik kutya. Kothencz elgondolkozva áll a bíró előtt, és a lábujjától kér ta­nácsot. Ránt a vállán, és félol­dalt tartja a fejét. (Meg vannak a városi urak bolondulva, már megint.) Mondja is elkeseredet­ten:- Ha iqaguknak úgy igaz, hát lögyön úgy igaz, mert most úgyis maguk vannak a hatal­mon, aztán aki a hatalmon van, az parancsol. Evvel az erővel akár kiparancsolhatják a csa­csimat is a huszárok alá lónak: Mert ha puliból kutyát csinál­nak, mert annak is négy lába van, akkor csináljanak a csacsi- bul is lovat, mert annak is négy lába van. A juhász megint csak a lábuj­ját nézi, a nagy lábaujját. A nagy lábujj tanácsa folytán keserűen mondja:- Majd négykézláb járok ezöntúl én is. Talán akkor majd engöm is állatnak néznek, aztán levöszik rullam az adót...

Next

/
Thumbnails
Contents